Szokták mondani, hogy mai világunkban az emberek már csak saját magukkal törődnek, és senki nem tesz semmit önzetlenül. Azonban mint mindig, itt is akad kivétel. Ebben a hónapban Molnár Bencével beszélgettünk, akinek élete fontos részét képezi, hogy segítsen másokon.
Hogyan kerültél kapcsolatba a szociális munkával?
Tulajdonképpen a szociális munka egész életemben jelen volt. A gyerekkoromig nyúlik vissza, két éves koromban 3 bátyámmal együtt állami gondozásba kerültünk. A nevelőszülőnk történetesen édesanyánk testvére, a nagynénénk lett. Ettől kezdve az állam gondoskodó figyelme irányult ránk egészen felnőttkorig. Az évek során gyűjtöttem az információkat a körülöttem zajló eseményekről. Hogy a néni, aki havonta kijön hozzánk, őt családgondozónak hívják; hogy az épület, ahova évente be kellett mennünk beszélgetni egy idegen nénivel, az a gyermekjóléti központ. Szépen lassan beleláttam ennek a munkának a részleteibe, először mint kliens. Ahogy további válaszokat gyűjtöttem a szociális munkával kapcsolatos kérdéseimre, egyre inkább kristályosodott bennem, hogy én is hasonló pályára szeretnék lépni. Segíteni azoknak, akiknek szükségük van rá, és megpróbálni megakadályozni azt, hogy még több gyermek éljen át hasonló gyermekkort, mint amilyet én. Szinte biztosan tudtam, hogy érettségi után a számomra kijelölt út a szociálpedagógia felé vezet; jelenleg egyetemi képzésben veszek részt.
Nem olyan régen elkezdtél önkénteskedni egy nemzetközi szervezetnél. Ez mennyire volt tudatos?
Hogy olyan munkát végezzek, amiért semmiféle anyagi ellenértéket nem kapok, ez teljesen tudatos döntés volt. Korábban ezt nem tehettem meg, mivel nem élünk túl jó anyagi körülmények között, tehát „ingyenmunkát” nem engedhettem meg magamnak, ahogy a családom fogalmazott. Az egyetem megkezdésekor elhatároztam, hogy legyenek akármilyenek is a körülményeink, az én lelkemnek kell az önkéntes munka. Így jutottam el 2016 nyarán a Magyar Ifjúsági Vöröskereszt által szervezett Hétcsoda Élménytáborba, mint „csodatevő”. Ebben a táborban egészséges, hátrányos helyzetű, szellemileg és fizikailag sérült, valamint sajátos nevelési igényű gyermekeknek biztosítottunk egyhetes élménydömpinget. A tábor célja, hogy a gyerekek kizökkenjenek egy kicsit a szürke hétköznapokból, a stigmáktól visszhangzó környezetből, és olyan légkörben töltsenek el egy vidám és tartalmas hetet, ahol nem kell attól félniük, hogy valaki csúfolja őket vagy hátrányosan megkülönböztetve bánna velük.
Mondhatjuk, hogy most már hivatásoddá vált mások segítése?
Belül hivatásnak érzem, azonban a gyakorlati életben sajnos ezt még nem tudom teljességgel kiélni. Ha eljutok arra a pontra, hogy ne függjek mástól, akkor azt mondom, igen, hivatásom lett a segítő szakma. Jelenleg még tanulok, a 4 féléves gyakorlat alatt fogok találkozni a különféle területekkel és így tudom majd eldönteni, hogy melyik áll hozzám a legközelebb.
Mennyire vagy nyílt a melegségeddel kapcsolatban?
Kézen fogva járok a párommal az utcán, csókot sem szégyellek neki adni, és a barátaimnak, ismerőseimnek is a barátomról és nem a barátnőmről mesélek. Persze vannak olyan helyzetek vagy személyek, amikor nem kerül ez szóba, mert nem releváns információ.
Gimnáziumban résztvevője voltál az Arany János Tehetséggondozó Programnak. Mesélnél erről a programról? Hogy kerültél bele?
A program a hátrányos helyzetű, tehetséges diákoknak igyekszik lehetőséget teremteni a tanulásra, segít például nyelvvizsga, jogosítvány, tanulmányi ösztöndíj, külföldi és belföldi tanulmányi kirándulások esetén. Ezek megszerzése azonban nem opcionális, hanem kötelező is a programban résztvevőknek, hogy le tudják küzdeni szociális hátrányukat. A diákoknak keményen kell tanulni, a megyék többségében a legjobb gimnáziumokba integrált a program, hogy a felsőoktatásba vezető út biztosabb legyen. Az én figyelmemet anno az általános iskolai osztályfőnököm hívta fel rá, akinek azóta is hálás vagyok ezért. Ennek a programnak köszönhetem, hogy jelenleg egyetemen tanulhatok, amelyre nagyon büszke vagyok.
Mit üzennél az olvasóknak zárásként?
A saját életfilozófiám egy részét szeretném átadni. Életük során próbáljanak meg mindig, minden körülmények között önmaguk lenni! Az élet úgy jó, ha zajlik, és az esetleges bukások és rossz tapasztalatok is hozzátesznek az emberhez.
Szerző: Bámli Zoltán
