Rózsa Milán 26 éves korában véget vetett saját életének. A PanoDráma társulat dokumentumszínházi előadást készített az aktivista emlékéről és a magyar politikai aktivizmus helyzetéről. Garai Juditot, „A csodát magunktól kell várni”- című előadás dramaturgját kérdeztük. – Nagy Mihály interjúja.
Rózsa Milán a magyarországi politikai és melegjogi aktivizmus egyik központi figurája volt. Részt vett a Budapest Pride szervezésében, Az Alkotmány Nem Játék csoportban, emlékezetes akciót hajtott végre, amikor szivárványzászlóval mászott át az orosz nagykövetség kerítésén, követelve, hogy Vlagyimir Putyin lépjen fel a melegek üldözése és a kirekesztő jogszabályok ellen Oroszországban. A FIDESZ-székház elfoglalásakor követelte az Alaptörvény módosítását, hogy annak szövege ne zárja ki az egynemű párokat a család fogalmából. 2014. november 7-én öngyilkosságot követett el. A teljes aktivista közösséget megrázta Milán elvesztése.
NM: Talán olvastad Bartók Gyuri aktivista Facebook-posztját, aznap tette ki, amikor értesültünk Milán haláláról:
„tegnap megölte magát valaki, akivel nem túl voltunk jóban, de nagyra tartottam, sőt, kedveltem is titokban.
tudtam róla, hogy vannak problémái, de azt nem, hogy ennyire súlyosak. csak a barátainak beszélt róla, gondolom.
nyuszikák, vigyázzatok magatokra, és a mellettetek ülőkre. kibaszott szomorú ez.”
GJ: Igen, láttam. Nagyon sok nekrológot, bejegyzést olvastunk. Ez egy teljesen jellemző poszt, többen is elmondták az aktivisták közül, hogy sajnos Milán öngyilkossága után is minden évben meghalt valaki. Ez pedig elég komoly feldolgozandó trauma az aktivisták körében. Küzdenek értünk, a társadalomért, és közben sokszor egymásra nem jut idő. De ez utóbbi minden közösségben rendszeresen előbukkanó, megoldandó feladat, akár egy színházi társulaton belül is. Természetes, hogy ott vagyunk egymás mellett, egy célért, dolgozunk, de azon túl, mi van velünk?
NM: Nekem az volt a benyomásom Milán halála után, hogy az aktivista közösségen belül és a meleg közösségen belül is, mindenki elkezdett nagyobb hangsúlyt fektetni arra, hogy odafigyeljen a társaira. És nagyon nehéz belátni, hogy ilyen traumák kellenek ehhez.
GJ: Furcsa, persze. De ugyanakkor meg mikor villog a piros lámpa? Amikor ilyen tragédia történik. Nem feltétlenül ilyen súlyosnak kell megesnie, ne érts férre, de mindig történik valami, ami figyelmeztet egy közösséget, hogy oda kell egymásra figyelni.
NM: És persze az is érdekes, hogy a színház is ilyen traumák kapcsán kezd el reflektálni.
GJ: Különösen egy fiatal ember halála kapcsán. A dokumentumszínház, és azon belül is a verbatim műfaj egyik legfontosabb szövege Moises Kaufmann és a Tectonic Theatre The Laramie Project című munkája, ami egy fiatal fiú, Matthew Sehpard meggyilkolásáról szól. Őt azért pécéztek ki a társai, mert meleg volt. A műfaj sajátja, hogy hírek, bejátszások, statisztikák, jegyzőkönyvek, tehát különféle dokumentumok alapján feltérképezünk egy témát, majd interjúkat készítünk, ebben az esetben például Milánnal szorosabb kapcsolatban álló emberekkel, aktivistákkal, szakértőkkel. S ilyenkor az élőbeszéd kerül a színpadra. Szóról szóra legépeljük, amit az alanyok elmondanak, abból készítünk egy változatot, visszaküldjük az interjúalanynak jóváhagyásra. De fontos, hogy nem változtathat semmin. Azt mondhatja, hogy valami nem hangozhat el, de nem stilizálhat semmit, és természetesen mi se írhatunk át egyetlen mondatot, szót sem.
NM: Dramaturgként ez nagyon nehéz feladat.
GJ: Igen, de legalább annyira izgalmas is. Lényegesek az etikai kérdések. Ennek az előadásnak a kapcsán nagyon fontosak a kegyeleti szempontok, hiszen egy emberről is szó van, aki már nem él. Nem tudja elmondani a történetét, nem tud semmire sem reflektálni. Ismerősök, családtagok, kollégák szűrőjén keresztül hallunk valakiről. Nekünk nem igazságot kell kimondatnunk velük, hanem fel kell mutatnunk az emlékeiket, élményeiket, interpretációikat, amelyek Milánhoz kapcsolódnak. Ugyanakkor egy pszichiáterrel is interjúztunk, hogy megértsük, milyenek azok a pszichés folyamatok, amik öngyilkossághoz vezetnek. Beszélt aa poszttraumás helyzetről is, ami egy felfokozott tüntetés, egy aktivista akció, de ugyanígy egy színházi próbafolyamat végén is természetesen lezajló folyamat
NM: Sokan mondták Milán halála után -ugye akkor zajlottak a netadóval kapcsolatos tüntetések-, hogy nem létezik, hogy valaki, aki lelkesen tüntetett kedden, és készült a vasárnapi tűntetésre, az csütörtökön öngyilkos lesz.
GJ: De. Megnéztünk minden interjút Milánnal. Amikor a netadós tüntetésen elvitték a rendőrök és kijött a fogdából, rögtön Kálmán Olga vendége volt. Utána pár napra hunyt el. S a történtek tudatában azt a beszélgetést megnézni, nagyon megviselt mindenkit.
Fontos ugyanakkor elmondani, hogy ez az előadás nem csak Milánról szól, nem is szólhatna csak róla, hiszen őt már nem tudjuk megkérdezni. A mai magyar aktivizmus helyzetének egy szeletét próbáljuk bemutatni az ő és más aktivisták történetén keresztül. Megjelenik két volt aktivista, Nádori Lídia és Rick Zsófia története, akik akciókat szerveztek, többek közt akkor, amikor a szélsőjobboldali elveket hirdető Dörner György került az Új Színház élére. Lici és Zsófi a tüntetések alatt szeretett egymásba. Lici hihetetlenül plasztikusan fogalmazta azt, hogy amikor egy ügy ennyire kitölti a mindennapjaidat, amikor egy aktivista közösségben ennyire fókuszálsz a másikra, az egyszerűen erotizál. Erről rengeteg ’56-tal kapcsolatos interjú is szól. Az előadásban megismerjük az egykori halálraítélt Mécs Imre és felesége, Magyar Fruzsina történetét is, akik szintén meghatározó tagjai a magyarországi aktivista közösségnek.
NM: Az előadásban ilyen magánéleti történeteken keresztül mutattok fel aktuális eseményeket, mint az idei Budapest Pride legyen kordon vagy ne legyen kordon-kérdése.
GJ: Nagyon fontos a munka során mérlegelni, hogy mi az, ami aktuális és mi az, ami univerzális. A Pride hetén tartottuk az előbemutatót, amiben valóban volt egy jelenet a Pride-kordonról. Viszont azt is felismertük, hogy sok témát ölel fel az előadás, így azt a szeptemberi bemutatóra fókuszáltabbá kell tenni.. Az előbemutató hetén, a felvonulás előtt még valóban égető kérdés volt, szeptemberben már nem aktuális. Liciék története vagy Hanzli Péter aktivista monológja viszont örökérvényű elbeszélés. Az előadásban az aktivizmus helyzetét járjuk körbe, a megszólalók az aktivizmuson keresztül beszélnek magánéletükről.
NM: Egy szereplő jelenik meg az előadásban, aki nem aktivista: Milán édesanyja. Beszél arról, hogy temetés után vádaskodó írások születtek róla, hogy a temetésen szóba sem került, hogy Milán meleg volt és melegjogi aktivista, pedig ő maga tűzte ki Milán fejfájára a szivárványszínű kokárdát.
GJ: Bennünk iszonyatos feszültség volt az interjú előtt, egy szorongással teli várakozás. Aztán ott töltöttünk nála majdnem egy fél napot. És a vége felé ő is elmondta, hogy nagyon félt attól, hogy ez az interjú hogyan fog zajlani és mennyire tud majd megnyílni, végül sikerült neki. Persze ez mindig megviseli az embert.. Amikor a romák elleni támadássorozatról készítettük a Szóról szóra című előadásunkat, annál az árokpartnál álltunk, ahonnan az elkövetők lőttek rájuk. Ebben az előadásban a Milánt közelről ismerő interjúalanyokat volt nehéz meghallgatni, mint Milán édesanyját. És nyilván az interjúalanyokat is megviselte az emlékezés.
Trafó Kortárs Művészetek Háza
1094 Budapest, Liliom u. 41., tel.: (+36 1) 456 2040
Jegyinformáció: (+36 1) 215 1600, jegypenztar@trafo.hu
2017.09.05.20:00
2017.09.06. 20:00
Szövegkönyv: Garai Judit, Hárs Anna, Merényi Anna, Pass Andrea
játsszák:
Ballér Bianka e.h., Bezerédi Zoltán, Botos Éva, Ivanics Tamás, Ördög Tamás, Urbanovits Krisztina
Produkciós asszisztens: Schór Ádám
Rendezősasszisztens: Tési Dóra
Produkciós vezető: Schőn Edina
Hangtervező: Keresztes Gábor
Világítástervező: Bányai Tamás
Díszlet, jelmez: Bobor Ágnes
Koncepció/dramaturgia: Garai Judit, Hárs Anna, Merényi Anna
kreatív producer: Lengyel Anna
rendező: Pass Andrea
