Carol

A Carol a nagy találkozások filmje. És itt most nem csak az ifjú Therese és a címszereplő, Carol sorsfordító találkozására gondolok. A film minden szintjére jellemző ez a tökéletes egymásra találás, mintha az évek alatt egy ritka értékes puzzle darabjai kapcsolódtak volna egymásba, hogy 2015 egyik legjobb filmjévé álljanak össze.

Az első találkozás, amely elindította a film vászonra kerülésének történetét, 1948-ban esett meg New Yorkban. Patricia Highsmith írónő éppen a Bloomingdales-ben dolgozott, mikor meglátott egy ismeretlen nőt, akit aztán nem tudott elfelejteni. Az élmény akkora hatással volt rá, hogy négy évvel később regény formájában írta ki magából akkor még A só ára (The Price of Salt) címen, Claire Morgan álnéven – köszönhetően az 50-es évek prűd közízlésének. A botrány persze nem maradt el. A történet szerint a húszas éveiben járó Therese (Rooney Mara) Manhattan egyik nagyáruházában dolgozik eladóként. Egy nap találkozik a jómódú Carollal (Cate Blanchett), akinek kihűlt házasságát csak kislánya iránti szeretete tartja össze. A két nő között rögtön szikrázni kezd a levegő, és a kezdetben ártatlannak induló találkozások az érzelmek hatására gyorsan új irányt vesznek. Carol féltékeny és továbbra is szerelmes férje (Kyle Chandler) megkérdőjelezi a nő anyai rátermettségét és erkölcsösségét. Ha ez nem lenne elég, még a múlt féltve őrzött titkai is a felszínre kerülnek.

A következő találkozás valamikor a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján történt. A fiatal írónő, Phillys Nagy mentorra talált Highsmith személyében, aki szárnyai alá vette a fiatal tehetséget. A magyar származású Nagy jóvoltából a film egy kicsit talán a miénk is. Maga Highsmith bátorította, hogy írjon forgatókönyvet valamelyik regényéből. Nagy választása az 1990-ben Carol címen újra kiadott műre esett. A munkát az írónő halála után egy évvel, 1996-ban kezdte el. Szerencsére nem sürgette senki, így a maga ízlése és legjobb tudása szerint adaptálhatta a történetet. 14 évig küzdött a megfilmesítésért, de végül sikerrel járt.

Ha Todd Haynes filmrendező mást nem is csinált volna a Velvet Goldmine-on kívül, mi már akkor is legszívesebben szobrot állítanánk neki valami jól látható közterületen. Generációk és szubkultúrák jöttek lázba a ’70-es évek kvázi-Iggy és kvázi-Bowie párosától. A kiváló korfestés mellett az sem mellékes érdeme a filmnek, hogy egy ágyba fektette az Egyesült Királyság két, azóta csúcsra ért tehetségét, Ewan McGregort és Christian Bale-t. Haynes a külsőségek és az exhibicionizmus példaértékű dagonyája után egy látszólag teljesen ellentétes világban merült el, és merített meg minket is – a látszat ellenére azonban a probléma forrása továbbra is a látszat és a valóság közötti ellentét volt. A Távol a mennyországtól az ’50-es évek Amerikájában virágzó szűklátókörűség, a tökéletesség máza alatt rothadó emberi kapcsolatok tanulmánya, amelyben a rendező pályafutásának egyik örök témája, a homoszexualitás a konfliktus forrása. Ez nem is véletlen, hiszen Haynes a ’90-es évek elején fellendülő New Queer Cinema egyik zászlóvivője. Az identitás- és útkeresés egyedi példája a Bob Dylan életét feldolgozó mozija, az I’m Not There is. Ilyen előzmények után szinte sértés lett volna a sors részéről, ha Sandy Powell jelmeztervező 2012-ben nem fut össze Haynes-szel és említi meg neki, hogy készülőben van a film. Eredetileg John Crowley ült volna a rendezői székben, de ő végül távozott a projektből. Panaszra neki sem lehet oka, hiszen Brooklyn című filmjét idén három Oscarra jelölték.

A színészgárda összeválogatása sem sikerülhetett volna jobban. Számomra Cate Blanchett valami olyan nem evilági erőt és eleganciát képvisel, ami rajta kívül csak néhány színésznőre jellemző manapság Hollywoodban. Tekintetét képtelenség remegő térdek nélkül állni; nála alkalmasabbat nem találhattak volna a történet femme fatale-jának szerepére. Az ’50-es évek pedig különösen jól áll neki. Rooney Marát még A tetovált lány után találta meg a szerep, de kimerültségre hivatkozva először nemet mondott. Miután a forgatás kezdete egyre csak tolódott, a helyébe lépő Mia Wasikowskát pedig elszólította Guillermo del Toro, mégis élt a lehetőséggel. Milyen jól tette! AZ ő puzzle-darabkája nélkül sem lenne ez a film az, ami. A cannes-i premieren még a szőrösszívű kritikusok is állva tapsoltak a vetítés végén. Innen pedig nem volt megállás. Ezek után a magyar filmkedvelők értetlenül álltak a tény előtt, hogy itthon senki nem akarja bemutatni a filmet. Aztán szerencsére a Vertigo Média kezébe vette az ügyet, még úgy is, hogy Magyarországon a meleg/leszbikus témájú filmek nem vonzanak éppen tömegeket. Pedig aki enged az előítéleteknek, az egy nagyszerű alkotásról marad le. Az alkotógárda eddig mindösszesen 62 díjat tudhat magáénak. Sajnos az öt Golden Globe-jelöléséből egyet sem tudott díjra váltani, de az Oscar még hátra van. A Carol hat kategóriában esélyes a kopasz aranymanus elhódítására, melyek közül minimum kettőt biztosan hazavisznek majd. Mi szívből szurkolunk nekik, mert ilyen találkozások csak ritkán adódnak.

Robi