Egyre többet foglalkozom a transzneműséggel mint témával, mert úgy gondolom, egy-egy cikk, élettörténet sokat segíthet a helyzeten: építkezhetnek belőle, akik még félnek kilépni a nagyvilág elé, valamint jobban beleláthatnak ebbe a folyamatba azok is, akik esetleg viszolygással tekintenek rá.
Taranyi Trisztán tizenhét éves, tanul, reménykedik, változik, nem fél látni a világot, a világ is látja őt: kitartása példaértékű.
Trisztán közel egy éve iratkozott át egy számára megfelelő tanintézménybe, nyolc évig egy református egyházi iskolában tanult, amire élete legnehezebb időszakaként emlékszik. Ott kezdődött minden.
Eleinte melegként kategorizálta önmagát, talán ez tekinthető az út első szakaszának. Azt hitte, csupán egy nagyon feminin meleg fiú, ám utólag ezt átmeneti állapotként említi. A református egyházi iskola után a kaposvári ötéves angol–magyar két tannyelvű gimnáziumba indult szerencsét próbálni.
Amíg melegként tekintettek rá, ritkán élt meg bármiféle hátrányos megkülönböztetést, viszont amint transzneműként láthatóvá váltak az átalakulása legelső, apró jelei, fordult a kocka. A közösség céltáblájává vált, kapott hideget-meleget, amivel meg kellett birkóznia. Hiszen nem lehet könnyű egy nyári szünet után műkörömmel, festett hajjal, sminkben visszatérni az iskolába. Olyan elhatározás ez, amit igen kevesen mernek meglépni.
Hogyan élted meg, hogy nem olyan testbe születtél, amiben teljes mértékben jól érzed magad?
Ez igencsak személyre szabott, mert vannak olyan transzneműek, akik meg vannak elégedve a testükkel, nem akarnak műtéti beavatkozást, tisztában van azzal, hogy ők transzok, de jól érzik magukat így is.
Rajtad már látható volt, hogy mi a helyzet veled? Hogyan reagáltak az iskoládban?
Igen, nagyon régóta látható volt. Kiderült, hogy meleg vagyok, lassan mindenki megtudta. Még ha be sem vallottam az illetőnek, de amint látta rajtam, hogy nem ellenkezem, akkor következő nap már mindenki erről beszélt.
Transzként van, aki mielőbb el akarja végeztetni a nemi megerősítő műtéteket, mert képtelen magára nézni a tükörben. Gondolom, mindenkinél más a helyzet. Te hogy állsz ezzel?
Láttam egy filmet ezzel kapcsolatban a National Geographic-on. Rengeteget segített ennek az egésznek a felfogásában, megértésében. Céltudatosnak tartom magam, és tudom, hogy sajnos nem az adatott meg nekem, hogy női testbe szülessek, ezért tennem kell, hogy olyan testben éljek, amilyenben szeretnék. Így nap mint nap küzdök ezért. A siránkozás nem vezet sehová, a változásért tenni kell.
Akkor számodra a teljes átalakulás a cél?
Igen. Ha minden jól megy, szeptemberben – amikor betöltöm a tizennyolcat – elkezdődik ez a folyamat.
Sokan abban a tévhitben élnek, hogy aki tranzícióra adja a fejét, az csak a saját életét nehezíti meg. Hogy sokkal könnyebb elfogadni az adott helyzetet, a testet, amibe beleszülettünk, mint változtatni.
Egyáltalán nem így van. Nem egy olyan cikk született már, amiben az amerikai átnevelőtáborokról írnak, hogy mennyire káros a hatásuk. És sok esetben be is zárták ezeket.
A családod hogyan fogadta a változást?
A szüleim elváltak. Édesanyám eleinte rosszul fogadta. Olyan a kapcsolatom vele, mintha a barátnőm lenne, tehát mindent megbeszéltünk egymással már akkor is, de a vallomás után törés keletkezett a kapcsolatunkban, ami körülbelül fél évig tartott.
Ha jól értem, édesanyád eleinte nem tudta a coming outot feldolgozni magában. Volt olyan alkalom, hogy élesebben nyilvánult meg, netán sértő kijelentést tett?
Volt, persze. Utálkozó elutasításnak hittem, amit a részéről kaptam, de nem az volt, csak szimplán féltett. Ez az egész úgy derült ki, hogy amikor elmondtam neki, fölhívta az osztályfőnökömet, és elújságolta, hogy én ezt bevallottam neki.
Érdekes, hogy pont az osztályfőnöködhöz fordult. Talán abból az irányból remélt segítséget, hiszen tudták már jó páran a suliban, hogy mi a helyzet, igaz?
Igazából igen, már körvonalazódott a diákokban a rólam alkotott kép. Nagyjából egyszerre kezdtem el felvezetni, hogy mi a szitu velem. Aztán édesanyám hatására jártam az iskolapszichológushoz is.
Azért történt így, hogy hátha „kigyógyít” belőle, vagy ráébreszt, hogy tévúton jársz? Hogyan zajlott?
A pszichológus elbeszélgetett velem a családomról, az életemről. Meg akart ismerni. Azt mondta nekem: „Ugye, mind a ketten tisztában vagyunk azzal, hogy nem vagy beteg? Nem önszántadból ülsz itt, és nem is foglak kinevelni belőle, mert ilyet nem lehet csinálni, ez nem kinevelhető dolog”.
Sok hasonló szakemberre lenne még szükség. Szerencse, hogy pont egy ilyenhez kerültél. És hogyan végződött?
Nyolc alkalommal voltam nála, utána kijelentette, ha tovább folytatjuk, ez már terápiás kezelésnek minősülne, azt már nem vállal. Ajánlott másik pszichológust, oda is elmentünk. Volt egy közös foglalkozás, és anya mondta, hogy ő már kétéves koromban látta rajtam, hogy valami más bennem, mint a többi fiúban. Lányosan viselkedtem, babáztam, a filcekkel kifestettem a körmömet. Végül elvitt a háziorvoshoz, és megkérdezte, hogy ebből később lehet-e bármi más. A háziorvos akkor közölte vele, hogy ne gondoljon „hülyeségekre”, ennyi idősen erre még nem lehet következtetni.
Anyukád hogyan fogadta el végül a transzneműséget?
A harmadik pszichológus után, nyáron vázoltam fel neki, lassan, fokozatosan. Kezdve azzal, hogy nekiálltam sminkelni, otthon fejlesztettem magam, mutattam, hogy miket csináltam. Kérdezte, hogy ezt honnan tanultam, tetszett neki, pozitívan tekintett rá, meglepetten. Készítettem alkalmi és kreatívabb sminket is.
Beszélgettetek már komolyabb dolgokról is? Például a műtétekről?
Igen, sokat. És támogatja is. Ekkor már eljutott arra a szintre belül, hogy ez van, én ilyen vagyok. Itt már elfogadott. Édesapámmal nincs túl szoros kapcsolatom, de szerencsére ő is támogat.
Említetted, hogy egy éve jöttél el a kaposvári gimnáziumból, jelenleg egy budapesti intézményben tanulsz, ráadásul kollégista vagy, fiúkkal körülvéve. Ez egyáltalán nem hétköznapi helyzet. Ha mondhatom, nagy terhet vettél a nyakadba. Hogyan birkózol meg vele? Milyen a közösség?
Amikor odakerültem, nem ért semmilyen negatív élmény. Egyedül a nevelők és az igazgató arcán fedeztem fel némi meglepettséget és aggodalmat. Olyan voltam, mint egy „váratlan meglepetés”. A felvételi után rögtön megtudtam, hogy bejutottam, ami örömmel töltött el. Gyorsan zajlott a folyamat, kerestek egy kollégiumot, és mentem is oda. Édesanyám féltett.
Mesélj, hányan vagytok egy szobában?
Velem együtt négyen.
Magyarországon, transzneműként, fiúkkal egy szobában! Nem semmi, ugye, tudod?
Persze! Ráadásul közös a zuhanyzó az egész szinten.
Ha jól értem, elfogadnak. Ennek ellenére vannak gátlásaik előtted? Legyen szó egy átöltözésről vagy bármi hasonlóról.
Nincsenek, teljesen fesztelenek. Van olyan, aki jó pár szobával arrébb lakik, és nem érti, „miért létezem”, de mindenkinek nem lehet megfelelni. Viszont van, akivel mosolyogva köszönünk egymásnak, akadnak haverjaim, sokrétű az ismeretségi köröm.
És a közös zuhanyzó? Érdekes helyzet bekerülni egy kollégiumba, zömében heteró fiúk közé, és elfogadtatni velünk magadat.
Amikor bekerültem, félve mentem zuhanyozni. Én speciel köntösben szoktam fürdeni menni, anélkül szó sem lehet róla, a pizsamám is póló meg rövidnadrág, plusz ráhúzok még egy melegítőt. Kicsit takargatom magam, mert így olyan, mintha biztonságban lennék. Zuhanyozás előtt néha körülnézek, hogy vannak-e bent, és ha igen, ki. Van, akinek jellegzetes a hangja, és őt inkább elkerülöm.
Ért már rossz élmény ilyen helyzetben?
Sajnos igen. Fürödtem, bejött egy banda, köztük az a személy is, aki nem igazán csíp engem. Az a típus, aki visszasírja „a régi Magyarországot”, népzenét hallgat, és meglehetősen beszűkült a gondolkodásmódja.
Az egyik kabinon nem volt függöny, pont ott állt ez a gyerek, én pedig léptem ki, köntösben, vizes hajjal, éppen elhagytam a fürdőszobát. És amikor kiléptem az ajtón, már akkor tudtam, hogy ott meg kell állnom, mert szó lesz rólam. A csávó felkiáltott, trágár szavak hangzottak el. Hallottam, hogy kérdezik, mi a baj. „Az nem ember volt” – válaszolta.
Azért vannak jó élmények is?
Persze. Meg is említek egyet, bár nem az előbbi témához kapcsolódik. Metróztam, előttem egy idős pár ült, egyetemi tanároknak, művészlelkeknek tűntek. Váratlanul megszólított a férj. „Ne haragudj, hogy zavarlak, de meg kell jegyeznem, hogy tetszik nekünk a stílusod, remekül ötvözöd a fiús és lányos dolgokat. Jól áll, csak így tovább!”
Sam Wilberry
