Egy nap a nyílt utcán megfogtam a barátom kezét. Megragadtam és még a campus kijáratánál sem engedtem el – ahol egyébként mindig elszoktam. Végigsétáltunk a Western Roadon, át a Washington Streeten és eljutottunk egészen Cork belvárosáig. A főutcába érve valami különös érzés lett úrrá rajtam.
Ideges lettem, aztán teljesen el is némultam. Féltem.
Némaságba burkolózva kémleltem a körülöttünk elsétáló férfiak és nők arcát, kutatva az után, aki nekünk támadhatna. Minden egyes mellettünk lassító autóra összerezzentem. Vajon melyikből kiabálják ki, hogy „Köcsög!”, vagy „Buzi!”? Túl vagyok már néhány párkapcsolaton és mindig is égett bennem a vágy, hogy egy ilyen apró gesztussal, mint a kézfogás kimutathassam szerelmemet. Főleg a hűvősebb hónapokban volt erős a kísértés, amikor hideg van és a párod tenyere olyan finom meleg. De egyikőjüket sem akartam kitenni sérelemnek, fájdalomnak, szóbeli inzultusnak. Már majdnem teljesen lemondtam a puszta kéz-a-kézben sétálás reményéről is.
Aztán valami hirtelen megváltozott bennem. Dühöt kezdtem érezni. Dühöt a társadalom felé, amiért rám kényszerítette, hogy ezt érezzem és nem engedi, hogy félelem és szégyenérzet nélkül sétáljak az utcán a barátom kezét fogva. És dühös voltam magamra is, amiért hagytam elhitetni magammal, hogy ez a helyes hozzáállás. Mikor mostani barátommal először gyalogoltunk el összefonódva a campusztól a belvárosig, büszkeség is elöntötte a szívemet. Bár úgy éreztem bármelyik pillanatban megtörténhet, senki sem kötött belénk, nem csúfoltak ki a járókelők.
Nagyon ijedt voltam aznap. Féktelen haragra lobbantam a homofóbiával szemben. Egyre több helyről és ismerőstől hallom, hogy ma már nem is igazán létezik homofóbia. Én erre azt mondom, hogy amíg félelmet érzek a nyílt utcán egy egyszerű kézenfogva sétálás miatt is, addig a homofóbia igenis létezik. Félelmet érzek, amelyet a társadalom ültetett belém.
Pedig én még szerencsés vagyok. Egy olyan országban nőhettem fel, ahol mára már törvényes az azonos neműek szerelme. A világ nagy részén a helyzet azonban rosszabb, elkeserítő. Vannak akik az életükkel fizetnek. Ez ellen mindannyiunknak kötelessége harcolni, akkor is, ha biztonságban érezzük magunkat. Mert nem tudhatjuk mikor bukkan fel újra az életünkben.
Forrás: Huffington Post
