Jonathan Glazer mozifilmmel 2013-ban jelentkezett utoljára, és bár A felszín alatt sem volt rossz, meg sem közelíti az Érdekvédelmi terület sikerét. Legújabb filmjét 5 Oscar-díjra jelölték, ami teljesen érthető, hiszen oly módon közelíti meg a holokauszt tragédiáját, ahogy eddig még nem láthattuk. A mai napig próbáljuk megérteni, hogyan történhetett meg mindez, embertársaink hogyan voltak képesek halálba küldeni másokat csak azért, mert máshogy gondolkodtak, éltek, hittek vagy szerettek.
Egy boldog család piknikezik a vízparton, a víz csobog, a lomb susog, a madarak csiripelnek, láthatóan mindenki jól érzi magát a szabadban. Amikor kezd esteledni, autóba ülnek és hazamennek, ahol szépen berendezett, kitakarított, minden igényt kielégítő, hatalmas ház várja őket. Vacsora, fürdés, est mese, lefekvés, a szeretet és meghittség otthona ez, a nézőt elfogja az irigység. Másnap a gyerekek iskolába mennek, apa szépen felöltözik és elmegy a munkába, anya és a személyzet pedig a házban, illetve a ház körül serénykedik. A nappali világosságban látszik igazán, milyen rendezett az utca és a környék, boldog ember lehet az, aki itt él. És persze az is látszik, mi munka van ebben a házban, de ami még ennél is csodálatosabb, az a kert a medencével, a szépen gondozott gyeppel, a zümmögő méhekkel és a rengeteg növénnyel.
A szülők láthatóan értenek a kertészkedéshez, apa a természet megszállottja, mindent tud a növényekről és az állatokról, imádja a lovakat, szeret horgászni, evezni, és a gyerekeit is erre neveli. A cselekmény bárhol és bármikor játszódhatna – amit látunk, az egy boldog család sok gyerekkel, egy munkájában sikeres apával és egy dolgos anyával, aki szigorúan fogja a személyzetet és mindent elkövet azért, hogy a hazaadott pénzből a legtöbbet hozza ki. Persze vannak gyanús jelek, a szomszédból furcsa hangok szűrődnek át, az apa és a fiúk elég jellegzetes öltözéket viselnek, a telket pedig egy magas betonkerítés határolja szögesdróttal, amire ugyan növények futnak fel, de teljesen nem tudják elfedni a valóságot. Ők ugyanis a Höss család, és aki egy kicsit is jártas a történelemben, az tudja, hogy Rudolf Höss az auschwitzi haláltábor parancsnoka volt, és milliók, köztük sokezer LMBTQ ember haláláért is felelős. A tábor szomszédságában éltek évekig és ugyanitt végezték ki 1947. április 16-án.
A film már most 200 körüli díjat és jelölést tudhat a magának, valamint öt kategóriában jelölték Oscar-díjra (legjobb film, nemzetközi film, hang, rendezés, adaptált forgatókönyv), de ami jelen esetben a témánál is jobban eladja, az a megközelítés és a kivitelezés. Merthogy az Érdekvédelmi területnek esze ágában sincs beállni a sorba, a halálgyárból ugyanis szinte semmit nem mutat meg (közelről legalábbis semmit), hanem egy olyan család életébe avat be minket, akik részesei voltak a rendszernek. Arra sem vállalkozik, hogy megértse, megértesse és elfogadtassa velünk ezt az életformát, egyszerűen csak bemutatja a Höss családot, ahol mindenki igyekszik a neki kirótt feladatokat a legjobb tudása szerint elvégezni.
Rudolf Höss szigorú katolikus nevelésben részesült, katonatiszt apja papnak szánta, ám annak halála után ő is a katonai pályát választotta. Tizenévesen került a német hadseregbe, ahol ő lett a legfiatalabb tiszt. Az első világháború után befejezte középiskolai tanulmányait, kivált a katolikus egyházból és belépett a náci pártba, ahol a 3240-es számú tag lett. Gyilkosság miatt 10 évre ítélték, ahonnan előbb szabadult, földet kapott, megnősült, gyermekei születtek. 1933-ban lépett be az SS-be, ahol egyre feljebb lépett a ranglétrán. A koncentrációs táborok blokkvezetőjeként kezdte, és a film olyannak ábrázolja őt, amilyen az életben is lehetett, egy ember, aki maradéktalanul végrehajtja a parancsot és aki egyfolytában a rábízott munka hatékonyságának növelésén dolgozik, lelkiismeretfurdalás nélkül. Hedwig Höss (Sandra Hüller nagyszerű alakításában) pontosan tudja, hogy a férje mivel foglalkozik, de számára a legfontosabb, hogy a gyerekek egy boldog, szerető családban és gyönyörű környezetben nőjenek fel a barakkoktól és az éjjel-nappal füstölő kéményektől nem is olyan messze. (A nőt azért mentették fel, mert azt vallotta, nem tudta pontosan, mivel is foglalkozik a férje, de a forgatókönyvíró-rendező nem elégszik meg ezzel.)
És igen, a film azzal képes sokkolni, hogy bár mindenki tudja (ők is, mi is), mi zajlik a szomszédban, mégis úgy viselkednek, mintha Rudolfnak legalábbis valami teljesen hétköznapi munkája lenne. Ott működik igazán, ahol elfedi a valóságot, vagy csak sejtet, mert ahol konkrétan beszélnek a valóságról, konkrét utalásokat tesznek, némileg veszít az erejéből, hiszen enélkül is tudjuk, hogy ezek az emberek hiába jó szülők, valójában egy rémtetthez asszisztálnak.
Az angol Jonathan Glazer – akinek ősei a kisinyovi pogromok elől menekültek az Egyesült Királyságba – színházban kezdte pályafutását, emellett készített rövidfilmeket, reklámokat és videoklipeket is, vizualitásban és zenei drámában nagy képzettséggel bír. A képekkel, színekkel és hangokkal való játékot már a film legelején elkezdi, még nem is tudjuk pontosan, hogy miben lesz részünk, de máris a komfortzónánkon kívülre akar taszítani minket. A gyönyörű kertben öt rögzített kamerát használt látható stáb nélkül, a színészek így nem tudhatták, hogy éppen közelről vagy távolról veszik őket és teljesen elmerültek az adott jelenetben (összesen tíz kamerát és harminc mikrofont használtak a forgatás során, ennek eredményeként 800 órányi nyersanyag állt rendelkezésre a vágás előtt). Zenéből eredetileg jóval többet szereztek, ám végül a film nagy részét a rendező zene nélkül hagyta, és elsősorban a hangokra hagyatkozott. Van egy visszatérő jelenet, amelyben egy lány az éjszaka leple alatt élelmet rejt el a táboron kívül dolgozó raboknak. Ezt hőkamerával vették fel, mivel nem akartak lámpákat használni.
Amit látunk, az a valóság tudomásul nem vétele, teljes figyelmen kívül hagyása, mely abból fakad, hogy a szereplők igyekeznek az adott helyzetből a legtöbbet, legjobbat kihozni, és minden másra csak mint szükséges rosszra tekintenek. A néző számára a valóság ismerete teszi mindezt elfogadhatatlanná és megbocsáthatatlanná. Ehhez persze kell a szereplők jelleme, mely nem feltétlenül a körülményekhez való igazodás során torzult el ennyire, lehet, hogy már eleve ilyen volt. Az Érdekvédelmi terület nem magára a gépezetre, hanem a fogaskerekekre fókuszál, melyek egyszerűen csak teszik a dolgukat. Ez az erőssége, ettől jó. Chrstian Friedel és Sandra Hüller emlékezetes alakítást nyújtanak, utóbbi az Egy zuhanás anatómiája című filmjéért ugyancsak esélyes az aranyszoborra.
Az Érdekvédelmi terület című filmet február 15-től vetítik a hazai mozik.
Hujber Ádám
