„Dórika, ha nem fejezed be, kirugdosom a fogaid, és egyesével fogod kiköpködni!”– Balaton, ragyogó napsütés, kellemes meleg víz és Dórikáék. Dórikának és testvéreinek az a bűne, hogy láthatóan jól érzik magukat a vízben. Lubickolnak, pancsolnak, fröcskölik a derekukig érő vizet. Nincs gyerekem, nem értek hozzájuk különösebben, de azt hiszem, a gyerekek általában ilyenek. Sőt, ahogy a többi embert elnézem, a felnőttek is.
„Bogi, ha még egyszer a víz alá merülsz, olyan pofont kapsz, hogy a partig repülsz!” – Bogi, ahogy az imént Dórika is, egy pillanatra megáll, lehunyja a szemét, majd pár perc múlva játszanak tovább. Bennem meg megy fel a pumpa és megszakad a szívem.
Úgy tűnik, ez egy teljesen általános megnyilvánulás az apuka részéről. Különösebben egyik gyerek sem döbben meg. Megszokásból lassítanak, megállnak picit, ennyi. „Lányok, ne bosszantsátok apátokat! Játszatok szépen – szólal meg anyuka is, ugyanazzal a fásultsággal, mint ami egész megjelenéséből árad.
A három gyerek közül a legidősebb maximum 10 éves lehet. Játszanak. A fiú és a két lány egyformán. Jól elvannak, nevetnek egymásra, nem tesznek semmi rosszat, de utóbbi kettő folyamatosan kapja a fenyegetést. Apuka fáradt és ingerült. Biztosan sokat dolgozik, feszültséggel jár a munkája és bizonyára számtalan további mentség található a viselkedésére.
Vagy szimplán csak egy seggfej. Arra gondolok, milyen lehetett, amikor ez a fickó először apa lett. Biztosan mindenki gratulált és vele örült. Teljesítette, amit az élet vár tőle és ez így van jól. Senki sem vonta kétségbe az alkalmasságát, senki nem akarta megakadályozni, hogy szülő lehessen. Miért akarta volna? Talán nem jó apa, de vannak rosszabbak is. Talán egyszerűen csak ilyen napja van, nem vagyunk egyformák. Mindenki úgy csinálja, ahogy tudja. Van, aki rosszul, van, aki igyekszik jobban. De a gyermekvállaláshoz mindenkinek joga van. Vagy hát majdnem mindenkinek.
Nekem például nincs. Ha egyszer lenne gyermekem, sosem mondanék neki olyat, hogy kirúgom a fogát. Biztosan lennének pillanatok amikor kikészít, amikor reménytelennek érezném és megbánnám az egészet. Biztosan előfordulna, hogy ingerült lennék, hogy kiabálnék és ezer hibát ejtenék én is. Lehet, hogy rémes szülő lennék, talán a legjobb szándékkal is mindent elrontanék. De nem, azt hiszem ez nem férne bele. Akkor vállalnék gyermeket, amikor lelkileg készen állok rá, amikor úgy érzem, hogy megfelelő körülményeket biztosíthatok számára. Akár egyedül, de még inkább a párommal az oldalamon. S bár igyekeznék mindent megadni, amit csak tudok, a legfontosabb úgy hiszem, mégis a szeretetem lenne.
Ha egyszer én vihetném a gyermekemet fürödni a Balatonra, ha láthatnám csillogó szemekkel lubickolni a vízben… túlcsordulna a szívemben a hála és a szememben a könny. Néha eszembe jut, elképzelem. Mondjuk tíz év múlva. Elképzelem, hogy befejeztem a tanulmányaimat, jó munkám van és kiegyensúlyozott párkapcsolatom. Biztonság érzelmileg és anyagilag is. A most babázó barátaim gyermekei pont abban a korban lesznek, hogy álmos nyári délutánokon játszhatnak vele, vigyázhatnak rá, amíg mi a szüleikkel megiszunk egy kávét s közben csak nézünk a csemetéinkre boldogan. Most még nem tartok ott. Talán sosem fogok és azzal sincs baj, ha nem lesz gyermekem.
Mégis fáj, rohadtul fáj belül, hogy a társadalom ismeretlenül is alkalmatlannak tart erre a szerepre. Hogy az az elfogadott, ha nem álmodom ilyesmiről. Hogy az a normális, ha nincs gyermekem. Azért, mert férfiként egy másik férfival együtt szeretném felnevelni.
Ugyanaz a fájdalmasan dühítő érzés tör rám, mint régen az istentiszteleteken, ahol a lelkész mindenki számára hirdette a bűnbocsánatot. Imádkozott a börtönben lévőkért, de kiemelte, hogy a melegek számára nincs kegyelem.
Nem, nem érzem magam rosszabbnak egy gyilkosnál – itt a túlzás szándékos. Tudom jól, hogy nem minden börtönben lévő ember bűnös vagy gyilkos. És nem érzem, hogy rosszabb szülő lennék megannyi embernél, akik felelőtlenül, éretlenül vállalnak gyermeket, hogy rosszabbul csinálnám, mint az átlag.
A fent említett apuka talán sosem tette fel magának a kérdést, alkalmas-e erre. Sokan nem teszik fel, hisz olyan magától értetődő. Hát kérlek, rólam, rólunk se döntsetek a fejünk felett. Hadd nézzek magamba, hadd keressem magamban a választ, ha eljön az idő. Csak egy esélyt szeretnék valamire, ami mindenki másnak természetes.
B.A.T
