Interjú Dömény Krisztiánnal, az Amnesty International emberi jogi képzőjével.
Mindig öröm olyan emberekkel találkozni, akik sokszínűségükkel, életszeretetükkel és pozitív hozzáállásukkal utat mutatnak. Dömény Krisztián is ilyen ember, aki nemcsak zenész és tanár, hanem emberijog-védelemmel is foglalkozik.
Dömény Krisztián citerás, zenetanár, zeneszerző, az Amnesty International emberi jogi képzője. A budapesti Zeneakadémián szerzett diplomát, jelenleg Szentendrén, Budakalászon és Budapesten tanít alap- és középfokon. Aktívan muzsikál állandó formációjával, a ZitheRandommal, és fantasztikus zenésztársaival. A zenélés mellett az emberi jogokkal és általában a közélettel foglalkozik. Ha sérülni látja az emberi jogokat, igyekszik minden lehetőségével kifejezni: az embernek vele született méltósága van.
Hogyan kerültél kapcsolatba az emberi jogokkal? Miért tartod fontosnak őket?
Azt hiszem, az az első találkozás az emberi jogokkal, amikor még általános iskolába járunk, és tapasztaljuk a diáktársainkon és magunkon is, hogy vannak a „menők”, meg a „nem menők”, vannak, akiknek elveszik a szendvicsét, vagy lerugdossák a biciklijéről, mert szegény, vagy mert nem tetszik a vezetékneve a „menőnek”.. Csak akkor még nem tudjuk, hogy így hívják ezeket. Csak annyit érzünk: „miért bántják őt?”
Ami engem illet, a közvetlen áttörés az életemben, amikor azt éreztem, muszáj tennem valamit, az a menekültválság volt. Megdöbbentő volt látni, ahogy uszítottak bennünket a menekültek ellen azokkal a kék plakátokkal. Velejéig romlott, aljas kommunikáció volt ez, és tökéletesen profi. Rengeteg uszító mondat kis igazságokkal megfűszerezve, ami „a legjobb recept”.
Persze felmerült bennem a kérdés, és ez később is megmaradt, amikor a civil szervezeteket, a CEU-t, vagy a tanárok ellen kezdődtek kampányok: miért nem kívánja a háta közepére sem a kormány az emberi jogokat? A válasz, úgy gondolom, abban rejlik, hogy az emberi jogok egyetemesek. Mindenkire vonatkoznak, és emiatt a napi politika, a kormány és a miniszterelnök felett állnak. Ilyen dolgot pedig nem viselhet el az, aki autokráciát akar építeni. Az autokráciával szemben nem férnek meg az emberi jogok.
Mikor kerültél kapcsolatba az Amnestyvel?
2018-ban végeztem el az Amnesty emberi jogi képzők képzését, így ma már oklevelem van róla,
hogy emberi jogi képző vagyok. Játékos, olykor drámapedagógiai módszerekkel igyekszünk az emberi jogokra felhívni a diákok figyelmét. Ha valaminek, hát ennek van értelme! Talán jobb, ha egy konkrét példával szemléltetem: egyszer játszottunk olyat a gyerekekkel, hogy ők a világ vezetői, és fektessék le azokat az alapvető dolgokat, amelyek minden gyereknek kell, hogy járjanak az egész világon. A gyerekek nagyon átélték, fontoskodóan kihúzták magukat, rendezgették a papírjaikat, majd elkezdtek dolgozni – az egyikük azt mondta, hogy: „minden gyerek ehessen”, a másik: „és játszhasson”, „mehessen orvoshoz”, és így tovább, míg már olyanokat is mondtak, hogy: „lehessen boldog”.. Megdöbbentő volt végignézni ezt a játékot, és még megdöbbentőbb volt, amikor elmondtam nekik, hogy annyira ügyesek voltak, hogy pont azokat a dolgokat mondták, amik benne vannak egy létező egyezményben. Teljesen elcsodálkoztak!
Mit gondolsz az LMBTQ emberek emberi jogairól hazánkban?
Ez a kérdés szorosan összefügg az általános emberi jogokkal. Az emberi jogok vagy egyetemesek, vagy nincsenek. Aki privilegizálni akarja az önkifejezést vagy a tereket, az mások felett állónak képzeli magát. Önkifejezésről beszélni úgy, hogy közben mások megmondják, milyen lehetsz? Ez hazugság. És a terek… ha a heteroszexuális megcsókolhatja a kedvesét, amikor az felszáll a buszra, ezt egy meleg is ugyanígy meg kell, hogy tehesse. A tér nem „valakiké”. Ami a hagyományokat illeti, aki azt mondja, hogy az LMBTQ kultúra nem a hagyomány része, és ezt valamiféle fokmérőként fogalmazza meg, az elfogadja a hagyományban rejlő veszélyes utakat, az elmaradottságot is. Én népzenész vagyok, a hagyomány ápolásával foglalkozom heti öt napot. Hatot, ha hétvégén is muzsikálunk. A hagyomány adott nekünk csodálatos dolgokat, mint például a magyar népzene és népi kultúra, vagy olyan szokásokat és ünnepeket, amik összekötnek minket. De ettől még nem fogadhatjuk el, hogy vannak dolgok, amik azért nem lettek a hagyomány részei, mert vagy elnyomták őket, vagy tudomást sem vettek a létezésükről. Amíg nem teljes jogú állampolgárai az LMBTQ emberek hazánknak, addig nem beszélhetünk arról, hogy az emberi jogok helyzete itthon rendben van. Ez a kérdés sokkal tovább és mélyebbre megy, mint elsőre gondolnánk. Hiszen mindenkinek sokkal jobb lenne egy olyan országban élni, ahol lehetsz bármilyen, és nem kell szerepeket játszanod ahhoz, hogy befogadjon a közösség.
Milyen eszközökkel lehetne szerinted rávenni az embereket az emberi jogok fontosságának megértésére?
A világ természetes haladása valójában elkerülhetetlenül egymás felé terel bennünket. Talán, ha meglátjuk azt, hogy ez nem is olyan félelmetes, ha mi, akik a jövő felnőtt generációja leszünk, kommunikálunk egymással, és igyekszünk mindenkit a cselekedetei alapján értékelni, akkor arra is rájövünk, hogy nem vagyunk egymás ellenségei. El is jött az ideje, hogy ezt meglássuk, hiszen a Föld jelenlegi válságai összefüggnek. Klímaválság, fenntarthatósági válság, emberi jogok válsága – a társadalmi egyenlőség elve egyszerre tudna segíteni ezeken. Mindenkinek jár a szabad és tiszta levegő. Ez lenne a bölcs út a pillanat uralása helyett.
Az Amnestynél lehetsz emberi jogi képző, és tagként rengeteg lehetőséged nyílik arra, hogy elmélyíthesd a tudásodat, és tudd, mi miért történik az emberi jogok területén. Emberi jogi képzőként felnőtteknek is tarthatsz foglalkozást, előadást, amellyel elindíthatsz akár egy új folyamatot is bennük. Tartunk tanárképzést is olyan tanároknak, akik emberi jogokkal is akarnak foglalkozni, ahol értékes módszertant sajátíthatnak el. A koronavírus miatt most az online térben való programokról, munkákról ötletelünk. Lesznek e-learning kurzusaink, a Facebook-oldalunk pedig még aktívabb fokozatra kapcsol; könyveinket ismert emberek fogják felolvasni. A nyári tábort sem mondtuk még le, hiszen augusztus végén kerülne megrendezésre.
Nagyon tetszik amit a hagyományokról írtál, mert én is azt látom, hogy a történelem során vagy negatívan tüntetik fel a homo-, biszexualitást, transzneműséget (nem találunk mást, csak üldözést és kivégzéseket), vagy tudomást sem vettek róluk (leszbikusság). Úgy vélem, hogy sok LMBTQ ember mindössze pár évtizede ismerheti meg hazánkban a történelmét, hiszen 1990 előtt szintén nem engedte a rendszer, hogy megéljék azt, hogy kik is valójában, hanem titkolózniuk kellett. Mit gondolsz erről?
Erről eszembe jut az új NAT, amiben a hagyományos családmodellt kell tanítani a középiskolás diákoknak állampolgári ismeretek órán. El tudom képzelni, milyen hatással lesz ez egy LMBTQ diákra. Majd szépen csendben behúzza a nyakát, ahogy a tanár mondja: „a hagyományos családban van egy apa, meg egy anya, meg a gyerekek”. Felháborít, hogy milyen könnyedén veszi rá magát a kormány, hogy mások lelkébe taposson. Ez úgy kapcsolódik a kérdésedhez, hogy a mai iskolákban is teljesen kizárt, hogy az LMBTQ történelemről bármit is megtudhasson egy diák, hiszen még arról sem értesülhet semmilyen iskolai órán, hogy léteznek melegek.
Zeneszerző is vagy, nemcsak tanár. Mesélnél erről?
Amikor elkezdtem citerázni, már akkor is írtam kis dallamokat, nagy örömömet leltem abban, hogy létrehozok valamit, ami addig nem volt. Egy olyan dallam, amit én vittem bármilyen irányba… Lenyűgöző érzés! Középiskolás koromban pedig lett is zeneszerzés-tanárom, Jobbágy Tiborc, aki rengeteget tanított nekem hangszerelésről, zenetörténetről, stílusokról, érzésekről. Regényeket kellett elolvasnom, hogy a fantáziavilágom nagy legyen. A zeneszerzés aztán velem maradt, egészen a mai napig. Darabjaimat eljátsszák a zeneiskolai növendékek, zenésztársaim, verseket zenésítek meg. Azt hiszem, ez az a csatorna, ahol kompromisszumok nélkül, tisztán magamat tudom kifejezni.
Talabos Dávidné Dr. Lukács Nikolett
