Diktátorokkal tele van a történelem, a történelemkönyvek, nem véletlenül itt is csepegtettem már egyet–kettőt közülük. Ezek az alakok szinte kivétel nélkül férfiak. Legtöbbjük mögött azonban ott egy nő is. Ahogy a méltatlanul elfeledett mondás tartja: “Minden sikeres bika mögött egy tehén áll.” Nem volt ez máshogy a szocialista diktatúrában évtizedekre megmerítkező Romániában sem, ahol a Nyugat szemében “jó kommunistaként” tündöklő Nicolae Ceaușescu mellett ott volt neje, Elena Ceaușescu is. Róla mesélek a mai CsakADanitÉrdekliben.
Természetesen Elena sem férje vezetéknevével jött a világra, hanem Lenuța Petrescuként 1919-ben. Szülei egyszerű földművesek, szorgalmas gazdálkodók voltak. Ugyanez a fiatal Elenáról már nem mondható el, az általános iskolában komoly kihívásokkal küzdött. Olyannyira, hogy volt olyan év is, amikor gyakorlatilag mindenből megbukott, a tornát és kézimunkát leszámítva. Valljuk be, utóbbi kettő azért nem egyenlő az agysebészettel.
Annyira nem ment neki az iskola, hogy negyedik osztály után bátyja és ő dobbantottak a vidéki egyhangúságból és Bukarestbe költöztek, ahol egy textilgyárban helyezkedtek el. Elena 1937-ben csatlakozott a Román Kommunista Párthoz, ahol 1939-ben megismerte későbbi férjét, Nicolae Ceaușescut. A második világháború mindenről szólt, csak nem a romantikáról, úgyhogy nászukra is végül csak 1947-ben került sor. Az évek során két gyermekük született, Zoia és Nicu, valamint örökbe is fogadtak egyet, Valentint. A három testvér közül ma már csak ő él.
Amikor Elenáról beszélünk, beszélni kell férjéről is, hiszen nélküle a First Lady sem emelkedhetett volna olyan magasságokba, ahova végül sikerült feldolgoznia magát. Nicolae 1965-ben a kommunista párt főtitkára lett, 1967-től pedig az Államtanács elnöke. Hosszú évek áldozatos munkája árán a hatalom szépen lassan mindkettejük agyára ment. Nicolae magát “a Kárpátok géniuszának” nevezte. Számtalan könyv, vers, film, festmény készült a mindenható diktátor és felesége magasztalására, sőt még az iskolai tankönyvekben is szerepelnie kellett a képének.
Személyes kezdeményezése volt a „Megéneklünk, Románia” fesztiválok szervezése. Abból a célból, hogy a román népet ismét naggyá tegye, megtiltotta a fogamzásgátlók használatát, illetve a hetvenévesnél idősebb betegek kórházi vagy háziorvosi kezelését. Minden hivatalos román újság, rádióadó, televízió nap mint nap megemlítette és dicsérte az ő és felesége nevét. Minden román könyvesboltban, de még kisebb könyveket árusító standokon is ott voltak a művei. A neki tulajdonított életmű több száz különféle terjedelmű könyvből, esszéből, iratból és egyéb más írásokból állt, amelyekben „igazolni” próbálták mindenki előtt, hogy mély erkölcsiséggel bír, humanista, emberszerető, tudása egekbe törő, hihetetlen a realitásérzéke, bölcs és tévedhetetlen. Valószínűtlen azonban, hogy ennyi könyvet képes lett volna ő vagy akár felesége megírni. Odáig mentek mindezzel, hogy a könyveket programszerűen több nyelvre lefordíttatták és külföldön is terjesztették, hogy a külső közvéleményt is igyekezzenek megtéveszteni.
A Ceaușescu házaspár a saját születésnapjából – mert miért ne? alapon – nemzeti ünnepet csinált. Ilyenkor bődületes lakomákat tartottak, hatalmas vendégsereggel, miközben emberek tömegei éheztek, mert a mezőgazdasági termékeket az államadósság csökkentése érdekében mind külföldre vitték.
A hetvenes években külön luxusvonatot készíttetett magának és feleségének, az akkori teljes komforttal és kényelemmel, valamint teljes felszereltséggel. A diktátor paranoiáját tükrözi vissza, hogy milyen pontos, aprólékos biztonsági felszerelésekkel látták el a vonatot, amelyben soha nem látott méretű volt a luxus. A többi politikusnak és az újságíróknak ugyan nem tartottak fenn ilyen részleget, ám a nekik készült kocsik is megfeleltek az egyszerűbb luxusvonatoknak, amelyek Nyugaton közlekedtek.
Elenának is kijutott tehát bőven a jóból és itt nem csak a luxusvonatra gondolok. Négy osztályos végzettségével a Román Akadémia elnökévé választották, 1980-tól pedig az államelnök első helyetteseként is bizonyíthatta szakértelmét. Erre a pozícióra akkor kapott vérszemet, amikor 1972-ben Kínában járt és látta, hogy az ottani diktátorné milyen befolyásos asszonnyá könyökölte ki magát az évek alatt.
A mi diktátorfeleségünk sajnos gyakorlatilag semmihez sem értett, de nyilvánvalóan senki nem mert nemet mondani neki. Ennek köszönhető, hogy számos nyugati egyetem – például a New York-i is – díszdoktorává avatta a polimerkutatásokban elért eredményeiért.
Elena nagyon büszke volt díjaira, akadémiai irodájában hely sem volt a falon a rengeteg bekeretezett elismeréstől. Nem egyszer fordult azonban elő, hogy bár a szakkönyvek fedőlapján Elena Ceauşescu neve szerepelt, a fejezetcímek alatt zárójelben feltüntették a valódi szerző nevét, Elenáét viszont nem. De ő nem jött rá erre soha. Lehet, ki se nyitotta a könyveket. Mivel semmihez nem értett, ezért többnyire csak ült a hatalmas irodai fotelében és szunyókált.
Az egyre öregedő házaspár a nyolcvanas évek végére teljesen elvesztette kapcsolatát a valósággal. 1989. december 24-én a puccsszerűen hatalomra került Nemzeti Megmentési Front rendeletet adott ki egy rögtönítélő katonai bíróság felállításáról, melynek feladata a Ceaușescu-pár perének lefolytatása volt. A sebtében felállított rögtönítélő bíróság december 25-én a párt a román nép ellen elkövetett bűneiért és a nemzetgazdaság tönkretételéért halálra ítélte, és azonnal ki is végezte a halálra rémült, az eseményeket alig felfogó idős párt az épület udvarán.
Elena és Nicolae értetlenül hallgatták az ellenük felhozott vádakat. Meggyőződésük volt, hogy amit az évtizedek során tettek, az úgy volt helyes. “Nem írunk alá semmilyen jegyzőkönyvet. Csak a Nemzetgyűlésben vagyunk hajlandóak beszélni. Egész életünk során keményen dolgoztunk az emberekért. Feláldoztuk az életünket értük. Nem fogjuk cserbenhagyni őket!” Mikor a bíróság például azt firtatta, hogy ki írta valójában Elena tudományos dolgozatait, ő így fakadt ki: “Micsoda pofátlanság! Az Akadémia tagja és elnöke vagyok. Nem beszélhet így velem!”
A kivégzés olyan gyorsított menetben történt, hogy a tárgyalás egészét rögzítő tévéstábnak nem maradt ideje áramellátást biztosítani a külső helyszínen. Bár egy kamerával így is rögzítették a kivégzés pillanatait, az utóbb nyilvánosságra került felvételekről mintegy öt perc, maga a kivégzés és az utána következő percek hiányoztak – e körülmény utóbb mindenféle spekulációkat és legendákat szült. A kivégzés után másfél évvel a hiányzó részlet aztán ugyancsak nyilvánosságra került. A holttesteket álnéven temették el egy bukaresti temetőben, nehogy meggyalázzák őket. Ma azonban már valódi nevük szerepel a sírkövön.
Így múlik el a világ dicsősége.
Szerző: Waliduda Dániel
