Szeretek tervezni és szeretem a terveket. Szeretem a munkámmal kapcsolatban rendben vezetni a dolgokat, priorizálni a különböző feladatokat, tudni, hogy mit miután kell elvégeznem, hogy mi a fontos, mi a kevésbé fontos és melyik e-mailt kell megírnom adott feladat előtt vagy után. Amikor beköltöztem a lakásomba, a legfontosabb az volt, hogy a hálószoba helyét elfoglaló dolgozószobámban legyen egy nagy táblafal, amire krétával felírhatom a cikkeimet, mit hova írok, mikorra, mennyiért, milyen sorrendben. Szóval szeretem a terveket. Tervekkel működik a világ. Egyvalamire még sincs teljes tervem. Az életemre.
Egyik este egy barátommal a gyerekvállalásról beszélgettünk, ő pedig elkezdett arról mesélni a kérdés kapcsán, hogy a tízéves tervében benne van-e a gyerek. És hogy általában mi van benne a tízéves tervében, hogyan látja magát tíz év múlva. Én pedig ledermedtem. Rájöttem, hogy bár képes vagyok minden percemet megtervezni e-mailekről, projektekről, kampányokról, feladatokról, interjúkról, cikkekről, fotózásokról, még a saját Instagram-oldalamról is, de tízéves tervem, ami alapvetően az életemről és feltehetően a boldogságomról szólna… Na olyanom nincs.
De mi is lehetne a tervem? Mit láthatnék a jövőben? Miben bízhatnék?
Az egyik elképzelésemben például megtalálom álmaim emberét, akivel egy idő után élettársi kapcsolatot kötünk, én örökbe fogadok egy gyereket, netán valahogy megoldjuk azt, hogy egyikünk a biológiai apja legyen, aztán majd boldogan élünk, bőszen használjuk a #rainbowfamily hashtaget, elköltözünk egy kertes házba, ahol lesz két kutya, egy macska, mindketten sikeresek leszünk, én ismert, híres véleményvezér, több könyvvel; a barátainkkal önelégülten fogunk néha nevetgélni egy pohár vörösborral a kezünkben az általam készített tökéletes vacsora felett, miközben a gyerekeink kint egymással játszanak.
Vagy bízhatok abban, hogy egyszer csak a 24 órából 30 lesz, és végre elegendő időm lesz arra, hogy még komolyabban foglalkozzam a riportkönyv-tervekkel és mellette újra írjak szépirodalmat. Megírjak két könyvet, mindkettő legyen siker, ismerjenek fel az utcán, kerüljek címlapra, hívjanak tévéműsorokba, üljek büdös vonatfülkékben egy asszisztens-szerű jóbaráttal, száguldjunk közepes tempóban hetente más-más megyei jogú városba, ahol olcsó hotelekben szállunk meg, és az egykori kultúrházban – na jó, álmodjunk nagyot, a városi színházban – tartott közönségtalálkozó után fáradtak leszünk, unjuk az egészet és minden dedikálás után panaszkodom arra, hogy milyen hosszú a nevem.
Vagy valósuljon meg a C-terv. A legjobb barátommal fogadjuk el, hogy egyelőre nem érkezett meg a szerelem az életünkbe és lehet, hogy már nem is fog, de a gyereket nem lehet tovább húzni, szóval kötünk egy bejegyzett élettársi kapcsolatot, és egyikünk örökbe fogad egy gyerkőcöt – vagy mindketten egyet –, összeköltözünk egy közös lakásba és boldog családként élünk, még ha nem is szerelmesen, nem is párként, de két szülőként, akik mindent megadnak a gyerekeiknek. Különlegesek lennénk, de kit érdekelne? Mikor Madonnát egyszer a családjáról kérdezték, hogy mégis milyen egyedülálló anyaként két saját és négy örökbefogadott, afrikai gyereket nevelni, ő csak annyit mondott, hogy életében mindig mindent máshogy csinált, mint a többi ember. Hát miért ne csinálhatná ezt is másképpen? Igaza van. És miért ne lehetne a családot is másképp csinálni? Miért ne lehetne máshogy élni?
De ezek mind álmok. Mind megfoghatatlanok, tele potenciális zavarbaejtő kérdésekkel, amik fél másodperc alatt dönthetik össze az egész tervet. Miből lenne pontosan pénzünk egy családi házra? Mikor tudnék két könyvet is írni és mitől lennének sikeresek? Vagy mi van, ha egyikünk megtalálja a szerelmet és a C-terv összeomlik?
De akkor hogy lehet felépíteni egy sziklabiztos tízéves tervet, és hogyan képzelhetjük el magunkat tíz év múlva úgy, hogy végül ne csalódjunk?
Azt hiszem, a csalódást leginkább úgy lehet elkerülni, hogy teljes erővel nézünk szembe a félelmeinkkel, és kimondjuk azokat. Igen, lehet, hogy még évekig egyedül fogok hazajárni a kis lakásomba, és a home office-napjaimon nem fogok hazavárni délután senkit, hogy megérkezzen. Lehet, hogy még évekig fogok más ágyában felébredni, és soha többé nem jelentkezni. Lehet, hogy még évekig fogok egyedül kint ülni az erkélyemen esténként. És ez elszomorít, de ha így lesz, így lesz. Végül is, most is megvagyok. De lehet, hogy már holnap találkozom valakivel véletlenül, akivel aztán élünk boldogságban, békességben és akár az első álomkép is megvalósulhat. Még ha lightos változatban is. Nem kell családi házban gondolkodni. Lehetünk boldog panelcsalád is, egy darab kutyával.
De ez nem csak rajtam múlik. Legyen szó szerelemről, családról, családi házról, panellakásról, kutyáról és cicáról… Kár tervezni. Mert részben minden sajnos csak a szerencsén múlik. Nem tervezhetjük meg azt, hogy lesz egy boldog családunk, mert néha bármennyit adunk bele, bármennyi friss almát viszünk ki a Margit-szigetre az üvegkancsóban tálalt sangriához… néha egyszerűen nem leszünk elegek. Ahogy néha nekünk sem elég más. Néha nem kellünk egymásnak. És az, hogy megtaláljuk azt az embert, akivel kölcsönösen kellünk egymásnak, bizony, tényleg szerencse kérdése. Azt pedig mégsem tudjuk megtervezni, hogyan legyünk szerencsések, nem?
És mi lesz, ha nem lesz párom? Neveljek egyedül gyereket? Honnan tudjam, hogy a jövőben hogyan alakul az anyagi helyzetem? Hogy leszek-e elég bátor ahhoz, hogy egyedül vegyek a nyakamba egy ekkora felelősséget? És ki tudja, hogy ebben a politikai klímában milyen lesz a melegek megítélése a jövőben, hogy milyen törvények jönnek, milyen szabályozások nehezíthetik meg az örökbefogadást? És hogy egyáltalán kapnék-e gyereket? Tervezhetem, hogy a következő tíz évben már nevelni fogok valakit, aki apának fog szólítani… De attól még nincs biztosítva, hogy így is lesz. Mert nem csak rajtam múlik.
Lehet, hogy sose leszek véleményvezért és sose leszek híres. Sose voltam az emberek nagy kedvence, nincsen elbűvölő pofim, sem elbűvölő személyiségem – ezzel már rég megbékéltem –, így lehet, hogy bármit teszek majd le az asztalra, egyszerűen nem leszek tőle ismert. Mert lehet, hogy egyszerűen nincs meg bennem az x-faktor. Ez pedig nem teljesen rajtam múlik. Persze, lehet komolyabban és keményebben dolgozni, lehet még összeszedettebben vezetni az életemet, de… van-e olyan szerencsém, hogy olyan szimpatikus legyek, mint más, nálam sokkalta népszerűbb emberek?
Persze néhány dolgot megtervezhetünk. Nem fogom hagyni, hogy ne legyen könyvem például. Ha sikeres lesz, ha nem, akkor is lesz egy könyvem. Persze, ha kiadja valaki. Ha szerencsém lesz és kiadja valaki.
Igen, szóismétlés. De nem tehetek róla, hogy mindenhol ott van az a fránya szerencse, ami miatt soha, semmi sem biztos. De tudjátok, mit? Nem kell vele foglalkozni.
Mert azzal, hogy felismerem azt, hogy mihez kell szerencse, tudom a tervemet is. Akarok egy kapcsolatot, társat, gyereket. Akarok egy közös otthont. Akarok egy könyvet. És legalább egyszer akarok egy közönségtalálkozót, ahová egy büdös vonatfülkében mennék. Igazából elég jó terv. Elég basic, de elég jó.
Ami fontos, hogy ezt sose felejtsem el. Hogy mindig emlékeztessem magam arra, hogy amikor az e-mailjeimet, a feladataimat és a cikkeimet rendezgetem, akkor se csak a következő órára, napra, esetleg hétre gondoljak. Hanem kicsit a jövőre is. Mert úgy néz ki, tökéletesen el tudom felejteni, hogy lesz egy életem tíz év múlva is.
És lehet, hogy a terveimhez szerencse kell, de kellenek hozzá az én törekvéseim is. El kell mennem továbbra is randikra. És néha írnom kéne. Vagy visszaírni. Okosabban kell bánnom a pénzzel, hogy egyszer tényleg nekivághassak egy családi háznak. Még okosabban kell beosztani az időmet, hogy még többet tudjak foglalkozni a könyvvel. És építenem kell a kapcsolataimat. Küzdenem kell.
És ha a terv terv is marad…
Tíz év múlva legalább úgy láthatom magam, mint aki mindent megtett. És azt hiszem, ez egy elég jó terv, nem?
Kanicsár Ádám András
@kanicsar
