Ha egy uralkodó annyira tehetséges, hogy az országát képes európai nagyhatalommá tenni, miközben a felvilágosult abszolutizmus idején korlátlan a hatalma, rajong a művészetekért, korának egyik legkiválóbb stratégája, egyben a legnagyobb és legszervezettebb hadseregnek parancsol, akkor azt gondolnánk, semmi sem állhat személyes boldogsága útjába. Még akkor sem, ha ez az uralkodó történetesen egy meleg férfi. A Napóleontól Hitlerig számos történelmi személyiség által csodált II. (Nagy) Frigyes porosz király (1712–1786) tragikus élete a példa rá, hogy még a legnagyobb hatalom birtokosának sem automatikusan boldog magánélet a sorsra.
II. Frigyes gyerekkora minden volt, csak nem felhőtlen. Apja, I. Frigyes Vilmos király rendőrállammá változtatta Poroszországot, és ahogy birodalmában, úgy a saját családjában is vasfegyelmet követelt meg. A tudományokat és a művészeteket mélyen megvetette – a kortárs német polihisztorról, a jogász és filozófus Leibniz-ről egyenesen azt tartotta, hogy teljesen haszontalan alak, mert még arra is alkalmatlan, hogy rendesen őrséget álljon. Katonakirálynak gúnyolták, és rászolgált erre a névre: a 160 centis király mániákusan gyűjtötte (és kímélte) a legalább 188 centis katonákat. A 2500 fős ezredbe – időnként akaratuk ellenére – kényszerített magas legényeket Európa-szerte csak potsdami óriásokként emlegették. A lobbanékony természetű királynak egyáltalán nem tetszett, hogy legidősebb fia a zenéért, az irodalomért és a francia kultúráért érdeklődik, saját militarizmusát akarta ráerőltetni a trónörökösre, akár erővel is: mindennaposnak számított, hogy az udvari méltóságok és hivatalnokok jelenlétében vesszővel, bottal ütlegelte, büntette a fiát, de sajátos nevelési módszerei között egy alkalommal a fojtogatásig is elment. Frigyestől hatéves korától óramű pontosságú napirendet követelt meg, amiben a hajnali 5 órai kelés és a hét perc alatt elfogyasztandó reggeli még a kevésbé megterhelő tételek voltak. A trónörökös támasza csupán nővére, Vilma lehetett, akivel haláláig bizalmas viszonyt ápolt.
Frigyes 16 éves korában barátságot kötött apja egyik 17 éves apródjával és hamarosan elválaszthatatlannak bizonyultak. Az udvarban pletykálni kezdték, hogy ez nem pusztán barátság, hanem „olyan intim kapcsolat, ami nem méltó a rangjához”. Még szeretett Vilma nővére is elutasította ezt a viszony, és amikor a híre a férfiasságot mindenek elé helyező apja fülébe jutott, az apródot elzavarták az udvartól és a dán határra vezényelték, Frigyest pedig egy Berlin közeli vadászkastélyba zárták, hogy „megbánja bűneit”. A király puhánynak tartotta legidősebb fiát, és apja folyamatos megaláztatásaitól és bántalmazásaitól szenvedve Frigyest a szökés gondolata kezdte foglalkoztatni.
Már 18 éves volt, amikor beleszeretett egyik tanítójába, a porosz hadsereg 26 éves főhadnagyába. Hans Hermann von Katte egy régi, nemesi katonacsalád sarja volt. A két ifjú elhatározta, hogy Angliába szöknek. Azért éppen oda, mert Frigyes anyai nagybátyja ült a brit trónon II. György néven. A fiatalok bizalmas levelezését azonban elfogták, tervük kitudódott, és mindkettejüket letartóztatták.
A dezertálás főbenjáró bűnnek számít minden hadseregben, de tiszti rangjuk és nemesi származásuk miatt a halálbüntetés nem volt komoly fenyegetés. Egy idegen országba indultak, ezért I. Frigyes Vilmos árulással is megvádolta őket, majd kivégzéssel fenyegette a fiát – arra akarta rávenni, hogy mondjon le trónörökösi rangjáról az öccse, Ágost Vilmos számára. A király blöffölt, ugyanis se a trónörökös kivégzését, se a lemondatását nem tudta volna jogilag igazolni a birodalmi tanács előtt, de ekkor már nem tudta fiát megfélemlíteni.
A haditanács Katte főhadnagyot bűnösnek találta és életfogytiglani börtönre ítélte. A kettejük viszonyáról tudomást szerzett I. Frigyes Vilmos azonban tudta, hogy ez a büntetés úgyis csak addig tartana, amíg ő meg nem hal. Elhatározta, hogy megleckézteti Frigyest, akit férfiatlannak, bujának, férfihoz nem illően nőies dolgokkal foglalkozónak tartott.
„Jobb, ha Katte kerül a túlvilágra, mint hogy az igazság kerüljön napvilágra” – mondta, és minden könyörgés, köztük fia kegyelmi kérvénye ellenére halálra ítélte Kattét. De az apa ennyivel nem érte be: amikor a hajnali órákban a vesztőhelyre kísérték Kattét, felébreszttette fiát, és kényszerítette, hogy végignézze a lefejezést. Amikor Frigyes rájött, hogy mi készül, még volt annyi lélekjelenléte, hogy csókot dobva franciául odakiáltsa a hadnagynak: „Kérlek, bocsáss meg nekem, drága Katte, az Úr nevében bocsáss meg nekem!” Katte szintén franciául válaszolt: „Nincs mit megbocsátanom, boldogsággal a szívemben halok meg érted!” A férfi elutasította, hogy a hóhér bekösse a szemét a kivégzés előtt. Miután szemtanúja volt Katte halálának, Frigyes a helyszínen eszméletlenül esett össze. Három napra mély letargiába került, ezután pedig soha többé nem beszélt a férfiről, és a sírját sem kereste fel soha.
Kocsis G. János
