Közismert, hogy a muzulmán hívők az élet minden területére kiterjedő, részletes útmutatások alapján élik mindennapjaikat – ezeknek egyik szegmense a lelki számvetést megelőző testi megtisztulás. Miközben a törököknél virágzott a fürdőkultúra, a középkorban erős hiányosságok súlya alatt nyögött a vén Európa.
Egy spanyol diák, Cristóbal de Villalón így számolt be a törökországi fürdőkultúráról 1552-ben írt útileírásában: „Magam is megfürödtem minden második héten, és az egészségemnek meg a tisztaságomnak nagy javára szolgált, amit itthon bizony ugyan hiányolok. A török leginkább a mocskosságunkat gúnyolja, mégpedig okkal, mert nincs olyan ember, se asszony egész Spanyolországban, aki a születésétől a haláláig kétszer megfürödne.”
„Allah vizet bocsát le az égből, és újjáéleszti vele a földet, miután az már meghalt…” – mondja a Korán második szúrája, de a víz és a mosakodás nemcsak az iszlámban, hanem gyakorlatilag minden kultúrában a tisztaság és az élet forrásának szimbóluma, legyen szó vallásról vagy művészetekről. Gondolhatunk itt akár a keresztvízre, Vénusz születésére vagy Csokonai Feredés című versére, de ami most a mi szempontunkból lényegesebb, a törökfürdők hagyománya is ebből merít. Lássuk, mi is pontosan ez a hamam nevű hagyomány, mi lehet a Jesil direkli, és hogyan öröklődtek át napjainkba ezek a csodás tradíciók.
Szemere Bertalan a Mátyás-korabeli utazóhoz hasonlóan jó véleménnyel viseltetett a hamamok iránt, törökországi emigrációjából hazatérve így számolt be az itthoniaknak a helyi létesítményekről és szokásokról: „E pihenő lomhálkodás, e bágyadozó fekvés, e fáradság (sic!) s megújulás együtt, a röstségnek e gyönyöre, ez érzése a lankadásnak, mely múlik, és közelgése az erőnek, mely visszatér, ez valami kimondhatatlanul kellemes érzés, s a török ha valahol, itt adja át magát, kávészörpölés, dohányillat és serbet-iddogálás közt, amaz érzéki boldogságnak, mi nem egyéb, mint boldog merengés a puha nyugalom álom-ölében.”
Nem csoda hát, hogy népünk is örömmel fogadta, amikor a hódítók ezt a hagyományukat is magukkal hozták. Magyarországon különösen sok fürdő épült a török hódoltság alatt, köszönhető ez a nagy számú melegvizű forrásnak, ahol nem kellett a speciális alsó szinti fűtőrendszert kialakítani, hanem természetes melegében élvezhették a medencék vizét a látogatók.
A fürdők közül több épület is fennmaradt eredeti állapotában, vagy eredeti funkcióját és atmoszféráját megtartva – így például a Jesil direkli (szó szerint: Zöld oszlopos fürdő, a mai Rudas) falai közé lépve napjainkban is az ódon Konstantinápoly emléke köszön vissza a kőpadlós termekben. Nem véletlen, hogy éppen itt építtetett fürdőt Szokoli Musztafa budai pasa, mivel a közelében 21 meleg vizű forrás található. Épületének magja a török fürdő nyolcszögletű medencéje, amelynek oszlopos kialakítása ritkaság, és bár azóta csaknem egy fél évezred is eltelt, kis javításokkal a Rudast a mai napig használják.
A Közel-Keleten elsősorban rituális és higiéniai célokra jöttek létre a fürdők, hogy aztán játszi könnyedséggel beleszokjon a járulékos jóba a nyugati társadalom is, igaz, „Ozmán vad népének” rabigája alatt. Legfőbb informátorunk a témában egy korabeli úriember: Abdul-Latif al-Bagdádi hagyományozta ránk feljegyzéseit, tőle tudunk olyan hasznos praktikákat is, mint a masszázs jótékony tulajdonságai, vagy hogy tanácsos a tisztálkodás közepette „a rózsavíz vagy almaszörp hörpölése”, valamint végeztével az ámbra vagy rózsa illatú törölközőben való pihenés.
A fürdőzés mellett itt kapott helyet az elengedhetetlen masszázs, a test ápolása ecetekkel és krémekkel, valamint a szőrtelenítés mindkét nem esetében, ugyanis Allah szemében a testszőrzet a tisztátalanság jele. (Ne aggódj, nyájas olvasó, manapság nem esszük már ezt olyan forrón.) Kis érdekesség, hogy magát a szőrtelenítést egy mész és arzénos triszulfát keverékéből készült szerrel végezték, ami őszintén szólva, nem úgy hangzik, mint ami a „kellemes” besorolású élmények táborát erősíti, de a szépséget már akkoriban sem adták könnyen. Természetesen a hölgyek és urak nem együtt jártak fürdőkbe, nagyobb városokban nekik külön hamamok, vagyis fürdők épültek, de általában különböző napokon vagy napszakokban volt lehetőségük igénybe venni. Ez a a szokás egyes helyeken a mai napig fennmaradt: úgynevezett férfinapokon élhetik át közösen az urak a klasszikus törökfürdők hangulatát. A nők időszakában egykor törölközőt akasztottak a bejárathoz – ez a gyakorlat is közismertté vált a modern korban, bár a jelentése mára kissé megváltozott.
Az akár fél vagy egész napos testi-lelki felüdülés közben terítékre került a politika és a közélet, a társadalmi élet krémje itt összpontosult. A leendő anyósoknak itt nyílt alkalmuk pőre valójukban szemügyre venni leendő menyüket, meggyőződhettek alkalmasságáról.
Mindezeket kiszolgálandó a pihenő részben a férfiak pipáztak, kávét hörpöltek, a hölgyek hennát készíttethettek, zeneszó és költői szavalás kíséretében.
Egy törökfürdő épületeinek egyes részei sajátos jelentéssel bírnak. A falak, a kupolás tetőszerkezet és maga a ház a világmindenséget, míg a középen helyet foglaló medence a Földet jelképezi, így a megtisztulás szakrális környezetben, kvázi saját univerzumunk közepén történik.
Bár eltelt párszáz év és az élet hangsúlyai is máshová helyeződtek, ha szeretnénk szó szerint megmártózni a török és arab hagyományokban, akkor abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy ezt könnyűszerrel megtehetjük – hiszen az a bizonyos Jesil direkli ma is eredeti funkciójában, autentikus törökfürdőként üzemel.
Bali V. Gergő
