Másodjára voltam Berlinben szilveszterkor, így már nagyjából tudtam, mire számíthatok a német fővárosban: a pestinél is nagyobb pezsgésre, a várost keresztbecikázó U-Bahnokra és S-Bahnokra, vagyis a helybéli, ötpercenként közlekedő metrójáratokra, amire a legkülönbözőbb emberek szállnak fel.
Itt az utasok közömbös tekintettel néznek egy meleg párral reklámozott óvszerhirdetést is, és magyar szemmel nézve nem is közömbösnek, inkább szívmelengetőnek tűnik ez az attitűd. Egyfajta kimondatlan jóváhagyása a ténynek, hogy mi, melegek is létezünk, és ami ennél is fontosabb: létezhetünk is. Az U-Bahnon helyet kapnak a retró rádióval felszálló utcazenészek, a sörösládával érkező, buliba igyekvő fiatalok, akik megkínálják italukkal a melléjük leülő sötét bőrű fiút, de persze hajléktalanokkal is találkozni, akik nemcsak műanyagpoharukat nyújtják eléd, hogy adakozz, egy egész szintetizátort is felpréselnek a szerelvényekre, hogy egy kis show-t nyomjanak az alamizsnáért cserébe.
És nem utolsósorban, ha szemfülesen figyelsz, találkozhatsz olyan tinédzser fiúkkal is, akik rezzenéstelen arccal állnak utazás közben, majd mielőtt leszállnának, a magasabb homlokon puszilja az alacsonyabbat.
Amikor megtörtént előttem a fenti jelenet, hirtelen úgy éreztem, nem is egy S-Bahnon, hanem egy jövőbéli utópiából érkező vonaton ülök. Zavarba ejtően szürreálisnak tűnt a jelenet, hogy két fiatal fiú ennyire nyíltan és nyugodtan vállalja, hogy egy párt alkotnak. Sajnos jó pár évvel vissza kell tekernem a memóriámat, ha fel akarom idézni, én hogyan éltem meg ennyi idős koromban a melegségemet. Valamikor a 2000-es években, amikor Lady Gaga még csak fel-, Christina Aguilera pedig épp, hogy letűnt, egy vidéki város gimnáziumában a buzi szót csakis szitokszóként lehetett hallani, úgy viszont elég gyakran. Melegnek lenni szégyellnivaló volt, ezért nem is kérkedtünk (vagy ahogy mások még ma is mondják: büszkélkedtünk) vele – takargattuk, mint szüleink elől az igazolatlan hiányzásokat. Még csak az sem jutott eszünkbe, hogy álmunkban a párnánkba suttogjuk, a fiúkhoz vonzódunk, nemhogy ismerkedtünk volna. De ha még össze is hozott volna minket a sors egy hozzánk hasonló, árnyékéletet élővel, sosem mertük volna egymás kezét megfogni az utcán. Lehet, hogy túl pesszimista dolog többes számot használni, inkább csak magamról beszélek – én sosem mertem volna így tenni.
Most, bő 10 évvel később, amikor a párommal beleharaptunk abba a nyugat-európai levegőbe, amire a szüleink is annyira vágytak, és nagyon is lehetséges, hogy most is pont annyira elérhetetlen, mint az ő idejükben volt, csak félve mertem megpuszilni a szerelmemet az utcán, de azt is csak akkor, miután a fiatal fiúk példát mutattak nekem bátorságból.
Bátorságból? Nem, a szeretet és önmagunk felvállalása az Európát egykor kettéválasztó fal tövében nem bátorság kérdése. Ugyanolyan ösztönösen jön, mint a tüsszentés – vagy mint nálunk idehaza a félelem, hogy majd mit gondolnak a többiek.
Van Berlinben valami csodálatos, amit nem lehet egy szóval leírni, hiszen többrétű, többdimenziójú – valahogy úgy, ahogyan a város is működik. Berlin úgy él, hogy egyszerre mutatja meg a jelenét, a múltját és a jövőjét. Nem törölte ki az előző évszázad csúf tetteit, sőt, bizonyos szempontból még fel is hívta rájuk a figyelmet. Azért, hogy lakói feledés és elfojtás helyett inkább feldolgozással és megértéssel nézhessenek a jövőbe, amit nemcsak a világ minden tájáról érkező turisták szállítanak a városba, hanem a város különböző pontjain a házak fölé magasodó daruk is, amelyek újabb szórakozó- és kulturális helyeket öntenek formába.
Miután leszálltak a fiúk az S-Bahnról, a párom fülébe suttogtam, mit láttam. Na és ha testvérek voltak? – kérdezte tőlem az én kevésbé romantikus lelkületű barátom. Megjegyzésével sikerült kissé lelomboznia. Lehet, hogy neki van igaza, és én láttam többet bele abba a homlokpusziba. Akármi is legyen az igazság, a tudat, hogy létezik egy hely, ahol ez is megtörténhet, olyan melegséggel és nyugalommal tölti el a szívem, amit nagyon jó lenne megszokni.
Szilveszterezni mentünk Berlinbe, de én közben azért picit szabadjára engedtem a képzelőerőmet, hogy azt is lássam, ami talán ott sincs. Arthur Miller ’40-es évek végén írt drámájában nemcsak az ügynök hal meg képletesen, hanem az amerikai álom is. Szerintem azonban erről szó sincs, inkább csak arról, hogy megpihent. Ahogy én látom, a 21. században Berlinben ébredt fel.
Tegdes Péter
