Anna Kusiak 92 éves korában kezdett Instagramozni. Semmi különöset nem tesz, a mindennapjait mutatja meg, ugyanakkor határozott nézetei vannak, amelyeket nem fél vállalni. Támogatja az LMBTQ közösséget, jótékonykodásra és a koronavírus elleni védőoltásra buzdít, miközben védi a bolygót. Nem csoda, hogy mára több mint 70 ezren követik “Az élet 90 után kezdődik” nevű fiókját. A hölggyel, aki 85 éves korában költözött az Egyesült Királyságba, a lengyel Noizz készített interjút.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Mi késztette arra, hogy belevágjon a közösségi médiába, és miért ilyen későn?
Későn? Valószínűleg nem későn. Csak amikor fiatal voltam, még nem volt internet. Egy nap megmutatták nekem az Instagramot. Nagyon tetszett, és azt gondoltam magamban, ha mások meg tudják csinálni, akkor én is meg tudom. De rögtön eldöntöttem, hogy én nem divattal fogok foglalkozni, mint a legtöbb korombeli ember, hanem a mindennapi életemet fogom megmutatni. Egyedül nem tudom használni az internetet, segítségre van szükségem hozzá, de mindig azt mondom, hogy mint minden „nagy sztárnak”, nekem is vannak erre embereim (nevet). De én döntöm el, hogy miről szólnak a posztok, én választom ki a képeket a varázsdobozomból, én mondom meg, hogyan válaszoljunk a hozzászólásokra. Nagyon megszerettem az Instagramot.
Nagyon rövid idő alatt olyan sikert ért el, amiről a fiatalabb influencerek csak álmodhatnak. Emlékszik arra a sorsfordító pillanatra, amikor a követők száma exponenciális ütemben kezdett növekedni?
Ez 2020 júliusában történt, a lengyelországi elnökválasztás második fordulója előtt. A választási csomagom a szavazólapommal valahol elveszett, és az idő kezdett fogyni. Még egyetlen választást sem hagytam ki az életemben. Írtam egy levelet, amelyet közvetlenül a londoni nagykövetünknek és a konzulátusnak küldtem el e-mailben, segítséget kérve. Képzelje el, hogy a mai napig sem a nagykövet, sem a konzulátus nem válaszolt nekem – akkor 93 és fél éves voltam -, ez valóban nagyon szomorú.
De jó emberek úgy döntöttek, hogy segítenek nekem. Fél Európa – tényleg – elkezdte keresni a csomagomat. És szombat reggel, a szavazás előtti napon a postás kihozta. Amikor elküldtem a levelet, még csak 58-an követtek – három nap alatt ez a szám 6-7 ezerre nőtt.
Kik követik?
A legnagyobb csoportot a fiatalok alkotják, de kérem, ne feledjék, hogy számomra mindenki fiatal. De vannak idősebbek is.
Mit szeret a legjobban a közösségi médiában?
Számomra a legfontosabb az emberekkel való kapcsolat. Az internet valami csodálatos dolog – néha nehéz elképzelni, de a világ minden tájáról követnek. A bázis természetesen Lengyelország, de vannak más európai országok, Ázsia (Bali, Japán), Ausztrália, Argentína, USA, Kanada. Elképesztő, hogy milyen lehetőségek vannak!
De a közösségi média egy másik fontos dolgot is megmutatott: a fiatalok nagyon szívesen érintkeznek az idősebbekkel – még az olyan idősekkel is, mint én. Egyáltalán nem arról van szó, hogy ne törődnének az idősekkel, csak meg kell teremteni a kapcsolatfelvétel feltételeit. Számomra figyelemre méltó, hogy mennyi bizalmat kaptam, hogy az emberek privát üzeneteket írnak nekem fontos és nagyon személyes ügyekről. Másrészt, különösen az utóbbi hónapokban egyre több 80 és 90 éves profilja jelent meg.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Szokott-e találkozni trollkodással, és ha igen, hogyan kezeli azt?
Ismerem ezt a szót – szerencsére nálam szinte nem is létezik. Azért ismerem, mert a hozzászólók közül sokan utaltak már erre. Vagy talán azért nem találkozok vele, mert az embereim megvédenek tőle? Úgy kezelem a profilomat az Instagramon, mint az otthonomat. Ha valaki nem tudja, hogyan kell viselkedni, azt kiküldöm. Azt hiszem, a korom is számít – a követőim több mint 99 százaléka nagyon kulturáltan viselkedik.
De nem a közösségi média volt az első „új világ”, amelyben magára kellett találnia. Lengyelországból Angliába költözött. Hogyan került külföldre a nyolcvanas éveiben járva?
„Csak” karácsonyra jöttem, aztán úgy döntöttem, hogy maradok. Nem bántam meg semmit – itt kiváló orvosi és szociális ellátásban részesülök, többek között minden hónapban ingyenesen hoznak nekem gyógyszereket, még a világjárvány idején is minden tervezett látogatás időben megtörtént. Az élet itt egyszerűen könnyebb és békésebb, kevesebb az aggodalom. Tényleg nem panaszkodom.
Megváltoztatta a költözés? Mondjuk nyitott egy új dologra, amire Lengyelországban nem lett volna lehetősége?
Nem tudom, hogy 85 évesen meg lehet-e még változni… Egy soknemzetiségű és multikulturális társadalomban születtem, és az első 18 évemet soknemzetiségű és multikulturális társadalomban éltem le – különböző nemzetek és különböző vallások között. Nálunk normális volt, hogy például az ünnepek alatt, amikor többen jöttek gyónni, először a katolikus papjainkat segítették a pópák, két héttel később pedig, amikor az ortodox ünnepek estek, a mi papjaink is gyóntattak az ortodox templomokban. Ezért nem újdonság számomra, hogy itt sok kultúra között élek – egyszerűen csak eszembe jutott, hogy Lengyelország is ilyen volt régen.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Mi hiányzik a legjobban Lengyelországból?
Ami a legjobban hiányzik, az a közvetlen kapcsolat, a közvetlen beszélgetés az emberekkel. Sajnos nem beszélek angolul, és ez a legnagyobb negatívum – a nyelv. A britek nagyon kedvesek és barátságosak. Csodálatos szomszédaim vannak, akik mindig köszönnek, és amikor nem látnak egy ideig, érdeklődnek felőlem. Diszkrétek, nem kíváncsiskodnak, és soha nem zárkóznak el a segítségtől, így nem panaszkodhatok.
A közösségi média a honfitársakkal való kapcsolattartás egyfajta helyettesítője?
Természetesen igen. Megvan a saját napi menetrendem: reggelente a csapatom mindig elolvassa, hogy mit írnak nekem a követőim, és én megmondom nekik, hogy mit írjanak válaszul. Vannak olyanok, akikkel közelebbről is megismerkedtem, akikkel privátban is levelezek. És ez tényleg nagyszerű. De ez még nem minden – az Instagramnak köszönhetően számos kapcsolatom megújult több éves vagy annál is hosszabb szünet után. Sőt, hallok olyan emberekről, akik felismerik a rokonaikat, például a nagyszüleiket, vagy helyeket az általam megosztott fotókról, és nagyon meghatódnak.
Ön aktivista – arra bátorítja az embereket, hogy oltassák be magukat, támogassanak jótékonysági szervezeteket, szavazzanak, törődjenek a bolygóval és támogassák az LMBTQ embereket. Lengyelországban sajnos bátorság kell ahhoz, hogy valaki mindezt hangosan megtegye. Az angliai élet bátorította arra, hogy aktivista legyen, vagy talán a közösségi média, vagy mindig is ilyen volt?
Most ki kell találnom, hogy ki itt az aktivista, mert én még soha nem használtam ezt a szót. Nem, nem hiszem, hogy most más ember lennék, mint Lengyelországban voltam. Az általam képviselt nézetek az enyémek, és egész életemben így gondolkodtam. De azt gondoltam magamban – ha már ennyi ember figyel rám, akkor a szó legjobb értelmében ki kell használnom. A közösségem az Instagramon nagyon bízik bennem, és ez nagyon fontos számomra. Ha tehát megkérhetem az embereket, hogy adakozzanak különböző ügyekre, megteszem, mert tudom, hogy így lehet jót tenni. Így tudtam segíteni abban, hogy pénzt gyűjtsek, számomra csillagászati összeget, 166 ezer fontot (több mint 67 millió forintot) az egyik legnagyobb lengyel jótékonysági szervezetnek. És ezért szeretem az Instagramot.
A követőimtől kellett megtudnom, hogy életem nagy részében környezetbarát életet éltem, mert mi évekig nem ismertük és nem használtuk például a műanyagot. Vigyázni kell a bolygóra, és ez kevés erőfeszítést igényel, de segíthet nekünk és a következő generációknak. Itt, ahol én élek, a fűtés vagy gázzal vagy villannyal történik. Nincs szmog, és normálisan lehet lélegezni.
Ami az LMBTQ embereket illeti, úgy gondolom, hogy a világon mindenkinek van elég hely. Bocsásson meg, de hadd tisztázzam: ha valaki ezt másképp gondolja, az számomra csak egy idióta. Talán azért, mert lengyelek, ukránok, zsidók, örmények, németek között nőttem fel – a tolerancia számomra alapvető dolog.
Ami az oltásokat illeti, nem tudom elképzelni, hogy ne oltassam be magam. Minden délután olvasom az új adatokat az Egyesült Királyságból, és a statisztikák nem hazudnak – a dolgok nagyon sokat javultak, és a számok már hetek óta csökkennek. Az oltások után olyan jól éreztem magam, hogy azzal viccelődtem, hogy én biztos vizet kaptam, mert nem volt semmilyen mellékhatás. Egyáltalán semmi. És még egy nagyon fontos megjegyzés – a profilomon az oltásellenesek is felbukkantak, megpróbáltak bántani és uszítani, de egyáltalán nem szolgáltattak bizonyítékot az elméleteikre. Véleményem szerint nem veszik észre, hogy a jövőben csak azért lesznek biztonságban, mert mások beoltották magukat – de ez egy parazita hozzáállás. Mindenkit, aki csak teheti, arra buzdítottam és buzdítok továbbra is, hogy oltassa be magát. Volt, hogy üzenetet kaptam arról, hogy a példám meggyőzte a követőim nagyszüleit, vagy megnyugtatta őket, hogy én ilyen idős koromban is beadattam, vagyis az oltás biztonságos lesz számukra.
Most mindannyian nagyon nehéz időszakon megyünk keresztül a világjárvány miatt, ön mégis létrehozott egy olyan helyet, ahová az emberek melegségért és örömért jönnek, ahogy ez a hozzászólásokból is látszik. Hogyan éri el, hogy ilyen nehéz időkben is vidám maradjon?
Amikor létrehoztam a fiókomat, rögtön tudtam, hogy meg akarom osztani a mindennapjaimat és az emlékeimet másokkal. A kezdetektől fogva csak önmagamat adtam, nem próbálok más lenni – egész életemben nem tanultam meg hazudni, és azt hiszem, az emberek érzik ezt. Ha elmentem valakihez, akkor soha nem azért, hogy panaszkodjak. Van tető a fejünk felett, nem szenvedünk éhségtől, nem hullanak bombák… Mi okunk van a panaszra? És hogy néha a dolgok nem úgy mennek, ahogyan mi szeretnénk? Előfordul. Erről szól az élet, hogy néha boldogok vagyunk, néha pedig szomorúak.
A mi generációnk hajlamos állandóan panaszkodni és aggódni, de napjaink történései és a lengyel mindennapok nem tölt el minket optimizmussal. Ön 94 éves, és valószínűleg a legalkalmasabb személy arra, hogy eldöntse az örök vitát – mikor volt a legjobb? Melyik években, évtizedekben?
A válasz nagyon egyszerű és mindig ugyanaz: a legszebb évek a fiatalságunk évei. Amikor a háború elkezdődött, alig 13 éves voltam. Emlékszem, egyszer a munkahelyemen meséltem valamit, és egy nagyon fiatal ember, aki hallgatta, hirtelen olyan szemrehányóan szólt hozzám: „Olyan örömmel emlékeztek vissza erre, de aztán jött a háború”. De hát mi fiatalok voltunk, élni akartunk, megvoltak az első szerelmeink, táncokat szerveztünk. Azt hiszem, hogy amikor az ember fiatal, az korszaktól függetlenül mindig hasonló. A háború után nem volt semmink, de örültünk, hogy élünk. Az álmaink és az egész életünk előttünk állt, akárcsak most az érettségizőknek.
Milyen tanácsot adna nekünk, fiataloknak?
Abszolút semmit. Mindenkinek a saját életét kell élnie – és néha hibákat és tévedéseket követhet el. Nincs értelme visszanézni, mert ami elmúlt, azt nem tudjuk megváltoztatni. A világjárvány megmutatta, az a legjobb, ha arra koncentrálunk, ami most van, vagy a jövőbe tekintünk. Van egy mottóm, amit mindig igyekszek követni: „Mosolyogj, és a holnap jobb lesz”.
Bár ez a tanácsnak számít: ha valaha is rosszul érzed magad, és azt gondolod, hogy semmi sem jön össze az életben, akkor emlékezz arra, amit most olvasni fogsz. Nem terveztem, hogy kivándorolok, és mégis, 85 évesen külföldre költöztem, 94 évesen Instagram-fiókom van, rengeteg interjút adtam, szerepeltem rádióban és tévében, ajánlottak már profi fotózást, és őszintén mondhatom, hogy olyan emberek, akiket korábban csak filmekből és könyvekből ismertem, ma már a barátaim. Ne feledd – soha ne hagyd abba az álmodozást, mert tényleg nem tudhatod, mit hoz még a sors.
Ezért is álmodozok egy nagy utazásról, és talán még lakókocsiban is fogok élni. Mert mi van akkor, ha már elmúltam 94 éves, vagy mert ez irreális, mert nincs rá pénzem? De meglátják, hogy teljesítem ezt a nagy álmomat, mert ahelyett, hogy mindennap ugyanazt nézném az ablakomból, mindennap egy új látványra szeretnék ébredni. Ne feledjék – az álmaink jelentik az erőnket!
