Chris Mears: Megkérdezték, leszek-e pucéran a címlapon, én meg igent mondtam.
Az olimpiai aranyérmes Chris Mears régóta az LMBT-közösség támogatójának számít. A népes meleg rajongótáborral rendelkező angol sportoló a FAULT magazinnak adott interjút, amiben arról is mesélt, mi ennek az oka.
Első látásra Chris Mears kicsattan az egészségtől: fiatal, erős, sportos. De az a 30 centis vágás, ami végighalad a mellkasán a köldökéig, egy tragikus történetre emlékeztet. A 23 éves műugró hét évvel ezelőtt élet-halál között lebegett, amikor leszakadt a lépe. Az orvosok csupán 5 százalék esélyt adtak arra, hogy túléli. Hét évvel később, 2016 nyarán mégis megszerezte műugrásban az első aranyérmet hazájának. Sok éves kínai hegemóniát törtek meg társával, Jack Laugherrel, örömkönnyeik bejárták a világsajtót. De mit csinálhat az ember, ha már szerzett egy olimpiai aranyat – miután kicselezte a halált is. Természetesen más célokat tűz ki maga elé. Kevésbé ismert, hogy Mears DJ-ként és zenei producerként is működik. Az még az idő kérdése, hogy képes lesz-e sikeres zenei karriert is befutni, de ideje bőven van megpróbálni.
Sikerült már feldolgozni az olimpiát?
Még mindig nem érzem, hogy ez valóság. Az olimpia nyilvánvalóan hatalmas dolog. Azt tudtam, hogy ha fogok valaha nagyot dobni, az Rióban lesz.
Mikor kezdtél a műugrásra versenysportként, életcélként tekinteni?
Tizenhat éves koromig nem vettem komolyan. Előtte csak azért csináltam, mert jó bulinak tűnt. Utána már komolyan csináltam, rangos versenyeken is elindultam, de igazán eszembe se jutott az olimpia. A műtétem után máshogy láttam az életet, hogy mit akarok tenni, elérni, és hogy hogyan juthatok el addig. Mondhatjuk, hogy volt bennem egy törés, egy kis személyiség zavar. Kicsit mintha kicseréltek volna. Már az olimpiát akartam, csak arra koncentráltam, amivel eljutok addig. Otthagytam a sulit is, hogy minden időmben a műugrással tudjak foglalkozni.
Milyen az, amikor azt mondják az orvosok, hogy csak 5 százalék az esély az életben maradásra?
Erről hiányosak az emlékeim. Igazából nem tudtam, mi történik. Csak utána ültünk le a családdal beszélni erről. Láttam az orvosi leleteimet, a különböző eredményeim irtóra különböztek attól, amilyennek rendesen lenniük kellett volna. Amikor mindezt már magam mögött tudtam, az remek volt. Máshogy nézel már az életre. Előtte azt hittem, ismerem a fájdalmat. Hogy ismerem magamat, hogy jó vagyok abban, amit csinálok. De rá kellett jönnöm, hogy mindez nem igaz. Az edzéseken nem adtam bele mindent, ellógtam gyakorlatokat, nem csináltam végig a feladatokat a medencében, edzés után nem ittam meg a protein shake-et. Olyan sok lyuk volt abban, amit csináltam. A történtek megtanítottak arra, hogyan legyek mindenben elhivatottabb, már csak azért is, mert ha hiányzik a léped, hajlamosabb leszel a betegségekre. Az első évben minden hónapban beteg voltam, legtöbbször azért, mert a testem határait feszegettem. Ha volt valahol egy elkapható vírus, hát én tuti elkaptam.
Van olyan nap, hogy nem gondolsz erre a halál közeli élményre?
Ma már van. Megtanultam a történtekből, amit meg kellett. Ma már ritkán jut eszembe. Érzelmileg nagyon megterhelő volt a családomnak, a legközelebbi barátaimnak, és nekem is, de ma már csak egy izgalmasabb sztori számomra.
Hogy kerültél az elektronikus zene közelébe?
Olyan három éve csinálom, amióta megkaptam a Mac-emet. Összeraktam egy számot, de aztán rájöttem, hogy oké, örülök neki, de igazából nem valami jó. Úgyhogy csináltam újra és újra. Sok időre és sok kitartásra volt szükség. Azt hiszem, azért a mentalitásom is sokat segített ebben, mert örömmel képes vagyok két napra bezárkózni a szobába és dolgozni valamin. A jövőben komolyabban akarok ezzel foglalkozni és kiadni egy csomó számot.
Azt mondják, volt egy vicces reptéri eseted az aranyérmeddel.
Los Angeles-be érkeztem, és iszonyú fáradtan vonszoltam végig magam a reptéren. Úgy mentem át a biztonsági kapun, hogy az érem a hátizsákomban volt egy dobozban. (Nagyon pofás kis dobozt adnak hozzá.) Ment át a táska a szkenneren, a biztonságis pasas meg: „Van valami fura ebben a táskában”. Jó ég, gondoltam, tudom, mi az. Elővette a dobozt, kinyitotta, majd elkezdett kiabálni: „Hahó, mindenki! Figyeljenek! Itt van az olimpiai aranyérmes Chris Mears a reptéren!” A közelünkben mindenki elkezdett tapsolni. Ez azért elég kellemetlen volt.
Kifejezetten népes rajongótáborod van az LMBT-közösségben. Hogy sikerült összehozni?
Ó, az könnyű volt. A Gay Times Magazine megkérdezte, leszek-e pucéran a címlapon, én meg mondtam: simán. (nevet)
De viccet félretéve, tényleg érdekelt, hogy milyen lehet. Szeretek kilépni a komfortzónámból, mert fejlődni akarok. Jobb ember akarok lenni. Ez például olyasmi volt, amit még sose próbáltam ki előtte: nem voltam soha fotózáson. Bedobtam hát magam a mély vízbe. És igazából nagyon élveztem. Szerintem pont ennek köszönhetem, hogy ezután több hasonlóra kaptam felkérést különböző divat- és zenei magazinoktól. Sok ajtót kinyitott előttem. Örülök, hogy a részese lehetek. Mindenkit maximálisan támogatok a sportban is, legyen az férfi vagy nő – mindenkit elfogadok, mert én is teljesen el tudom fogadni magamat olyannak, amilyen vagyok. Utálnám, ha nem lehetnék önmagam. Az szomorú lenne.
Miben vagy gyenge?
Nem tudom megjátszani, hogy érdekel valami, ha egyszer nem. Nagyon őszinte és nagyon nyílt vagyok. Nem tudom palástolni az érzéseimet.
Van példaképed az olimpikonok között? Ha van, mit kérdeznél tőle?
Michael Phelps. Tudom, hogy ez olyan tucat-válasz, de ő elképesztő. Belenéznék szívesen az agyába, hogy hogyan működik, mert ez nem normális. Phelps született tehetség, és ahogy versenyez fejben, az nem fogható senkihez. Szeretném tudni, hogyan képes így koncentrálni. Hogy mitől kattan be. Ez nagyon érdekelne. Tudom, nagyon alap Phelps nevét mondani egy ilyen kérdésre. Mások talán Usain Boltot mondanák, szerintem ő a legvagányabb olimpikon. Phelps meg a legtehetségesebb. Az egyik legbámulatosabb ember, akit valaha hordott a hátán a Föld.
(FAULT)