London Bloomsbury nevű negyede a XX. század elején a művészek és értelmiségiek körében fogalommá vált. És nemcsak azért, mert itt található a University of London és a British Museum, hanem mert itt gyűltek össze hasonló gondolkozású írók és költők, filozófusok és tudósok, művészek, akik aztán egy szellemi műhelyt hoztak létre, amelyet az utókor Bloomsbury-körnek (Bloomsbury Group) nevez. Szemléletmódjuk és világnézetük nagy hatással volt az irodalomra, a tudományról való gondolkozásra, a politika irányvonalára, de a szexualitással kapcsolatos, a viktoriánus kor prűdségével szembemenő nézetekre is.
Az, hogy fiatal értelmiségiek különböző csoportokat hoznak létre, nem volt szokatlan Nagy-Britanniában, különösen az egyetemeken. (Ilyen volt például a Cambridge-ben működő Apostolok.) A Bloomsbury-kör későbbi alapító tagjai is ismerték egymást: a férfiak Cambridge-ből, a nők pedig Londonból. Az első találkozásokra, ismerkedésekre 1905-ben került sor, de az összejövetelek rendszeressé 1912-től váltak, miután a legtöbb tag London Bloomsbury negyedében lakott már. Aktívak így együtt közel húsz éven keresztül működtek. Tulajdonképpen Virginia Stephen (később Woolf) és testvére, Vanessa Stephen (később Bell) alapították a klubot a Gordon Square-i lakásukban, akikhez fivérük, Thoby barátai is csatlakoztak. Később a Bloomsbury-kör összejöveteleit már a Brunswick Square egyik házában tartotta, amelyről a magyar költő, Békássy Ferenc (1893–1915) is írt Találkozások című novellájában: „Emlékszel a Brunswick House-ra? (Ki ne emlékeznék!) Mikor még egészen ifjú voltam, akkor vitt oda Rupert Ray. Ray nagyon imponált nekem, világfájdalmas szemeivel, nagy poseur volt, ami hiszen könnyű egy költőnek, ha olyan hyper-apollói szépség és olyan jól ápolt, művészi, márványfehér a keze! Akkor meg kell jegyezni, még nem adta a cowboy-erős-egészséges-durva »son of the soil«-t. Egyszóval ő vitt az intellektuelek barlangjába. Sokan voltak ott, kisebb-nagyobb csoportokban teáztak. Ott volt a langaléta jogtudós, meg Duncan, a jóképű újságíró, aki csak úgy sziporkázott a sok elmésségtől; a mélabús és gyomorbajos fiatalember, akinek elismerten a legtökéletesebben működő esze volt; a későbbi miniszterelnök, aki sohasem szólt s ijesztően forgatta az átható szemeit és szívta pipáját, könyörtelenül rendreutasítva mindenkit, ki a tiszta logika ellen vétett; s vagy féltucat író és festő, tele az éppen divatos fecsegéssel.” Idővel Londonon kívül, a vidéki Sussexben található udvarházakban is voltak találkozóik.
A Bloomsbury-kör gondolkodásmódjára nagy hatással volt George Edward Moore és Bertrand Russell analitikus filozófiája és a szabadelvűség. A modern művészetfelfogásukon túl elutasították a társadalmi konvenciókat, élvezték az életet, kiálltak a nők választójogáért, ellenezték a háborúkat. A Bloomsbury-kör (alapító) tagjai közül többen házastársak voltak, többen pedig a saját nemükhöz (is) vonzódtak.
Virginia Woolf
Így az egyik alapító, Virginia Woolf (1882–1941) író, kritikus, könyvkiadó is. Virginia, aki otthon tanult, már gyermekként megismerhette a művészek világát (korán eldöntötte, hogy író lesz); a család rokonai, barátai ismerősei között írók, költők, szobrászok, képzőművészek is jelen voltak. Ugyanakkor a gyerekkori traumák (édesanyja korai elvesztése, zaklatások) hatással voltak személyiségének fejlődésére: Virginia Woolf bipoláris zavarban szenvedett, amely a legváratlanabb pillanatokban jött rá, és nem lehetett előre látni, hogy meddig tart majd egy-egy hangulatingadozás. Valószínűleg Woolf betegsége is hozzájárulhatott ahhoz, hogy regényeiben hangsúlyos szerepet kapott a modern lélekábrázolás, a női lét problémáinak bemutatása. Bár Virginia 1912-ben férjhez ment az író és értelmiségi Leonard Woolfhoz, szerelmet igazán nők iránt érzett. Kamaszként beleszeretett a nála tizenhét évvel idősebb Violet Dickinsonba, a család egyik barátjába. Egy hozzá írt szexuálisan túlfűtött levelében például így fogalmazott: „Bár kenguru lennél, és lenne zsebed, ahová bebújhatnának a kengurukölykök.” Később a neves szexológus, John Addington Symonds (aki mellesleg a férfiszerelem nagy rajongója volt) lánya, Magde Vaughan is az írónő szerelme lett. Virginia Woolf a Bloomsbury-kör révén ismerkedett meg Vita Sackville-Westtel, akivel egy évtizeden át szeretők voltak. Woolf az Orlando (1928) című regényének fő- és címszereplőjét, aki a történet közepénél férfiból nő lesz, a szerelméről mintázta. Woolf másik ismert és népszerű regénye, a Mrs. Dalloway (1925) szintén tartalmaz (életrajzi vonatkozások miatt) nők közötti szerelmi szálat: „Furcsa volt így most arra gondolni: milyen tiszta, minden hátsó gondolattól mentes volt akkori érzelme Sally iránt. Egészen más, mint amit egy férfi iránt érezhetett. Teljességgel önzetlen érzés volt, olyasvalami, ami csak nők között, éppen felnőtté vált nők között képzelhető el. Clarissa – mintha védőszárnyai alá vett volna valakit; kapcsolatuk pedig abból az érzésből táplálkozott, hogy egymással szövetségben állnak; valaminek a megsejtéséből, ami később azután egészen biztosan szétválasztja őket (a házasságról mindig úgy beszéltek, mint valamiféle katasztrófáról), így alakult ki közöttük ez a lovagias szellem, ez a véd- és dacszövetség, mely persze sokkal inkább az ő magatartását jellemezte, mint Sallyét. (…) Varázsa azonban győzedelmeskedett még így is, legalábbis Clarissán; és még ma is nagyon jól emlékezett rá, hogyan áll ott hálószobájában, a ház felső emeletén, kezében a meleg vizes kannával, és azt mondja hangosan: »Itt van, velem egy fedél alatt… velem egy fedél alatt!«” (Tandori Dezső fordítása) A Mrs. Dalloway története alapján írta Michael Cunningham Az órák című regényét, amelyből 2002-ben készült film Nicole Kidman (mint Virginia Woolf) Oscar-díjas főszereplésével. Miután Virginia Woolf és Vita Sackville-West szakítottak, az írónő 1930-ban megismerkedett a nála majdnem harminc évvel fiatalabb Ethel Smith-szel, akivel évekig éltek együtt. A depresszió, amelyet a II. világháború csak felerősített, felőrölte Virginia Woolf idegrendszerét, és végül önkezével vetett véget életének.
Edward Morgan Forster
Edward Morgan Forster (1879–1970) író a cambridge-i egyetemről érkezve, az ottani barátságok révén lett a Bloomsbury-kör tagja. Sokat utazott a világban, élményeit regényeiben is megörökítette (Szoba kilátással, Út Indiába), és gyakran kritizálta az angol társadalmi osztályok egymáshoz való viszonyát (Szellem a házban). Forster titkolta a melegségét, bár külföldi útjai során többször került kapcsolatba férfiakkal (1917-ben ismerte meg a vasúti ellenőr Mohammed el-Adit az egyiptomi Alexandriában, 1923-ban pedig egy fodrász fiút, Kanayát az indiai Dewasban), és arról is tudni, hogy az 1930-as években Bob Buckinghammel, a londoni rendőrség egy tisztjével élt együtt. E. M. Forster Maurice című regénye (film is készült belőle 1987-ben James Wilby, Rupert Graves és Hugh Grant főszereplésével) az LMBTQ irodalom egyik meghatározó darabja, amelyet Forster 1913-ban kezdett írni, de amelyet – kérésére – csak az író halála után jelentettek meg. A regényt követő zárójegyzetében Forster így fogalmazott: „A regény tervezete, a három figura, a kettejük számára boldog végkifejlet szinte szaladt ki a tollam alól. Az egész ügy zökkenőmentesen futott le. 1914-ben befejeztem. Azok a barátok, férfiak és nők, akiknek megmutattam, szerették. Viszont óvatosan válogattam meg őket. A regénynek egészen mostanáig nem kellett szembenéznie a kritikusokkal, engem pedig túlságosan és túl régóta érint ahhoz, hogy megítélhetném. A happy ending kötelező volt. Máskülönben minek írtam volna meg. Szentül elhatároztam, hogy ha a képzeletemben is, de két ember egymásba szeret, és ebben a szerelemben él a képzelet adta örökkévalóságig.” (Lázár Júlia fordítása)
Giles Lytton Strachey
Giles Lytton Strachey (1880–1932) író, kritikus Londonban nőtt fel, katona édesapja felismerte, hogy fia érdeklődik a művészetek iránt, ezért kezdetben olyan iskolába járatta, ahol erre (és a francia kultúrára) nagy hangsúlyt fektettek. Strachey a színházak nagy rajongója volt, élvezte, ha nőnek öltözhet. Később olyan intézményekbe került, ahol a diákok fizikai terhelésére figyeltek inkább, itt Strachey zaklatásoknak is ki volt téve. Végül Cambridge-ben lett egyetemista, ahol összebarátkozott a később megalapított Bloombury-kör több tagjával. Író és kritikus lett belőle, feldolgozta a francia irodalmat, modern életrajzi regényeket írt, amelyek meghozták neki az ismertséget, és a műfajt is forradalmasította. Strachey meleg volt, de nagyon közeli barátja volt Dora Carrington festőművész, akinek később Strachey szeretője, Ralph Partridge lett a férje. (Az 1995-ben készült A festőnő szerelmei című film erről a szerelmi háromszögről szól.)
John Maynard Keynes
John Maynard Keynes (1883–1946) közgazdász a legjobb angol iskolákba járhatott, Etonban és Cambridge-ben tanult. Matematikával és közgazdaságtannal foglalkozott, ötletei révén szép vagyonra tett szert, és a kormányzat is igénybe vette szolgálatait. Szerepe volt a világháborúk utáni béketárgyalásokban, és komoly érdemei voltak a nagy gazdasági világválságból való kilábalásban, de a művészeteknek is nagy támogatója volt. Keynesnek diákévei alatt több férfival volt viszonya, vállalta melegségét, külön naplót vezetett kapcsolatairól. Politikai ellenfelei ezt fel akarták használni ellene (mivel nincsenek gyerekei, így elméleteinek hosszú távú következményei nyilván nem is érdeklik), de nem jártak sikerrel. Keynes legnagyobb szerelme Duncan Grant volt, aki aztán később Keynes és egy orosz balerina esküvőjén a vőfély szerepét is vállalta – a közgazdász ugyanis 1921-ben (többek megdöbbenésére) megnősült. Keynes folyamatosan dolgozott, de a sokadik szívrohamot már nem élte túl.
Duncan Grant
Duncan Grant (1885–1978) skót festő- és képzőművész családjának és tanárainak köszönhetően kezdett el a művészetek iránt érdeklődni, majd ilyen profilú iskolákban tanult. Ismereteit Olaszországban és Franciaországban bővítette, majd festményei és kiállításai révén egyre ismertebbé vált Nagy-Britanniában. Fiatalon Grantnek kizárólag homoszexuális kapcsolatai voltak, szerelme volt Lytton Strachey és John Maynard Keynes is, akikről portrét is festett – Grant egyébként számos homoerotikus képet készített. Aztán a Bloomsbury-körhöz való csatlakozása után szeretője lett Virginia Woolf nővére, az akkor már férjezett Vanessa Bell, aki teherbe esett Granttől. Végül ők ketten nyitott kapcsolatban éltek, és így Grantnek több férfiszeretője is lehetett (például David Garnett író és Paul Roche költő, műfordító).
A Bloomsbury-kör a XX. század első felének meghatározó értelmiségi véleményformáló közössége volt, amely akkor is aktív maradt egy ideig, miután a legmeghatározóbb alapító tagok meghaltak vagy visszavonultak. A csoport létrejöttéről és legaktívabb időszakáról szól a 2015-ben készült Life in Squares című angol minisorozat. A Bloomsbury-kör működésének lényegét legjobban Dorothy Parker, amerikai író és költő fogalmazta meg, amelynek értelme és éle elveszne a magyar fordításban, az angol verzió viszont nagyon találó a Bloomsbury-kör tagjairól: „They lived in squares, painted in circles and loved in triangles.”
Molnár Zoltán
