„Ma itt dolgozom!” – szóltak a tengerpartos insta-sztorik pár éve, amikor fiatalok úgy döntöttek, hogy világot látnak, és bizonyos időközönként továbbállnak, hogy egy másik országból dolgozzanak. A koncepció akkoriban még egy vágyott illúzió volt sokak számára, és a cégek sem kecsegtettek túl sok lehetőséggel, hogy valaki digitális nomád legyen. A pandémiás helyzet azonban felrúgta a szabályokat.
Ma már szinte elvárás a távmunka, a munkáltatók pedig még több tehetséget csábíthatnak magukhoz, ha támogatják ezt a fajta munkavégzést, ami manapság már szinte egy életforma lett. De mire is készülj, ha belevágnál egy ilyen kalandba?
Az olasz meló
Valamikor tavaly tavasszal fogalmazódott meg bennem a gondolat: “Digitális nomád leszek!”
A pasim akkor döntött úgy, hogy fogja magát és elmegy Olaszországba tanulni, majd ott akar dolgozni, sőt élni is egy ideig. „Velem tartasz?” – tette fel a nyilvánvaló kérdést, miközben olasz módra sziesztáztunk a kanapén. Néhány másodpercig csak bámultam ki a fejemből, és máris azon kezdett zakatolni az agyam, hogy hogyan is valósíthatom ezt meg. Volt egy stabil munkám és nem beszéltem olaszul. Neki könnyebb volt, kettős állampolgár lévén a vérében van a dolce vita. A nyelvet természetesen meg lehet tanulni idővel, de ahhoz, hogy munkát is találjak, elég magas szinten kellett volna tudnom olaszul.
Felötlött bennem a lehetőség, hogy megpróbáljak a cégnél kialkudni egy amolyan állandó home office-t, csak éppen külföldről. Magamban már a főnököm helyett is igent mondtam a dologra, hiszen akkor már lassan több mint egy éve itthonról dolgoztam a vírushelyzet miatt. Napokig rágódtam azon, hogy mikor lenne a legalkalmasabb feldobni a témát, aztán csak kinyögtem egy informális beszélgetés során. Akkor jött a feketeleves, ugyanis megtudtam, hogy bárhonnan dolgozhatok az országon belül, de az kizárt, hogy én mondjuk a Colosseum mellett üssem a klaviatúrát. Pedig minden adott volt hozzá, volt laptopom, a páromnak nem voltak lakótársai, és az internet is csak úgy hasított. A magyarázat az volt, hogy jogi szempontból erre nincs lehetőség, mert mi van, ha velem valami történik munka közben – mondjuk agyoncsap az áram egy Zoom-meeting közben –, és a munkáltatóm csak Magyarországon belül biztosítja az ilyen baleseteket, a cég pedig emiatt bajba kerülhet. A kétségbeesés kerülgetett, mert az akkori munkám mellett maximum akkor tudtam így kiutazni, ha szabit veszek ki, és abból nem volt túl sok, a párom pedig a tanórái miatt nem tudott utazni. A pandémia egyik negatív hatása pedig még egyet rá is tett egy lapáttal, hiszen sokkal ritkábban jártak a fapadosok, mint előtte, és egy hétvégi kiruccanás lehetősége egyenlő volt a nullával. Szóval dühített ez a válasz, és már mindenfélét kitaláltam, hogy elérjem a célom, de aztán rájöttem: az sem fogja meghatni őket, ha elmagyarázom nekik, hogy a rendszeres szex fokozni fogja a munkakedvemet.
B-terv
Ekkor jött a B-terv: legyen akkor olyan munkám, amit bárhonnan lehet végezni a világon, vagy legalábbis Európán belül. Feltérképeztem a lehető összes nyitott pozíciót, amin ott villogott a távmunka felirat, és szépen lassan el is kezdtem küldözgetni az önéletrajzokat és motivációs leveleket. Az interjúk alatt elég gyorsan kiderült, hogy szinte lehetetlen ez az elképzelésem, a munkajog erre nem ad lehetőséget sehol. Egy-két hónap szenvedés után már kezdtem feladni, de aztán rátaláltam olyan specifikus honlapokra, amik olyan munkákat hirdettek, amik bárhonnan végezhetők, és a cégeknek nincs is magyarországi székhelye. Ismét elkezdtem küldözgetni az önéletrajzokat, főleg a szakmámon, a HR-en belül, de egy ideig semmilyen visszajelzést nem kaptam. Mivel általában kitartó vagyok, nem adtam fel, és végül sikerült is összehoznom néhány interjút. Rémesen lassú procedúra volt az egész, az egyik leginkább tetsző pozíciónál is majdnem három hónapot vártam egy végleges válaszra. Mindeközben csak az lebegett a szemem előtt, hogy ha összejön, akkor végre nem leszünk távkapcsolatban. A barátaim folyton azt kérdezték: „Te most akkor kiköltözöl, itt hagysz minket?” De a válaszom határozottan nem volt.
Az ötlet, hogy digitális nomád legyek, teljesen mást jelentett számomra. Azt szerettem volna, ha megoszthatom a jelenlétem az országok között. A terv az volt, hogy két hetet itthon töltök, két hetet pedig Olaszországban. Így egyrészt több időt tölthetek a szerelmemmel, de mégsem kell feladnom az életemet, amit felépítettem itthon. Végül összejött, hosszú huzavona után felvettek egy holland céghez, akik két éve már csak virtuálisan dolgoztak, és abszolút nem érdekelte őket, hogy én merre vagyok a világban. Mint kiderült, nem bejelentett munkavállaló leszek, hanem vállalkozó, ezért számlaképesnek kellett lennem. Ez egészen gyorsan össze is jött, a papírmunka sem vett igénybe többet egy napnál. Az egyetlen hátulütője a dolognak, hogy mint kiderült, mivel külföldre számlázok, így magasabb adót kell fizetnem. Végül osztottam-szoroztam, és még így is jobban megérte, mint a munka, amit előtte csináltam. És ami pedig a hab a tortán, hogy bárhonnan dolgozhatok, akár egy tengerpartról is, vagy egy hegy tetejéről, csak jó legyen a lefedettség. Ez persze mind csábító, de az elején nekem már önmagában az a világot jelentette, hogy a párommal együtt ihatunk meg egy jó olasz kávét a bérelt lakásunkban, Velencében, aztán jöhet a munka ezerrel.
Itt távmunkázz!
Bár Olaszország nincs az európai LMBTQ-barát országok élmezőnyében, vannak más opciók, ahol egész kellemes lehet távmunkázni. Az Euronews 2021-es felmérése alapján Madrid és Luxemburg végzett az élen abban a tekintetben, hogy Európán belül mely városokban adottak a legjobb feltételek, hogy melegként digitális nomádok legyünk. A felmérésből kiderült, hogy Madrid lakosságának 86 százaléka elfogadó az LMBTQ emberekkel. Ez nem is csoda, hiszen Spanyolország már 1995 óta jogilag védi ezt a közösséget, és a transzjogok szempontjából is az egyik legprogresszívebbek a világon. Luxemburg még ennél is továbbmegy: az alig 2500 négyzetkilométer területű ország lett a legbiztonságosabb, ha az LMBTQ-közösség tagjaként itt akarnánk dolgozni egy ideig. Ráadásul az azonos nemű párok házasságát már 2015 óta engedélyezik.
Az utazó férjek
Az álommunka keresése közben szükségem volt egy kis motivációra, és akkor találtam rá Michael és Charlie (@husbands.thattravel) Instagram-oldalára, akik már évek óta digitális nomádként járják a világot, és nap mint nap osztják meg pozitív és negatív tapasztalataikat egyaránt. Ők már viszonylag a kapcsolatuk elején elhatározták, hogy így fogják élni az életüket, és mindez annyira jól sikerült, hogy azóta összeházasodtak, több mint 60 országban jártak már, és most éppen Ausztráliában „tengetik” napjaikat. A páros főleg alkalmi munkákat vállal, szóval ők azt a fajta digitális nomádságot képviselik, hogy ellátogatnak egy országba és helyben kezdenek el dolgozni egy ideig, aztán továbbállnak. Természetesen mindenkihez más passzol, de ez a jó ebben az életformában, hogy személyre szabottan alakíthatjuk ki a szabályokat. Ha több komfortra vágysz, érdemes olyan helyekre látogatni, ahol ez anyagilag is kivitelezhető, ha pedig szereted a nomád életérzést a szó szoros értelmében, akkor Michaelről és Charlie-ról is példát vehetsz, és egy szimpla lakókocsival is nekivághatsz az ismeretlennek.
Jövő határok nélkül
Bár egy ilyen ausztrál turné nem hangzik rosszul, de a párommal kezdetnek nekünk most elég, ha a két ország közötti ingázást ilyen egyszerűen meg tudjuk oldani. Látva, hogy mennyit megtettem a siker érdekében, most már az ő célja is egy ehhez hasonló munkát találni. És ha már mindketten belejöttünk egy-két év alatt, akkor miért is ne kalandozhatnánk el mi is más országokba, ahol nem csupán új kultúrákat és embereket ismernénk meg, de az LMBTQ mindennapokban is elmerülhetnénk két elküldött prezentáció és tengerparti koktélozás között.
Bencsics Gábor Tamás
Instagram: namastories_
