Táncolt Augsburgban, Miskolcon és Pesten, a Frenák Pál Társulat tagja, a legendás művésszel pedig igazi mester és tanítványa kapcsolatot ápol. Milán igazi profi. Határozottan és tudatosan építi karrierjének minden lépését és az előtte lévő utat. A fiatal táncművésszel a róla készült fotók értékeiről, a nyitottság fontosságáról, múltjáról, jelenéről, jövőjéről és világszemléletéről beszéltünk.
Négy éve már találkoztunk a Müpában, és akkor még egy nagyon szerény, visszafogott fiú voltál. Amikor most elkezdtünk beszélni az interjúról, már nagyon nagy rutint éreztem: ezt a tervezőt felveszed, azt nem, ilyen frizura kell, olyan nem. Nagyon belejöttél a dolgokba. Mi történt az elmúlt négy évben, hogy ilyen profi elvárásaid lettek?
Az élet ezt így hozza. Nem ragadhatunk le egy bizonyos szinten. Felnövünk, változunk. A művészet által megtanultam, hogy inkább a magyar divatot részesítsem előnyben. A 3-4 év alatt a társulatnál, és most, hogy művészeti asszisztensként is dolgozom, belejöttem a szervezésbe, és abba, hogy mit hogyan kell csinálni.
Miért fontos, hogy magyar tervezőt viselj?
Mindig volt egy ilyen indíttatásom. Ha itthon vagyunk, az itthonit használjuk. Nem kell mindig a tucat. Legyen az egy különlegessége a sorozatnak, hogy megtiszteljük azzal a ruhákat tervező művészkollégákat, hogy az ő darabjaikat vesszük fel a fotózás erejéig.
Mikor leírtad, hogy milyen kívánságaid vannak, elkezdtem izgulni – de biztos János is [Kocsis G. János, a nyomtatott lap főszerkesztője – a szerk.] –, hogy hogyan sikerül majd ez a fotózás. Hogy érezted magad?
Nagyon jól éreztem magam. Sin Olivérrel nem először dolgoztam együtt. Könnyebb úgy dolgozni egy fotóssal, ha személyesen is ismeritek egymást, mint ha be kellene állnom a háttér elé, és egy totál ismeretlen ember instrukcióit hallgatnám. Számomra sokkal kényelmesebb, ha olyan emberekkel tudok együtt dolgozni, akiket személyesen és szakmailag is ismerek. El tudom mondani, hogy láttam a munkáját az elmúlt évek alatt, és hogy ő is honnan hova jutott el.
Jó érzés volt látni a fotózáson, hogy felvettél egy szettet, odamentél a fehér háttér elé, és rögtön érezted a kamerát – azonnal jöttek a pózok egymás után. Ez is a rutin része? Mennyire segít a tánc abban, hogy ennyire ismerd a pózokat, vagy tudd, hogy például 35 fokban kell kitekeredned, hogy az jól mutasson?
A sok színpadi tapasztalat, illetve a próbateremben és a stúdiókban a Frenák Páltól kapott instrukciók nagyban hozzásegítettek ahhoz, hogy ne marionettbabaként használjam magam egy fotózáson. Bobál Katalinnal nagyon sokat szoktunk dolgozni, akár stúdióban, akár a természetben valahol, és mindig kitalálunk valamit.
A tánc is sokat segít ebben. Megtanultam, hogy le kell lassítanom a mozdulatokat. Ezt is vallom: ha a színpadon táncolsz, mindig biztosítani kell azokat a bizonyos pillanatokat, amikben mozdulatokat lelassítva, egy kicsit kifeszítve tudsz megmutatni az embereknek, mert azok benne tudnak maradni az emlékezetben. Egy kifeszített mozdulat lelassítva fotóértékű tud lenni.
Nagyon sokszor állsz kamera elé. Erre törekszel?
Persze.
Nyilván tudjuk, hogy egy táncos és színész a testéből is él, és a testét is fel kell használnia, hogy kifejezze a művészetét. Te ezt nagyon kihasználod. Rendkívül sok fotód van, ahol a textil mennyisége…
Nulla.
Nulla.
Egyébként mindig keresem az alkalmat. Ennek vagyok a híve. A mai világunk el van árasztva…
…Textillel.
Nem! Influencerekkel. Akik nem tettek le semmit az asztalra. Kövessünk és nézzünk inkább egy színészt, egy zenészt, egy orvost, egy táncost, mindegy, hogy kit. Ne azt, aki igazából csak a saját maga mutogatása miatt lett valaki. Valamiért én ezt nem tudom értéktrendileg elraktározni magamban. De nem is becsülöm le őket.
Nekem nagyon fontos, hogy a bennem mélyen gyökerező művészi megoldásaimat át tudjam adni az embereknek. És hogy ezeket akár textilben, akár textil nélkül csomagoljam be néhány olyan fotó erejéig, amik tudnak valamit adni az embereknek. Akár egy mosolyt, egy rácsodálkozást, hogy „Úristen, ezt hogy lehet megcsinálni, miből vannak az ízületei?” És alapvetően egy gondolatot: amikor én egy bizonyos módon pózolok egy fotózáson, akkor abban a pózban mindig van egy gondolat. Ezeknek a pózoknak lelkük van számomra.
Mondtad, hogy az influencerek sokszor a magamutogatástól lesznek azok, akik. Téged nem ér ilyen vád? Hiszen valószínűleg sokan félreértik ezeket a fotósorozatokat, mondván, hogy te is mutogatod magad, és ezért jönnek a lájkok az Instagramon, meg ezért leszel ismert…
Nem. Sőt, ha egy hétköznapi képet rakok ki, több lájk jön rá, mint amin teljesen meztelen vagyok. De hozzá kell tenni, hogy ezek nem olyan meztelen képek – nem úgy mutogatom magam. A művészi értékek vannak kiemelve: a test, a naturalista vonalak, az izomzat, a tónusok – hogy azoknak a differenciáját hogyan tudjuk megmutatni akár egy bauxitbányában, sárban, vérben… Teljesen mindegy, hol, mindenhol más lesz a test. Ilyenkor te is felveszel egy teljesen más karaktert. Más leszel egy pillanatra. Ez a fejlődésben egy jó érzés; megtapasztalsz olyan dolgokat, amik a való életben nem igazán történnének meg.
Egyébként nyilván érnek kritikák – akár társulaton belül is –, hogy miért ilyenek képeket osztok meg, de nem zavar.
Kicsit menjünk vissza mindennek az elejére. Azt beszéltük meg, hogy szeretnénk, ha ez egy kicsit életút-interjú is lenne. Ami már alapvetően fantasztikus, hogy 25 évesen lehet veled egy ilyen interjút készíteni. Ez azért ritka. Hogyan találtál rá a táncra?
Egy nyílt napon. Egy 14 éves fiú igazából nem tudja, hogy mit akar az életben. Ez egy nagyon hülye rendszer Magyarországon, hogy 14 évesen el kell döntened, hogy mivel keresed majd a kenyered. Én is gondolkodtam, hogy elmenjek egy sima gimnáziumba vagy valamilyen művészeti ágat keressek magamnak. És akkor volt egy nyílt nap a Pécsi Művészeti Szakgimnáziumban. Elmentem, felvételiztem, alkalmassági vizsgát tettem, és felvettek.
Mitől lett számodra szimpatikus a tánc?
Mindig is szimpatikus volt. Kiskoromtól kezdve szerettem a balettet, ahogy Svetlana Zakharova forgott, ahogy a spiccét elnyújtotta. Egy mélyről jövő érzés volt, hogy nekem ez kell, hogy ezt szeretném csinálni. Ki is tartok amellett a mai napig, hogy nekem ez az életutam. Ezt a karriert kell befutnom. Úgyis tiszavirág életű. Huszonöt évesen most vagyok a pályám felénél. Még van húsz évem. Vagy tizenöt…
Születni kell erre? Akár testileg, fizikailag is?
Szorgalommal nagyon sok mindent el lehet érni. Igazából fejben dől el minden. Ha nem vagy elég nyitott, akkor nem fog sikerülni.
Mire kell nyitottnak lenni?
Mindenre. El kell fogadnod az instrukciókat. Sosem vagy jó. Sosem mondja neked senki, hogy jaj, de szépen fordultál ki. Soha senki nem mond ilyet. Sohasem jó. Még egyszer meg kell csinálnod. 150-szer meg kell csinálnod. Akkor se lesz jó.
Ez kicsit emlékeztet a Fekete hattyúra. Abban volt ez visszatérő elem, hogy a főszereplő mindig a tökéletességet sulykolta magába. Amit aztán a film végén mondjuk elért, de elég tragikusan…
Nálunk nem ilyen tragikus szerencsére. De ebben a szakmában mindannyian a tökéletességre törekszünk. És a nyitottságra. Sok olyan helyzet van, főleg Frenák Pálnál, amiben ha nem vagy elég nyitott gondolkodású, az Istenért sem fogod megérteni, hogy miről van szó.
De másfajta nyitottság is szükséges: mikor melléd tesznek egy kubai, egy francia, egy angol, egy ír, egy német táncost, és ott van még két magyar is, akkor is képesnek kell lenned arra, hogy megoldd a feladatot. Meg kell tanulni a kommunikációt. Angolul mindannyian tudunk, de a táncban ott vannak a testi jelek is. Ha nekem meg kell érintenem valakit [végighúzza a karomon a kezét], lehet, hogy össze fog ettől rázkódni, de nekem ettől még meg kell őt érintenem.
Én nem rázkódtam össze!
Nem, te nem.
Akkor én jó táncos leszek?
Igen! [nevet] Számomra fontos, hogyan érintjük meg egymást. Azt is meg kell tapasztalnom, hogyan tudjuk megérinteni a másikat. Valójában ez a legnehezebb. Ha nem vagyunk nyitottak, hanem bezárjuk magunkat, akkor semmi nem fog történni.
Erre magadtól kellett, hogy rájöjj, magadtól kellett megtapasztalnod, vagy ezeket mind tanultad?
Ezeket mind meg kell tapasztalni. Nekem is beletelt egy-két évembe, azóta, amióta úgymond igazi profi társulatban vagyok. Persze eddig is azokban voltam, de azért mégis más egy berendezkedés egy hierarchikus színházban… Ott reggel kimászol az ágyból, Janika megmondja, hogy mit kell csinálnod, és este tízig ugyanazt csinálod. Minden egyes nap, akár szabadnap nélkül. Félig szabadúszóként, de mint a Frenák Pál Társulat tagja, azért nem ez a helyzet.
Pali például elvárja tőlük, hogy szabadidőnkben koncentráljunk magunkra. Az tényleg egészséges, mikor magaddal foglalkozol. Ez nem egoizmus. Ha nem mélyedsz el magadban, nem olvasol el egy könyvet, nem mész el egy múzeumba, moziba, egy színházi előadásra, nem gondolkozol, akkor üres minden. Táplálni kell a szellemet és a lelket. Mindent.
Mi történt Pécs után?
Pécs után Augsburg jött.
És mi volt Augsburgban?
Kezdetben balettiskola.
Hány éves voltál akkoriban?
Tizenkilenc. Augsburg szép város. Kicsi…
Miért pont Augsburg?
Ott laknak a nagynénémék. Beírattak az ottani balettiskolába egy nyári kurzusra. Ajándék volt tőlük, amikor elvégeztem az iskolát Pécsen. Ott voltam egy hónapig, majd az ottani igazgató felajánlotta, hogy járhatok hozzájuk. Akkor még nem éreztem úgy, hogy nekem világmegváltó céljaim lennének, hogy nekem be kéne kerülnöm egy társulatban és én leszek ott a Jani. Még éreztem, hogy fejlődnöm kell.
A Táncművészeti Egyetemre nem vettek fel. Az Operába nem vettek fel. Nem tetszettem senkinek. Aztán Németországban mégis kellettem, és ott elég keményen kiverték azokat a hiányosságokat, amik bennem voltak. Utána bekerültem a helyi baletthez. Ott kezdődött az egész profi karrierem.
Hogyhogy nem maradtál ott? A legtöbb ember, ha egyszer kimegy külföldre és ott sikereket ér el, akkor nem rohan vissza Magyarországra.
Mondjuk azt, hogy Magyarországon kultúrsznobizmus van? Az van. Ha te külföldről jöttél, akkor te mindent tudsz. Alapvetően nagyobb esélyekkel indultam itthon. Tudatosan vagy nem tudatosan, de ez így alakult.
Ettől függetlenül kellett az a külföldi tanulás is? Hoztál valami pluszt magaddal Németországból?
Persze. Kezdjük ott, hogy a magyar idegennyelv-oktatás nem a csúcsszínvonaláról híres. Külföldön viszont legalább a két év alatt megtanultam angolul és németül. A tanulmányaim alatt, általános iskolától kezdve ez nem sikerült.
Illetve egy teljesen nemzetközi társasággal találkoztam. Javarészt amerikaiak, ausztrálok, kubaiak, egy-két német, spanyolok… Fantasztikus volt. Végre olyan embereket ismertem meg, akik a világ különböző pontjairól jöttek. Sokat tudtam tőlük tanulni, és együtt is laktam velük, ami tök jó érzéssel töltött el.
0-24-ben kaptam az angolt, a németet, a szakmaiságot. Harmincöt-negyven éves, táncművész pályájuk végén járó művészektől tanulhattam olyat, amit egy 20 éves nem tudhat. És ezeket a nagy tapasztalatokat ők is át tudják adni, mert nyitottak rá. Nem az egójukat féltik, hogy akkor te jobb leszel, mint ők. Nem gondoltak ilyenre, mert segítettek egymásnak.
Arra gondolsz, hogy ez inkább magyar dolog lehet?
Inkább kicsit kelet-európai. Ha nekem kicsit több van, akkor neked ne legyen semmid. Ezt szoktam látni. Egy kicsit rossz berögződés, de ez van.
Nem először mondod, hogy mennyi külföldivel voltál körbevéve. Én nem értek annyira a baletthoz, leginkább semennyire sem, de a legtöbb olvasónk sem. Így ha hülyeséget kérdezek, az vesse rám az első követ… De én úgy látom, hogy a balett egy nagyon-nagyon szabályozott táncmód. Mégis azt gondolom, hogy tudnak valami pluszt beleadni különböző nemzetek. Ez valóban így van, vagy hülye vagyok?
Nincs így.
Nem nemzetiség kérdése, hogy többet tudsz-e beleadni. Habitus kérdése. Egy spanyol ugyanúgy lehet visszafogott, egy magyar pedig temperamentumos. Ez emberfüggő. Nagy szerencse volt, hogy nagyon sok külföldi koreográfussal dolgozhattam. Mikor bekerültem a színházba, az első évemben tényleg csak a klasszikus balett érdekelt, és semmi nyitottság nem volt bennem. Azóta szerencsére sokat változtam. Izraeli, amerikai koreográfusokkal dolgozhattam… Nekem ezek nagyon jó tapasztalatok voltak, főleg pályakezdőként.
Hogyan lehetett megtanulni ezt a nyitottságot?
Szerintem mióta Budapesten vagyok, azóta vagyok nyitott. De ehhez kellet Frenák Pál is, hogy kinyissa a szemem. Ha ő nincs, még mindig csőlátásom lenne.
Mindjárt elérünk hozzá is. De Mi történt Németország után?
Németország után volt egy kis kitérőm Miskolcra fél évig. Sok dolgot nem lehet róla mondani. Szerepeltem egy darabban, és összeismerkedtem egy csomó frissen végzett diákkal, akikkel úgymond első generációs miskolci balettosok voltunk. De nekem ez nem tetszett. Egy olyan kis városban én haldokoltam. Utána jött a Nemzeti Táncszínház és a P.P.Pasoloniproject Nemes Zsófia koreografálásával.
Erről akarsz mesélni?
Egy kitörés volt, hogy Miskolcon végre befejeztem a klasszikus balettet. Azóta nem is táncoltam klasszikus balettet, és szerencsére nem is hiányzik. Végre úgy érzem, hogy megtanulhattam a saját organikus mozgásom. Nem a 400-500 éves, takkra pontosan kimért kis mozdulatokat kell csinálni.
A P.P.Pasoloniproject-ben Szakály Györggyel mindketten címszerepet játszottunk, mi bújtunk Pasolini bőrébe. Ő volt az idős, én pedig a fiatal. Szép emlék. Ő volt az első olyan nagy művész, akinek volt Kossuth-díja, Liszt-díja, aki fiatalon játszott a Metropolitanben, és én egy színpadon lehettem vele. Ott szárnyaltam. Lelkileg is. Végre felköltözhettem Budapestre. Onnantól kezdve kezdődött el az életem.
És jön a következő állomás, ami már a Frenák Pál Társulat.
Az már Frenák, igen.
Hogy jutottál el hozzá?
Biztos volt egy-két besúgója, és mondták neki, hogy én is létezem. Nem… A Volkova Sisters egyik videoklipjében látott engem.
És felkeresett? Mi nem tudjuk, hogy milyen, amikor felhív minket Frenák Pál, hogy táncolj velünk.
Érdekes dolog. Felhív és így… Hűha. De jó! Nem tudsz semmit csinálni, nézel egész éjjel magad elé, hogy most mi lesz. Majd felmentem hozzá, és azt mondta, nem akar látni táncolni, nem kell megmutatnom, mit tudok, itt a szerződés, most aláírom, ha szeretnék idejönni, ha pedig nem, akkor menjek. Úgyhogy én aláírtam. Utána elkezdődött egy nagyon hosszú, érdekes része az életemnek. Miskolcon közös megegyezéssel föl kellett mondanom, de le kellett járnom biztosítani az előadásokat. Majd ezt 2015-ben sikerült lezárni.
Frenákról eszméletlen tisztelettel és rajongással beszélsz, mint egy félistenről, egy ikonról. Miben más nála táncolni?
Kinyitotta a szemem. Nagyon sok könyvet kaptam tőle. Nagyon sok helyre elvitt, múzeumba, moziba; tanított. Ilyen mester és tanítvány-kapcsolatból már nagyon kevés van a világban. És ő négy éve, mint egy igazi nagy japán mester, a szárnyai alá vett. És kitanított az életre – hogy eszesnek kell lenni, és ezt a táncban is kamatoztatni kell. Hogy mindent, amit megtanulunk az életben, mindent, amit tapasztalunk, azt a sok szenvedést, azt a fájdalmat fel kell használni.
Ahogy ő szokta mondani: „Menj le a Blaha Lujza aluljáróba, nézd meg a szenvedést, majd utána alkoss belőle valamit.” Amit a társadalmunk nem akar látni, abból építkezünk. Munkanélküliség, hajléktalanság, homoszexualitás, erőszak. Hogy tényleg olyan maradandó dolgokat tudjunk alkotni, amiket ő is alkotott. Ezt szeretném továbbvinni az életben. Hogy abból építkezzünk, abból merítkezzünk, ami körülvesz minket. Ami van. És ezt persze absztrakt módon ábrázoljuk, mert a szájbarágás semmire sem jó. A színháznak pedig az lenne a fő feladata, hogy gondolkodásra serkentse az embereket. Nem a megoldást is elmondani. Sosincs megoldás. Találd ki magad. Mindig úgy forgathatod a gondolataidat, hogy neked tetsszen.
Sok közös darabotok volt. Volt kedvenced?
Az UN. Ez egy szólótánc, amit nekem csinált, és benne van az ő szólója is. Egy közös darabunk, negyven perc, ebből 25 perc az én szólóm, utána pedig ő jön, majd együtt duettezünk. Nagyon fontos állomás is volt az életemben. Abban az időszakban a társulat felmondott és elment, én meg itt maradtam egyedül. Nagy változás volt, a főnök-beosztott felállásból akkor lett mester és tanítvány szituáció. Az volt a mindennapos munka, hogy csak velem foglalkozott. Megtanította nekem az alapvető Frenák-tréninget, amit nagyon kevesen ismernek. Én a mai napig tudom csinálni és kamatoztatni. Workshopokat adok. Megpróbálom átadni a nálam fiatalabbaknak, akik még iskolában vannak. Ez fontos dolog: azokat a módszereket, amiket ő összegyűjtött, feljegyzett és kialakított, azokat tovább kell majd adni a következő generációnak.
Kicsit beszéljünk arról, hogy mi lesz a közeljövőben. Az Instagram-sztorijaidban miért vagytok mindannyian menyasszonyi ruhában?
Ravel Boleróját fogjuk bemutatni február 3-án a Müpában, amit az MTV élőben is közvetít majd. A Budapest Fesztiválzenekar és a Frenák Pál Társulat közös koprodukciója, egy alkalmas, soha többé nem játsszuk újra.
Mind esküvői ruhát fogunk viselni: mindenki ugyanolyan hatalmas fehér tüllszoknyában, bőrbakancsban, a fejünkön hatalmas vörös rózsával, és mindannyian ki leszünk fehérre festve. Ez Pali jelmeze az UN-ból.
Ha megnézzük a nagyszabású boleróesteket, akkor a fiúk és a lányok is szoknyában vannak. Ez is egy adaptációja az egész darabnak. Annyira nagy a lüktetés a boleróban, hogy oda kell az a ruha, ami biztosítja még ezt a lebegést. Az egész a külsőnkkel együtt nagyon furcsa androgün helyzeteket tud teremteni.
Egy kicsit még nézzünk be a távoli múltba. Mondtad, hogy még tizenöt-húsz éved van a csúcson. Pál még mindig a csúcson van és 60 felett jár…
De mint koreográfus.
Rád is ez vár?
Nem tudom, majd hozza az élet.
Miről álmodsz?
Nem kell rágörcsölni semmire, majd hozza az élet. Ha nem görcsölsz rá, akkor minden karnyújtásnyira van tőled. Majd az élet megadja, elhozza.
Miért járjanak a mai fiatalok, a középkorúak, bárki Magyarországon balettra, modern táncra?
Kortársra.
Kortársra.
Fontos, hogy ne haljon ki ez a szakma. Fontos, hogy az emberek járjanak színházba és támogassák a kortárs kultúrát. Sokkal többet tud adni, mint amikor beülsz bármilyen TV-csatorna elé, és nézed a szennyet, ami rohasztja az agyad. Ezek kis szösszenetek az életben, amik kicsit táplálni tudják a gondolkodásunkat, a lelkiségünket. Nemcsak a táncra gondolok, hanem színházi előadásokra és koncertekre is. A koncerteken, ha lehunyod a szemed, nem kell nézni, hogy húzza valaki, vagy hogyan dirigál a karmester. Be kell csukni a szemünket és szépen hallgatni, hogy mit hoz ki belőlünk az a zene. Hogy hova tudjuk álmodni saját magunkat. Nekem mindig ez a legfontosabb.
Maurer Milán Instagram-profilja:
Szerző: Kanicsár Ádám András
Instagram:
