Egy tökéletes képhez művész és alanya közti feltétlen bizalom szükséges, amihez nem árt megismerni a másikat hibáival és erényeivel együtt. Ez még akkor is így van, ha egy pillanatra sem feledjük el, milyen célból készül ez a tökéletes kép. A két lány lassan kibontakozó románca a vásznon csak a legszükségesebb mértékben tartalmazza a testiséget, inkább a szerelemről, az életről, a női létről és szerepekről, a függetlenségről és a szabadságról alkotott véleményük egymással való megosztásán van a hangsúly.
Egy festőnő lányokat tanít festészetre, ami már egy új kor beköszöntét jelzi. Az egyik növendék rátalál a Portré a lángoló fiatal lányról című festményre, és a festőnő elkezd emlékezni. A XVIII. század végén járunk, egy csónak tart a Bretagne-i sziget felé. Marianne (Noémie Merlant – Emlékek őrzői, Az én hősöm, Pajzán kíváncsiság), a festőnő azért érkezik az egykoron szebb napokat látott grófi kastélyba, hogy portrét készítsen Héloïse-ról (Adèle Haenel – Vízli liliomok, A küzdők, 120 dobbanás percenként), akit anyja (Valeria Golino – Halhatatlan kedves, Esélylesők, Az én lányom) egy milánói férfihoz szán feleségül. Nővére tragikus öngyilkossága után Héloïse-t anyja egy bencés rendi zárdából hozatja haza, hogy beteljesítse sorsát halott nővére özvegyének oldalán. Mivel a kényszerházasságot ellenezve Héloïse nem hajlandó az eljegyzési ajándéknak szánt portréhoz modellt állni, , a grófnő cselt eszel ki: Marianne társalkodónőnek, sétapartnernek adja ki magát, hogy megfigyelhesse és titokban lefesse Héloïse-t.
Talán nem számít spoilernek, ha elárulom, a két nő között bensőséges viszony alakul ki – ha nem így lenne, ez a film bajosan lehetne Franciaország Oscar-nevezettje, de a Queer Pálmát sem indokolná az égvilágon semmi. A cselekmény tulajdonképpen a két, látszólag teljesen eltérő hátterű és természetű lány románcát tárja fel előttünk szép lassan, ám annál gyönyörűbben „megfestve”. A zárdában Héloïse egyfajta védelmet és egyenlőséget élvezett, ahol úgy érez(het)te, hogy minden kötöttség ellenére az igényei ki vannak elégítve. A hétköznapi életbe visszatérve tisztában van azzal, hogy a családjáért meg kell tennie bizonyos dolgokat, de ennek elfogadása nem megy könnyen a részéről, így páncélt növesztve daccal válaszol. Marianne látszólag szabad, nem kér a férfiak segítségéből és könyörületéből; festő apja nyomdokába lépve önálló keresettel bír, eltartja magát, bort iszik, pipázik, egy erős és független nő benyomását kelti. Festőnőként ugyanakkor nap mint nap meg kell dolgoznia az elismerésért a férfiak között, miközben a szabályok, trendek, konvenciók is megkötik a kezét. A grófnő semmi mást nem akar, mint anyagi biztonságot a lányának. Van még egy fontos szereplő, Sophie, a cselédlány (Luana Bajrami – Az utolsó óra), aki több éve a házban szolgál, és egy egyszerű, vidám, kíváncsi, ugyanakkor illemtudó és segítőkész teremtés. A három lány jobban talán nem is különbözhetne egymástól, ám mégis nagyon jól működnek így együtt, talán a nők közötti láthatatlan kapocsnak köszönhetően, talán más miatt. Bár mindegyik nőalakot a korszak szülte, a kívülálló – Sophie – szemén keresztül láttatva értjük meg igazán a történéseket. A hagyományos női elfoglaltságok, mint a hímzés és a főzés mellett megjelenik az alkohol, a drog, az önkielégítés, az abortusz, a kártya, vagyis csupa tiltott dolog.
A férfiaknak itt kevés szerep és még kevesebb mondanivaló jut. Céline Sciamma 8K-ban forgatott, hogy a színek dinamikája még jobban érvényesüljön, és nem használt zenét: a ritmust a kamera és a színészek mozgása adja, amely nagyon pontos koreográfiával készült (nézzük majd meg, hol helyezkednek el a színészek, ha egyedül, ketten, hárman, négyen…többen vannak, egyszerűen zseniális). A tenger morajlása, a tűz ropogása, a cipők kopogása, a faszerkezet nyikorgása, a szereplők lélegzetvétele és sóhaja szolgáltatják a hangot. Az egyetlen elhangzó dal a film csúcspontja, az elején és a végén rövid időre felcsendülő zene is fontos, de nem az érzelmeket fokozzák, hanem a gondolatisághoz tesznek hozzá. Ugyanilyen fontos a könyv, amit a szereplők olvasnak, amelynek rendeltetése hasonló az előbb leírtakhoz. A tengerparti helyszín fogságot és szabadságot egyaránt jelenthet. A cselekmény nem szájbarágós, igazából az sem egyértelmű, hogy ki csábít el kit, és ki irányít. A néző persze nem marad magára, számtalan apró jel, utalás, gesztus történik, amiből aztán rengeteg mindent bele lehet gondolni a látottakba, hallottakba. A filmet felfoghatjuk akár a Szólíts a neveden kosztümös női változatának is. Az utóbbi idők egyik legszebb – női – szerelmes történetének számtalan értelmezése lehet.
Céline Sciammának ez az egyik legsikeresebb filmje, de az Adèle Haenel szereplésével készült Vízi liliomok (2007), valamint a nálunk is bemutatott Tomboy (2011) és Csajkor (2014) is nagy elismerést váltott ki a szakma és a nézőközönség köreiben egyaránt. A Tomboy Berlinben Teddyt nyert és az LMBTQ újságírókat tömörítő GALECA is jelölte Dorian-díjra. A Csajkort Queer Pálmára jelölték Cannes-ban, és elnyerte a nemzetközi ökumenikus zsűri díját a miskolci Cinefesten. A Portré a lángoló fiatal lányról Cannes-ban debütált ez év májusában, ahol elnyerte a legjobb forgatókönyvnek járó díjat és a Queer Pálmát. Esélyes volt az Arany Pálmára is, és bár sokan imádták, de a végül az Élősködők nyert. Igen valószínű, hogy a legjobb idegen nyelvű film kategória győztese is kettejük közül kerül ki a jövő évi Oscar-átadón. Érdekesség, hogy a forgatókönyvíró-rendezőnő és Adèle Haenel korábban egy párt alkottak, ez a harmadik közös filmjük.
Portrait de la jeune fille en feu / Portrait of a Lady on Fire
francia romantikus dráma, történelmi film, 119 perc, 2019
korhatár: 16 éven aluliaknak nem ajánlott
Rendező: Céline Sciamma
Szereplők: Noémie Merlant, Adèle Haenel, Valeria Golino
Forgalmazó: Mozinet
Bemutató: 2019. december 26.
