A nárcizmus tündöklése és bukása – Peter von Kant

Francois Ozon második alkalommal adaptál Fassbindert, ezúttal a Petra von Kant keserű könnyeit dolgozta fel szabad értelmezésben, férfi szereplőkkel. A filmrendező és a színészpalánta románcának története az érzelmek széles skáláját vonultatja fel erős színészi alakításokkal és magával ragadó hetvenes évekbeli atmoszférával.

Hetvenes évek, Köln. Az ünnepelt filmes, Peter von Kant (Denis Ménochet) egy fényűzően berendezett lakásban él hűséges és szűkszavú asszisztensével, Karllal (Stefan Crepon), akivel indokolatlanul megalázó módon bánik. Éppen szakítás után van, amikor meglátogatja őt kedvenc színésznője, Sidonie (Isabelle Adjani), aki bemutatja őt a fiatal és szemtelenül jóképű Amir Ben Salemnek (Khalil Garbia). A férfinek megtetszik a fiú és karrier ígéretével magához láncolja. Néhány hónap múlva – túl az első közös filmen – a színészként általános ismertséget szerző Amir már teljesen el van szállva magától, elhagyja Petert, aki teljesen összetörik. 40. születésnapján Sidonie, lánya (Aminthe Audiard) és édesanyja (Hanna Schygulla) próbálják vigasztalni őt, hasztalan. Peter fájdalmában tör, zúz, romból, durva megjegyzéseket vág a fejükhöz, úgy tűnik, fájdalma csillapíthatatlan.

Francois Ozon filmje Rainer Werner Fassbinder klasszikusának, az 1972-ben bemutatott és Berlinben Arany Medvére jelölt Petra von Kant keserű könnyeinek szabadon értelmezett feldolgozása. Fassbinder az 1971-ben színpadra állított – és a mai napig játszott – művét vitte vászonra. A forgatókönyvet 12 óra alatt írta meg egy Berlin-Los Angeles repülőút során és filmjét mindössze 10 nap alatt forgatta le. A legszembetűnőbb különbség, hogy ebben a történetben mindenki nő, a férfiak kizárólag említés szintjén vannak jelen. Petra von Kant egy prominens brémai divattervező, aki két házassággal a háta mögött asszisztensével, Marlene-nel él együtt, rabszolgakánt kezelve őt. Unokatestvérével, Sidonie-val beszélgetve megismerkedik a fiatal és csinos, de sekélyes Karinnal, akinek modell karriert ajánl. Petra őrülten szerelmes lesz a lányba, de a két nő tűz és víz, így néhány hónap után szakítás lesz a vége. 40. születésnapján Petra botrányt rendez lánya, anyja és Marlene előtt, és később hiába kér bocsánatot, asszisztense összepakol és elhagyja őt. Bemutatását követően Fassbindert sokan nőgyűlölettel vádolták, de ez egyáltalán nem igaz, egyszerűen nem mindenkinél találtak célba – korát meghaladó – üzenetei. Ozon nem először dolgoz fel Fassbinder alkotást, a Vízcseppek a forró kövön (2000) az 1966-os, azonos című színdarabon alapul.

Jelen feldolgozás akár egy színpadi mű. Leszámítva néhány külső felvételt és egy autós jelenetet, szinte egyetlen helyen játszódik, Peter lakásában. Az egyes fejezetek között néhány másodpercre elsötétül a vászon, ami olyan érzést kelt a nézőben, mintha valamin változtatnának, mintha éppen a színpadot rendeznék át. Ha lehet, Fassbinder talán még erőssebben jelen van, mint a saját műveiben. (Egyfajta önéletrajzi ihletésű dokudráma, amit ő maga soha nem készített el.) A cselekmény 1972-ben játszódik, amikor a filmjét bemutatták, a főszereplő ugye maga is filmes, ráadásul a berendezés, a ruhatár és a zene mind a nagy elődöt idézik, de egyes dialógusok is ismerősek lehetnek, Peter Amirral való viszonyában pedig felfedezhető az El Hedi ben Salem marokkói színésszel ápolt kapcsolat. Katia Wyszkop díszletei és Pascaine Chavanne ruhái hűen idézik meg a kort és a miliőt, Manuel Dacosse pedig Michael Ballhaus operatőri munkájához nő fel, ahogy – lényegében – egyetlen helyszint varázsol izgalmassá és változatossá kamerájával.

A Peter anyját alakító Hanna Schygulla az eredeti változatban Karint játssza. Fassbinder kedvenc színésznője – számos más közös színházi és tévés projekt mellett – 23 filmjében játszik és olyanokkal dolgozott együtt, mint Wenders, Godard, Wajda, Scola, Ferreri, Schlöndorf, Saura, Varda, Branagh, de hogy haza is beszéljek egy kicsit, Sándor Pál és Tarr Béla. Peter szelíd anyjaként egy nagyon hálás szerepben láthatjuk. Denis Ménochet inkább karakterszínészként ismert (különösen, ha külföldi produkciókban szükség van egy franciára), de mellékszerepekben is erős a jelenléte a vásznon, Peter von Kantként pedig az érzelmek széles skáláját felvonultatva nyújt emlékezetes alakítást. Khalil Garbia – a Lea 7 élete Netflix sorozatból lehet ismerős – jól hozza a karaktert, akiről nem tudjuk, mit érez és mit is gondol valójában. Ozon a Nattaget (Az éjszakai vonat) című svéd rövidfilmben figyelt fel rá és választotta Amir szerepére. Adjani zsigerből hozza a sikeres színésznőt és bár a méltósággal megöregedő, fiatalon szintén gyönyörű Schygullától csak 11 és fél év választja el, a modern orvostudománynak hála a lányát is eljátszhatná bármikor. Talán mégis az inkább színházban, rövidfilmekben és sorozatokban (pl. a nálunk is elérhető Lupin) feltűnő, szabadidejét hegymászással töltő Stefan Krepon az, akit biztosan nem fogunk sokáig elfelejteni, mert gyakorlatilag néhány szóval játssza végig a rendre megalázott mindenes szerepét, aki évek óta részese Peter kirohanásainak és önpusztító életmódjának.

Peter kétség kívül tehetséges filmes, amit a megkeresett vagyon, a számos díj, a felkérő levelek és az állandóan csörgő telefon is igazolnak. Nyugodtan hívhatjuk zseninek. Ugyanakkor egy kontrollt vesztett, hisztis gyerek, aki hajlamos – még így is – túlértékelni magát, szereti, ha udvarolnak neki, legjobb barátai pedig a gintonic és a kokain. Érzelmi analfabétának mégsem nevezném, mert kifejezetten jó meglátásai vannak az életet, a szerelmet és az emberi érzéseket illetően. Inkább birtokolni, mintsem szeretni akar, birtokolni, mint a díjakat, a befolyást és a pénzt. Karl rajongásig imádja őt, bármit megtesz, hogy a közelében lehessen, de mindenkinél van egy határ. Ha Amir érzelmei őszinték is, egyszer sem mondja ki önszántából, hogy szereti, egyszerűen ugródeszkának használja őt, igaz, már az elején bevallja, hogy nehéz eset, mint ahogy azt is, hogy kissé problémás a családi állapota. Viharos kapcsolatuk elsősorban a testiségen alapul, melyből nem sokat látunk, a vitákból, dühből, fájdalomból, rajongásból, undorból és szenvedésből viszont annál többet kapunk.

Bár bevallottan egy teljesen szabad értelmezése és felhasználása az alapműnek, nem csak a fő mondanivalót és egyes kulcsmondatokat, de a fassbinderi szellemiséget is sikerült átemelni. Ugyanakkor Ozon stílusa is egyértelműen tetten érhető, a témaválasztás, annak megjelenítése, ez a fajta elegancia, kreativitás és humor mind rá jellemzőek, a végeredmény pedig egy minőségi kortárs francia darab újhullámos beütéssel. Ozon nagyjából nyolcvan percben meséli el történetét, ami különösen üdvözítő a 2-3 órás, indokolatlanul elnyújtott, ugyanazokat a köröket megfutó filmeposzok mezőnyében. Nem beszéli túl a történetet, nem árulja el, ő mit gondol a szereplőiről, de nem is hagy minket magunkra, hanem gondolkodásra, vitára, beszélgetésre invitál. Való igaz, az eredeti mű ennél hosszabb (fél órával), de a francia forgatókönyvíró-rendező nem is ás le olyan mélységekig (amiért azért kár), hanem mindvégig megmarad a felszínen, de egyáltalán felszínes; mintha Karl szemszögéből figyelnénk az egészet.

Hujber Ádám