A londoni British Museum egyik termében két férfi mellszobra áll egymás mellett: Hadrianusé, a római császáré és Antinooszé, a görög ifjúé. Minden bizonnyal a köztük lévő romantikus viszony miatt láthatjuk őket ott együtt.
Hadrianus (i. sz. 76–138.) Traianus császár halála után négy nappal, annak fogadott fiaként, az Antoninus-dinasztia tagjaként lett uralkodó 117-ben. Hadrianus azok közé tartozott, akik túlzónak tartották a hódításokra fordított összegek mértékét, ezért inkább békére törekedett, kerülte a nagyobb katonai konfliktusokat. Fontosnak tartotta a hivatalszervezet és az igazságszolgáltatás kiépítését, a provinciák kormányzásának javítását és a katonai védelem erősítését. A limes (a birodalom védelmi vonala, amelynek része volt Hadrianus fala Britanniában) ekkor vált egységes védelmi erődvonallá.
Hadrianus humanista uralkodó volt, a művészetek és a görög kultúra rajongója. Fiatalon szerette meg a görög irodalmat, és törekedett a világ megismerésére, így sokat utazott. Egy útja során (valószínűleg i. sz. 123-ban) találkozott először a Kis-Ázsia északnyugati részén (a mai Törökország területén) lévő Bithyniában Antinoosszal.
A görög fiatalember valószínűleg i. sz. 110. november 27-én született Claudiopoliszban. Származásáról keveset tudni; rabszolgák gyermeke, pásztorfiú is lehetett, de akár előkelő családból is származhatott. Hogy pontosan mikortól ismerte szorosabban Hadrianust, azt nem tudjuk, de az ismert, hogy i. sz. 130-ban már együtt utaztak Egyiptomba.
A Hadrianus emlékezései (Európa Könyvkiadó, Budapest, 1984, Réz Pál fordítása) című könyv szerzője Marguerite Yourcenar (1903–1987) francia író, költő, fordító és kritikus, a Francia Akadémia első női tagja. Az először 1951-ben megjelent regény, amelyen az írónő harminc éven át dolgozott, egy naplószerű, fiktív visszaemlékezés a császártól. Ebben Hadrianus így ír az Antinosszal való kapcsolatának kezdetéről és jelentőségéről: „A nyarat (…) Kisázsiában töltöttem; Bithüniában megszakítottam utamat, hogy személyesen ellenőrizzem az állami erdők irtását. (…) A kitűnő ízlésű Proculus irodalmi összejöveteleket szervezett tiszteletemre. Vándorszofisták, diákok és irodalomrajongók kis csoportja gyűlt össze a kertben, a Pánnak szentelt forrás mellett. (…) Azon az estén Lükophrón egy meglehetősen homályos értelmű munkáját olvasták föl. (…) Egy ifjú félrehúzódva, hanyag és egyszersmind tűnődő figyelemmel követte a nehéz strófákat: pásztorra emlékeztetett, aki az erdő sűrűjében szórakozottan hallgatja a távoli madárcsicsergést. Sem írótábla, sem íróvessző nem volt nála. A kerek medence szélén ülve ujjaival fodrozta a szép, sima víztükröt. (…) Amikor mindenki elment, ott marasztaltam. Meglehetősen műveletlen volt, jóformán tudatlan, hiszékeny, de meggondolt. (…) Hangja fátyolos volt, ázsiai hangsúllyal ejtette a görög szavakat. Amikor észrevette, hogy figyelmesen hallgatom, sőt talán figyelmesen nézem is, hirtelen zavarba jött, elpirult, és ismét makacs hallgatásba merült; ezekhez a hallgatásokhoz rövidesen hozzászoktam. Bizalmas kapcsolat alakult ki közöttünk. Valamennyi utamra elkísért: káprázatos évek kezdődtek. (…) Roppant nesztelenül mozgott: úgy járt a nyomomban, mint egy állat vagy egy védőszellem; játékos és lusta volt, féktelen és gyanútlan, mint egy kölyökkutya. (…) Csodáltam, milyen gőgösen közömbös minden iránt, ami nem élvezeteit avagy kultuszát szolgálja. (…) Engedelmessége mégsem volt vak engedelmesség; ha helyeselt vagy ha álmodozott, szemhéja becsukódott, de csakhamar újra fölnyílt, s ilyenkor döbbenetesen fürkész tekintet meredt rám: úgy éreztem fölmér és megítél. De olyan voltam számára, mint egy isten a hívő számára, nyers kitöréseimet, féltékenységi rohamaimat (mert később azok sem maradtak el) türelmesen, komolyan fogadta. (…) Tündökletes szépségéről nem azért hallgattam eddig, mintha az, akit tökéletesen meghódított, nem akarna beszélni róla, de ha kétségbeesetten igyekszünk fölidézni egy arcot, az csakhamar elködlik: csak egyetlen pillanatra tűnik föl, újra meg újra… Fölsejlik előttem éjfekete hajsátra alatt kissé előrebiccenő feje, szeme, amely hosszú szempillái miatt ferdének tetszett, széles ifjúi arca, amely mintha elrévedne. Zsenge teste minduntalan változott, akár egy növény. (…) Ha csak egyetlen órát napozott, bőrének jázminszíne mézarannyá változott át. Suta csikólába megnyúlt; arca elveszítette bájos, gyermeki gömbölydedségét, kiugró pofacsontja alatt orcája kissé beesett; az ifjú hosszútávfutó levegővel teleszívott mellkasának vonalai oly simák és feszesek lettek, akár egy bakkhánsnő keble. (…) Ha visszagondolok ezekre az évekre, az aranykort vélem föltalálni bennük. Könnyű volt minden: szinte isteni fesztelenség kárpótolt az egykori erőfeszítésekért. Játék volt az utazás, gondosan előkészített, ismerős, könnyedén véghezvitt élvezet. A szakadatlan munkát is a kéj egyik változatának éreztem. Én mindent későn kaptam, a hatalmat és a boldogságot egyaránt, de most déli verőfényben ragyogott az életem…”
Ismert az is, hogy Hadrianus és Antinoosz is szeretett vadászni. Ám egyszer egy, a császár által megsebesített oroszlán a fiúra támadt, és Hadrianusnak kellett megmentenie az ifjút. A császár hőstette később érméket is illusztrált. És egy legenda szerint az oroszlán vérének hatására egy új növény kelt életre, az Antinoosz-virág.
A már említett egyiptomi utazás során, a császár és kísérete hosszabb hajókiránduláson vett részt a Níluson. Ekkor Antinoosz a Nílusba esett és megfulladt. A holttestét csak néhány nappal később találták meg. A tragédia okáról több elmélet is született. Elképzelhető, hogy baleset történt, de az sem kizárt, hogy Osiris ünnepén Antinoosz feláldozta magát Hadrianusért, mert hite szerint ezzel a császár életét hosszabbíthatta meg. Ugyanakkor Antinoosz már férfinek számított ekkor, így az idősebb férfi és a fiatalabb fiú kapcsolatát elfogadó világban a császár és a görög fiatalember viszonya kritikákra adhatott volna okot, és ezért Antinoosz vízbe vetette magát.
A tragédia nagyon megviselte Hadrianust. Antinooszt istennek nyilvánították, hiszen egy új csillag is felragyogott az égen, és a császár várost is alapított emlékére (Antinoopoliszt). Számos Antinoosznak szentelt templomot építettek, és a birodalom több városában emeltek szobrot az ifjú tiszteletére (kb. 30 templomról és 2000 szoborról szólnak a históriák).
A Hadrianus emlékezései című könyv hátsó borítójára sem véletlenül került az alábbi részlet: „Jobban foglalkoztatott egy másik ember arca. Attól a pillanattól kezdve, hogy belépett életembe, a művészet nem fényűzés volt többé, hanem erőforrás, a segély egyik formája. Arcát rákényszerítettem a világra: több képmás készült erről a gyermekről, mint akármelyik híres férfiúról, akármelyik királynőről. (…) Azt gondoltam, hogy e gigászi szobrok kifejezik azokat a valóságos méreteket, amelyekre a szerelem nagyítja föl az embereket. (…) Tökéletes kidolgozást követeltem, tökélyt, egy istent akartam látni.”
De nemcsak a képzőművészet állított emléket kettejükről. Rainer Maria Rilke Antinooszról írt verset (Klage um Antinous), Faludy György pedig a császárról (Hadrianus császár):
A latin történészek mind gyűlölték, mert életútját maga rótta ki
s nem a hagyomány; mert egész lelkével hellén volt mindig, soha római;
mert tudta, mint senki, hogy a császárság elpusztul, és ezt csendben mondta ki;
s mert szeretett, mit akkor kiröhögtek a hideg párzás megszállottjai.
Imádta a művészetet, az esti beszélgetést s ami kevés maradt
az irodalomból meg Epiktétoszt. A legszebb szentélyeket s falakat
ő építette a Birodalomban, szüntelen utazott és élvezett,
mert nem a kormányzást s hatalmi létet kívánta, de a múló életet.
Ántinooszba volt holtig szerelmes, a gyönyörű, titokzatos kölyökbe.
Az hűséggel kísérte bárhová, bár szótlanul ítélkezett fölötte,
s öngyilkos lett, hogy őt s a Birodalmat áldozatával megváltsa örökre.
Az ilyen hit szokásos volt akkortájt. Élete többé már nem fordult jóra,
de bírta még iszonyú erejével. „A lelkem elszáll, s nem lesz többé móka”,
verselte az elmúlás kapujában. „Majdnem bölcs volt”, mondották később róla.
Molnár Zoltán
