Coming out, féltékenység, gyermekvállalás – Miben és hogyan tud segíteni a család- és párterápia?

Még ma is stigmatizál, ha valaki terápiába jár Magyarországon, emiatt sokan talán nem is tudják, hogy egy pár- vagy családterápia megoldást nyújthatna a problémáikra. Ezekről is beszélgettem Csekő Csilla és Szél Zsuzsanna család- és párterapeuta-jelöltekkel, akik két éve visznek közösen affirmatív, vagyis elfogadó szemléletű terápiákat.

Féltékenység, megcsalás, coming out és családi elfogadás – néhány a leggyakoribb témák közül, amivel megkeresik őket. A legtöbb elakadás a kommunikációból fakad. Banális, de szemléletes példa erre, hogy a pár tagjai mit értenek közös idő alatt. Fontos hangsúlyozni, hogy nem jelenti az egyének nem jól működését az, hogy terápiára szorulnak. Szimplán csak szükségük van egy biztonságos térre, ahol dolgozhatnak a problémáikon, majd ők maguk oldják meg azokat.

Amikor megkerestelek titeket, azt írtátok, hogy leginkább affirmatív szemlélettel dolgoztok. Kifejtenétek, hogy ez pontosan mit jelent?

Csilla: Ez egy elfogadó szemlélet. Történetileg a reparatív terápiákkal szemben jött létre, az a megközelítése, hogy a homoszexualitás vagy a szexuális diverzitás a humán szexualitás normál formája. Ennek az elfogadásában és megélésében támogatják ezek a terápiák a klienseket, nem pedig az ebből való kigyógyulásban, vagy ennek az elfedésében.

Van még olyan Magyarországon, aki nem ilyen elfogadó szemlélettel dolgozik, hanem a régebben bevett „visszaváltoztató”, „megjavító” szemlélettel?

Csilla: Kevés rálátásom van erre, de a Magyar Pszichológiai Társaság LMBTQ szekciója szerint működnek ilyen terapeuták, szerveződnek ilyen konferenciák, bár most már csak nagy titokban. Évekkel ezelőtt be lehetett jutni még egy ilyen konferenciára akár laikusként is.

Zsuzsanna: Talán két évvel ezelőtt volt például egy nemzetközi konferencia Magyarországon, amelyen reparatív szemléletű szakemberek is részt vettek.

Meséljetek egy picit a hátteretekről!

Zsuzsanna: Nem pszichológusként dolgozunk, hanem család- és párterapeuta-jelölt a hivatalos megnevezésünk. Azért jelölt, mert jelenleg szupervízió mellett dolgozunk még. Én orvosként végeztem és erre a képzettségemre építem rá a családterápiás módszert. Orvos-pszichoterapeuta lenne a végső cél.

Csilla: Nekem pedig tanári diplomám van, illetve etnográfus vagyok, amit szívesebben fordítok kulturális antropológusnak, mert ez az irány talán többek számára ismert. Jelenleg a Pécsi Tudományegyetem Pszichológia Doktori Iskolájában vagyok doktoranduszhallgató.

Hány éve csináljátok ezt a képzést és mióta foglalkoztok kliensekkel?

Zsuzsanna: Három éve vagyok a képzésben és két éve foglalkozunk kliensekkel.

Csilla: Én pedig négy éve „képződöm”.  Együtt két éve dolgozunk, de együttműködünk más terapeutákkal is.

Ketten csak pár- és csoportterápiát visztek, vagy foglalkoztok egy-egy emberrel is?

Csilla: Egyéni terápiát nem vihetünk, hiszen nincsen pszichológus alapdiplománk. Viszont létező terápiás forma az egyéni rendszerszemléletű terápia, ami azt jelenti, hogy valaki a problémát az ő családi vagy párkapcsolati rendszerében látja, de nem tudjuk bevonni a többi családtagot. Akkor szoktunk egyénileg dolgozni, de mindig a családi vagy kommunikációs rendszeren, soha nem klasszikus egyéni terápiát csinálunk, ahol az egyénen van a hangsúly.

Körülbelül hány pár és család fordult meg nálatok az elmúlt két évben?

Zsuzsanna: Tizenkettő. Ezek általában hosszú terápiák, 10-12-15, néha 20 ülésben zajlanak. Akik elkezdenek járni, fél évet, egy évet velünk töltenek a folyamatban. Leginkább kétheti gyakoriságban, ritkábban havi, az már nem annyira szerencsés felállás, túl hosszú idő telik el két ülés között.

Mik azok a fő problémák, amivel hozzátok fordulnak?

Csilla: Nagyon gyakori a kommunikációs probléma a családban vagy a párkapcsolatban. Ez jelenthet tényleges kommunikációs problémát, de jelentheti azt is, hogy a kommunikációban jelenik meg az a probléma, ami a családban van (egy kicsit más szinten), és mondjuk vitákban jön ki. Gyakori a féltékenység és a megcsalás is, valamint, hogy nem is tudják, milyen kapcsolati formában szeretnének élni: fontos tisztázni, hogy monogám vagy nyitott párkapcsolatot szeretnének, esetleg szakítsanak.

Foglalkoztok heteroszexuális és LMBT családokkal és személyekkel is. Mások a problémák?

Csilla: Vannak témák, amik nem fognak megjelenni hetero vagy klasszikus párkapcsolatokban, családokban. Ilyen a coming out, a családi elfogadás témája.

A nyitott kapcsolat sem gyakoribb a melegeknél? Én nyilván csak a saját baráti, ismerősi társaságomból indulok ki, ahol látszólag több azonos nemű pár él nyitott kapcsolatban.

Csilla: A nyitott kapcsolatot mi tapasztaljuk heteroszexuális pároknál is. Ugyanúgy felmerül, de nagyon más ennek a társadalmi láthatósága. Ők jobban alkalmazkodnak azokhoz a párkapcsolati normákhoz, amiket egy heteroszexuális pár számára előír a társadalom: élj monogám párkapcsolatban. Meleg párok valószínűleg inkább felvállalják azt, hogy ők nyitott párkapcsolatban élnek.

Zsuzsanna: Én itt az ördög ügyvédjeként megjegyezném, hogy egy tizenkét elemből álló mintán nem lehet reprezentatív eredményekre jutni. Illetve nagyon jól behatárolható az a társadalmi osztály, aki felkeres minket. Ők általában diplomás emberek, orientációtól függetlenül. Vagy akár többdiplomások, inkább felső középosztálybeli közegből.

Mit gondoltok, hogyan lehetne nyitni más társadalmi rétegek felé? Mire van szükség ahhoz, hogy idővel ők is elmenjenek pszichológushoz vagy család- és párterápiára?

Zsuzsanna: Ebben nagy szerepet játszik az egészségnevelés, hogy mennyi információhoz jutnak az emberek akár a pszichoterápiáról, akár más egészségügyi kérdésekről. Ez meghatározza, mennyire fordulnak szakemberhez. Felmerül-e, hogy megoldás a család- és párterápia, van-e információjuk arról, hogy ez egy létező terápiás iskola.

Csilla: Én még látok két fontos tényezőt ebben. Az egyik a pénz kérdése. Ha valaki magánterápiába jár, az idő- és pénzigényes. Fontos lenne, hogy ezek a terápiák ne csak magánúton legyenek hozzáférhetők, hanem szélesebb körben is. A másik, hogy a család- és párterápia történetileg is egy fehér heteroszexuális középosztályra kialakult és alkalmazott terápiás forma. Sokat kellene változnia a szemléletének és a nyelvezetének ahhoz, hogy szélesebb körben elfogadható legyen további társadalmi rétegek számára.

Zsuzsanna: Egy fontos kiegészítést tennék, hogy nemcsak a pár- és családterápiára, hanem összességében a pszichoterápiára vonatkozott ez a gondolat Csilla részéről. Szerintem még fontos a hozzáférhetőség tekintetében a stigmatizáció. Jelen esetben az, hogy mennyire stigmatizál egy személyt, párt vagy családot az, hogy ők terápiára szorulnak. Mind a pszichiátriai betegségeknek, mind egyes fizikális betegségeknek nagyon erős a társadalmi elítéltsége, megítélése. Klasszikusan felmerül, hogy terápiára csak a bolondok járnak. Ezzel valahogy meg kell küzdeni, ennek is változnia kell. Gyakran találkozunk azzal, hogy a kliensek azt élik meg, ők nem működnek jól, ezért kell hozzánk járniuk.

Van olyan, aki jól működik egyébként?

Csilla: Itt felmerül a kérdés, hogy mit tekintünk a „jól működés” normájának.

Zsuzsanna: Ezzel is dolgozni kell a terápiákban. Nem jelenti a klienseink nem jól működését az, hogy valamiben támogatásra vagy segítségre szorulnak. Csak szükségük van egy olyan biztonságos térre, ahol meg tudják oldani a problémás helyzeteket. Mert végső soron a klienseink oldják meg őket, mi csak a kereteket nyújtjuk hozzá.

Hogyan lehetne leküzdeni a stigmatizációt? Ha valaki le akar fogyni, elmegy személyi edzőhöz. Ha fáj a háta, elmegy masszőrhöz vagy csontkovácshoz. Ha nekem van egy elakadásom a párkapcsolatomban, a családi életemben vagy a saját egyéni életemben, akkor az miért ekkora stigma még mindig?

Csilla: Úgy látom, hogy a társas folyamatok és a társadalmi folyamatok felelőssége a személyre tolódik. Ha neked problémád van, az azt jelenti, hogy te rosszul működsz. Ha te rosszul működsz, az kicsit azt jelenti, hogy te nem jó ember vagy, valami gond van veled. Ezzel nagyon nehéz megküzdeni. De az a terápiás megközelítés, amit mi alkalmazunk, az kiemeli, externalizálja a problémát. Nem veled van a probléma, hanem társas szinten vagy társadalmi szinten történik valami, amire te reagálsz. Ez szerintem sokat segít a stigmatizáció érzete ellen. Elveszi a személytől azt az érzést, hogy minden rendben van a világban és a családban is, de én valamit nagyon rosszul csinálok, nagyon rosszul működöm.

Mondtátok az elején, hogy nagyon sok probléma a kommunikációból fakad. Mik a legnagyobb kommunikációs nehézségek, elakadások?

Zsuzsanna: Nagyon furcsán hangzik, de a kommunikációban, a nyelvileg formált világban, amiben mi is gondolkodunk a terápiák során, nagyon gyakran látható az, hogy a különböző életutakat bejárt, különböző helyekről, családokból érkező személyek megpróbálnak létrehozni egy közös nyelvet. Mert amíg mást értenek akár a legegyszerűbb kifejezések alatt is, mint a közös idő, addig nagyon nehéz a párkapcsolatot úgy alakítani, hogy az mind a kettejük számára pozitív vagy előrevivő legyen. Amíg nagyon nagyok a különbségek – kvázi két szótárból dolgoznak –, addig sok félreértés van, ami nagy feszültségeket okoz.

Ezeket a feszültségeket tudják kommunikálni egymás felé?

Zsuzsanna: Erre viccesen azt mondom, ha tudják, akkor ők nem jönnek hozzánk, mert megoldják otthon ezeket. Akik általában pár- és családterápiára jönnek, ott éppen ez nem történik meg.

Manapság az ismerkedés leginkább telefonos applikációkon keresztül zajlik. Hogyan torzít az online tér a kommunikáción?

Csilla: Nem biztos, hogy a „torzít” szót használnám, csak máshogy szervezi. Egy személyes térben más lesz a személy reprezentációja. Az online térben a profilképén és a profilján keresztül reprezentálja magát, valamit mutat magáról és ha a kapcsolat online zajlik, akkor sokáig fenn tudja tartani ezt a képet, nem is látszik semmi más. Ennyiben valóban torzításról beszélünk. A terápiában sok olyan párkapcsolatot látunk, ami valamilyen online térből indult, szexuális orientációtól függetlenül. Izgalmas látni, hogy bizonyos témák mikor és hogyan kerülnek az ismerkedésbe. Online vagy túl sok mindent mondok el magamról, vagy keveset. Amikor a kapcsolat személyessé válik, ezekkel kezdeni kell valamit. Amit túl hirtelen elmondtam, az milyen hatással van a kapcsolatunkra? Vagy amit az énvédelem miatt nem mondtam el, mikor kerüljön be a kapcsolatba? Az is érdekes, hogy milyen céllal jönnek létre ezek az online kapcsolatok: csak egy szexuális partnert keresek? Mi van, hogy ha abból nő ki egy párkapcsolat? Vagy párt keresek, de valami más sül ki belőle? Izgalmas, honnan indul, hova tart, és ezt hogyan tudják a párkapcsolat résztvevői kezelni.

Említettétek a coming outot mint témát. Ha már ezzel érkeznek hozzátok mondjuk családként, ott talán könnyebb előbújni, nem? Hogyan lehet amúgy jól coming outolni?

Csilla: Ahányan, annyiféleképpen. Nem hiszem, hogy van olyan, hogy „jó coming out”. Egyébként más, ha család jön, és más, ha egy pár jön és ők nem outok és a párterápiában merül fel, hogy ez esetleg nehézséget okoz a kapcsolatukban. Az egyik out, a másik nem. Az egyik családja elfogadó, a másiké nem. Ha ott van egy család és a coming out-téma, az már tényleg úton levés az elfogadás felé. Bár erre is van ellenpélda. El lehet menni úgy is terápiába, hogy nem a coming out a téma, hanem az, hogy szerelje már meg a terapeuta az LMBT családtagot, köszönjük szépen, mi ebből nem kérünk, a mi családunkba ez nem fér bele.

Zsuzsanna: Ami nem feltétlenül van ennyire élesen kimondva. Azt kommunikálják, hogy az a terápia célja, hogy elfogadják és megküzdjenek ezzel a nehézséggel, de azért ott van bennük az a belső vágy, hogy tök jó lenne, ha megszerelnétek, mert akkor nem kéne ezzel foglalkozni.

A gyermekvállalással kapcsolatban milyen szituációkkal fordulnak hozzátok?

Zsuzsanna: Felmerülhet, hogy az egyikőjük már készen áll, szeretne gyereket, a másik azonban egyáltalán nem szeretne, vagy ebben a párkapcsolatban nem szeretne, esetleg ebben az élethelyzetben nem szeretne. Sokszor ez is azért tud egy terápiás kérdés lenni, mert valahogy más keretek között, másként történik a kommunikáció erről. Más nagyon érzelemteli vitában otthon beszélni erről, és más egy kisebb távolságtartással a témától, de még mindig nagyon érzelmesen egy olyan, reményeink szerint biztonságos közegben beszélni erről, ahol addigra van már egy tapasztalat, hogy engem meghallgatnak, elmondhatom, nem ítélnek el és mind a két fél így tudja behozni az érzéseit, észérveit, ellenérzéseit, nehézségeit. Itthon, Magyarországon szerintem nagyon fontos téma a hogyan. Kiket vonnak be? Mi a valós hozzáférés? Az örökbefogadásnál is vannak nehézségek. A mesterséges megtermékenyítésnél is megvannak a buktató, már maga a procedúra, amit ez megkövetel. És a társszülőségnél is felmerül, ki lesz a társszülő, milyen mértékben folyik bele a családba. Hogyan történik majd a gyerek nevelése? Kik lesznek a meghatározók ebben? Hogyan egyeztet erről két ember és hogyan egyeztet erről három vagy négy ember:?

Zsebedits Patrik