Számomra ez mottója az idei Budapest Pride-nak, amelyre rekordszámú látogató érkezett, együtt masírozva és mulatva egy jobb, igazságosabb világért.
A napokban felkeresett egy kis családi borászat azzal a kéréssel, hogy promotáljam a nedűiket, én pedig kitörő lelkesedéssel ajánlottam fel: párosítsuk a boraikat a Szivárványlakománk fogásaihoz, melyeket július 30-án főztünk és szolgáltunk fel a Szeglet Közösségi Térben.
Nagy meglepetésemre azt a választ kaptam, hogy sajnos személyes konfliktusokat okozna, ha kiállnának egy pride vacsora mellett – én pedig elbúcsúzva tőlük elmerengtem: hogyan lehetséges egyáltalán, hogy a jelenlegi kiélezett társadalmi klímában még mindig vannak olyanok, akik visszásnak érzik, ha egy márka a melegekhez is szól.
Korábbi otthonomban, Tel-Avivban nincs olyan kávézó, üzlet vagy irodaház, amely ne tűzné ki a szivárvány-lobogót, és évről évre csúcsokat döntöget a pride-esemény látogatószáma: a Közel-Kelet szappanbuborékjának is becézett város egyedülálló atmoszférájában izgalmasan keveredik a mediterrántérség és az Ezeregyéjszaka meséinek hangulata, egyszerre autentikus és trendi.
A gigantikus felhőkarcolók és düledező faviskók egymás mellett magasodnak az égbe, az utcákon görkorizó ortodox rabbitól bikinit viselő transzszexuálison át trendi üzletasszonyig és hátizsákos hippikig minden és mindenki jelen van. De mégis mitől lett megkerülhetetlen a térség ikonikus LMBT fesztiválja?
La-La-Land, a Buborék, a Non-Stop város, a Közel-Kelet San Franciscója, a parkváros – csupán néhány becenév, amelyekkel Tel-Aviv büszkélkedhet. És mind szent igaz, hiszen hiába veszik körül politikai konfliktusok, veszélyeztetik vallásos szélsőségek, körülvéve korunk világméretű konfliktusainak tűzfészkével, ezen a talpalatnyi helyen bárki szabadon önmaga lehet.
Izrael önmagában is igazi olvasztótégely, Tel-Aviv pedig – az ország kulturális és kulináris fővárosa – a legszínesebb, legízesebb, legfűszeresebb város. Nem az számít, ki mit visel, vagy milyen származású – a vallásnál sokkal fontosabb a hitvallás, és az, ki milyen szívvel, szándékkal érkezett.
Márpedig a Tel-Aviv–Jaffa szivárványbuborékban békében, elfogadásban és egyfajta tudatos komolytalanságban – vagy talán inkább játékos komolyságban – hiszünk. Ez a multikulturális sziget igazi menedékhely, ahol általában azok kötnek ki, akik nem kérnek semmiféle vallási fanatizmusból vagy vadnacionalizmusból.
Zsidók, arabok, keresztények, de leginkább lázas útkeresők és hivatásos önmegvalósítók, akik egymás világából inspirációt merítve élnek vagy nyaralnak Tel-Avivban azt üzenve: hiszünk abban, hogy láthatóak vagyunk!
Ez az a hely, ahol pár éve több száz sátorral költöztek ki az aktivisták hetekre a város egyik legforgalmasabb útjára, hogy tüntessenek az adórendszer ellen, és ahol hétről-hétre szerveződnek óriás felvonulások: hol a háború ellen, hol épp az állatok jogaiért, és sem fürdőgatyeszben, sem csadorban sétálgatva nem lógunk ki a sorból.
Három évtizede, hogy a Tel-Aviv Pride először indult útjára a Shenkin kertben: egy gigantikus szekrényen léptek át a részvevők, stílszerűen utalva a “coming out of the closet” kifejezésre, amely leszbikusok, melegek, biszexuálisok, transzneműek és queerek, a magukat felcímkézni nem kívánók tömegei számára jelentette azt, hogy nem rejtőzködnek többé.
A fontos társadalmi esemény válasz az álláspontra: a homoszexuálisok „mutogatják magukat”, ám aki naponta szembesül azzal, hogy abnormálisnak nevezik őt pusztán azért, mert azonos nemű partnert választott, ott a coming out nem sokkolni hivatott.
És hogy miért mesélem el mindezt? Mert küldetésemnek tartom, hogy megmutassam: mindenki, aki képes szembenézni saját nemi identitásával és orientációjával, az igenis élhet kompromisszummentes életet, és közösen kell küzdenünk érte, hogy semmiféle hátrányos megkülönböztetés ne származhasson abból, hogy merünk önmagunk lenni.
Abból, hogy merjük azt szeretni, akit a szívünk választott. Akár Tel-Avivban, vagy bárhol Izraelben, akár palesztin településeken – ahol szintén sokszor és sokat buliztam együtt sajnos ma még rejtőzködni kényszerülő LMBTQ emberekkel Rámalláhban, Nábluszban és Betlehembem. Vagy akár kis falunkban, ahol élünk Görögországban, és szülőhazámban, Magyarországon.
Melegnek lenni sokak szemében már-már bűnnek számít, ennek fő oka pedig az, hogy az emberek egyszerűen keveset tudnak a témáról. Az előítéletek között olyan abszurd álláspontoknak adnak helyet, mint “trend melegnek lenni” – pedig ez már önmagában paradoxon: már miért akarnánk egy a társadalom által általánosságban lenézett csoporthoz tartozni?
Emellett a helyi “hittan” könyvek közül több is egyértelműen kijelenti, hogy a homoszexualitás bűn – sutba vágva azt az egyértelmű tényt, hogy a Biblia sokkal később került lejegyzésre (emberek által), mint a genetikai kód, amelyet a természet ír. Ironikus, hogy a Tel-Aviv Pride egyik fő helyszíne épp a város egyik legvallásosabb pontjának tőszomszédságában fekszik: a vallásos strand magas kerítéssel van körülvéve, és bizonyos napokon csak férfiak, máskor csak nők látogathatják. A kerítés túloldalán pedig, a kutyás strandon eszeveszetten kergetőznek a rájuk tapadt parti homoktól óriás szilvásgombócnak látszó ebek, átszaladgálva a gay strandra – ahol mindenki kivillanthatja hófehér fogsorát, legfrissebb tetoválását – vagy amit szeretne.
Steiner Kristóf
Instagram: @kristofsteiner
Ez a cikk a Humen Magazin 2021/5. számában jelent meg. Ha szeretnéd megkapni a nyomtatott magazint, a Humen.Shop felületén a postaládádba is kérheted. Ha nem szeretnél lemaradni egyetlen számról sem, akkor csatlakozz a myHumen hűségprogramhoz!
