„Egy találkozást nem lehet elmagyarázni. Csak elmesélni. Nem mondhatod azt, hogy megtörtént. Folyamatosan történik. Soha be nem fejeződő mondat, noha minden kiteszi a pontot a végére. Végpont vagy szünetjel – egy találkozás mindig az elején tart. Mindig minden az elején tart. Az utolsó oldalon, az utolsó sorban is minden elkezdődik majd, újra. Nem arra teremtődtünk, mi egyének, emberek, akármik, bőrzsákok, hogy találkozzunk egymással. Az élet mindenben visszavisz minket, szüntelenül, a kezdetekhez. (…) Többé már nem az eltűnt vagy megtalált időről, az emlékezet és a jelenidejűség igaz és csodált mértékéről van szó, hanem valami mértékfölöttiről, arról az időről, amely még hátra van, a vágyott időről, önmagunkért és önmagunk ellen, általunk, mindenki más ellen és mindenkiért.”
Ezek a gondolatok a szeptember 24-én (a franciaországi Condomban) született író, Yves Navarre (1940–1994) A vágyott idő nyomában című regényében olvashatók (Mihancsik Zsófia fordításában). Navarre minden műve melegekről szólt, munkája során sokat foglalkozott a homoszexualitással és az azzal kapcsolatos problémákkal (így például az AIDS-szel). Regényeiben inkább az érzékiség és a szerelem misztikuma volt fontos – a nyers szexualitással szemben. Első regénye (a Lady Black) 1971-ben jelent meg, az ismertséget hozó Törökméz (Les Loukoums) 1973-ban. A legjelentősebb francia irodalmi elismerést (a Goncourt-díjat) viszont a Szabadidőparkért (Le Jardin d’acclimatation) kapta 1980-ban. Ebben a történetben egy jó körülmények között élő fiatal férfin politikus apja lobotómiát hajtat végre, hogy fia homoszexualitása ne álljon az ő politikusi karrierje útjában. A regény és a díj felhívta a közvélemény figyelmét a melegeket ért diszkriminációra, így nem véletlen, hogy François Mitterrand köztársasági elnök felkérte Navarre-t, hogy melegjogi kérdésekben legyen a tanácsadója. Navarre viszont nem érezte eredményesnek ezt a munkáját, lemondott a megbízatásról.
A vágyott idő nyomában (Le Temps voulu) 1979-ben jelent meg. Navarre írásművészetének szinte valamennyi motívuma szerepet kap a történetben: a gyerekkori emlékek szépsége és szomorúsága, a család okozta sebek, az identitáskeresés, a szerelem és egy kapcsolat egyénre gyakorolt hatása. A főszereplő, Pierre Forgue negyvenéves meleg irodalomtanár, aki a szerelmet, a társat keresi, éppen ezért lakásában van egy üres szoba, amelyet a vágyott és remélt férfinak szán. Érkezik is egy fiatalember, Duck, és elkezdődik a két férfi sajátos szerelmi küzdelme: „Duckot érintve, kezemet az övéhez szorítva, szemben vele törökülésben a kandalló előtt, úgy éreztem, baráti vagy testvéri érzés, gyöngéd, hogy vége a szürkületeknek, külvárosoknak, boldogtalan szerelmeknek, határozottan úgy éreztem, hogy egy reggel kezdete ez, valami derűs nyugalomé. Duck itt van. Azt mondja »örülök«, vagy azt »mitől félsz?« Összekulcsoljuk az ujjainkat, kinyújtjuk a karunkat és homlok a homlokhoz, nézzük egymást. Suttog »miattam kancsalítasz?« Megcsókolom.”
Navarre 1984-ben agyvérzést kapott, amiből felépült, de utána súlyos depresszióval küzdött. Az 1990-es évek elején Kanadában élt, egy regénye is megjelent, de aztán végül 1994. január 24-én önkezével véget vetett életének.
A vágyott idő nyomában nem véletlenül utal Marcel Proust fő művére. Így ír erről regényében Yves Navarre, így elmélkedik a főszereplője: „Egy címet keresek: »Az elmúlt nyár fiatalembere«, »A pótkulcs«, »Az éj közepén«, »A rab félelme«, »A visszatérés reménye«. Nem, »A vágyott idő nyomában«, ez lesz. Gúnyolódhatnak majd egyesek, és célozgathatnak jelentősebb alkotásokra. Egy igen nagy műre. De belőlem hiányzik az ő nagyságban gondolkodó szellemük, a hivatkozások kisszerű szelleme. Én nem tudok másra hivatkozni, csak saját vágyamra, hogy egyszerűen az legyek, aki vagyok, s aki vagyok, az lehessek ebben az örökké első regényben is. Az én elkeseredésemben rengeteg akarás van, és rengeteg kitartás a várakozásomban. Engem sohasem fognak rákényszeríteni, hogy bármit is kimondjak. »A vágyott idő…« mottójául ezt fogom írni »egy regényt nem elmesél az ember. Megéli. Ki-ki saját érzéseivel; léptek nesze a tűleveleken.« Ez így van. Ilyen. Eldöntöttem. Boldog, fájdalmas és édes ez a vég.”
Molnár Zoltán
