Sokan ismerik a Morgan Freemannek tulajdonított kultikus mondatokat: „Utálom a homofóbia szót. Ez nem fóbia. Te nem félsz, hanem seggfej vagy.” Az LMBTQ+ közösség tagjai és szimpatizánsai heves bólogatással azonosulhatnak a (tévesen) a világhírű színésztől származtatott sorokkal, azonban a tudományos elméletek és eredmények ismeretében az elképzeltnél sokkal árnyaltabbá válhatnak a homofóbiáról kialakult nézeteink.
Történelmi távlatokból
A homofóbia jelenségének akadémiai szintű kutatása – egyidőben az egyenjogúsági mozgalmak térnyerésével – a 20. század elején kezdődött. Múltunk társadalomtudósai azonban aligha tudtak konszenzusra jutni a homofóbia eredetét és célját illetően. Ennek fő oka az volt, hogy vagy csak elméleti spekulációkat, vagy csak tapasztalati adatokat felhasználva kísérelték meg feltárni a jelenség mögött meghúzódó, bonyolult ok-okozati összefüggéseket.
A megszületett tanulmányok, melyek kizárólag elméleti síkon közelítették meg a problémát, gyakran csupán a szerzők személyes előítéleteiről szóltak. William James az 1900-as évek elején például azt feltételezte, hogy az azonos neműekkel folytatott szerelmi vagy szexuális kapcsolattól való idegenkedés ösztönös és velünk született. Elmélete szerint azonban egyes körülmények között az idegenkedés érzését legyőzhetik a térhódító deviáns szokások, a homofóbia mérséklődhet, mely akár az „erkölcstelen homoszexuális vonzalom” kialakulásához is vezethet. Más szavakkal élve: a tolerancia tanult, míg az idegenkedés ösztönös. Később Edward Westermarck tovább finomította James teóriáját. Westermarck ugyanis megfelelőnek találta James megközelítését, de nem elégségesnek. Ugyanis szerinte nem képes magyarázni a zsidó, a keresztény és más vallások körében tapasztalt, az átlagosnál is hevesebb elutasítást. „A vallásos közegben megfigyelhető fokozott ellenségeskedés azért létezhet – írta –, mivel a homoszexualitás gyakorlása összefonódik a bálványimádással és az eretnekséggel”.
A 20. század legelején napvilágot látott tanulmányok csaknem mindegyikét átszőtte a kutatók egyéni értékítélete és a homoszexualitásról alkotott prekoncepciói, amelyek előre meghatározták a kutatásaik eredményét és közlésük hangvételét.
A pszichoanalízis górcsöve alatt
A pszichoanalitikusok a fentebbi példákkal ellentétben inkább szociálpszichológiai folyamatok komplex összjátékát sejtik a háttérben, és elméleteik felállítása során igyekeznek teljesen háttérbe szorítani a homoszexualitás egyéni megítélését.
A legismertebb pszichoanalitikai megközelítés Sigmund Freud 1905-ben megjelent tanulmányához köthető, mely szerint a kizárólagos heteroszexuális orientáció és a homofóbia nem csupán biológiai okokra vezethetők vissza; kialakulásukat egyaránt befolyásolhatják a szülőkkel átélt gyermekkori tapasztalatok és a homoerotizmus társadalmi tiltása is. Freud jól ismert feltételezése szerint minden nő és férfi kisgyermekkorában „szerelmes” az ellenkező nemű szülőjébe, mely vonzalom az idő során feloldódik. Az érzelmi elszakadás azonban bonyolult lélektani folyamatok eredménye, melyek sikertelensége vagy megfeneklése különböző mértékben megjelenő homoszexuális magatartást eredményezhet. Freud megközelítése szerint a homofóbia akkor válik személyiségünk részévé, ha gyermekkorban a tudatalatti védekezni kezd az azonos nemhez való vonzódás ellen.
Más pszichoanalitikai elméletek is egyfajta védekezési mechanizmusként írják le a homofóbiát. Egyes kutatók szerint a heteroszexuális férfiak tudattalanul irigyelhetik a homoszexuális férfiaktól a szexuális szabadságot, illetve a hagyományos társadalmi elvárásoktól, a „férfiideáltól” való szabad elrugaszkodást.
George Weinberg 1972-ben megszületett népszerű elméletében azt feltételezte, hogy a homofóbia nem más, mint a lélek mélyén gyökerezett halálfélem. Weinberg elméletének kiindulópontja az, hogy a legtöbb ember úgy tekint az utódok nemzésére, mint a halhatatlanság egy formájára. A homoszexuálisokról sokan pedig azt gondolják, hogy önként utasítják el a gyermekvállalást, a „fajunk fenntartását”; ez pedig egyesekben tudattalan halálfélelmet idézhet elő, mely később a homofóbiában ölthet testet.
Gyűlölhetjük másban azt, amit magunkban elfojtunk?
A legnépszerűbb, napjainkban is térhódító elképzelés szerint a homofóbia valójában a látens homoszexuális hajlamok, vagy a nemi identitásban való bizonytalanság elleni küzdelem megjelenési formája. A homofób attitűd ebben az esetben azért jön létre, mert az egyén hasonlóságot érzékel a homoszexuálisok és a saját tudattalan konfliktusai között. Mivel a homoszexuális személyekkel való közvetlen kapcsolat azzal fenyeget, hogy tudatosulnak az elfojtott gondolatok, elkerülhetetlenül kialakul egy haragban és viszolygásban kifejeződő védekező mechanizmus.
Ellentétben sok másikkal, ezt az elméletet kísérleti adatok is alátámasztják. 1996-ban Henry E. Adams és kutatócsoportja önmagukat homofóbnak valló, valamint a homoszexuálisokhoz semlegesen viszonyuló férfiak szexuális izgatottságát (a nemiszervek körméretének megváltozását) hasonlította össze, miközben hetero- vagy homoszexuális pornográf tartalmakat néztek. Méréseik szerint a homoerotikus pornográf tartalmak vetítése során a homofób férfiak körében a nemiszervek vérellátása jelentősen erőteljesebb volt a nem homofób férfiakéhoz képest. Napjainkban Adams eredményeire sokan mint bizonyítékra tekintenek, mely egyértelműen alátámasztja, hogy a homofóbia egyfajta védekezési mechanizmus lehet a tudattalan, látens, vagy a tudatosan elnyomott homoszexuális orientáció ellen.
A biztosan tudott statisztika
A homofóbia kialakulás mögött meghúzódó komplex biológiai és pszichológiai okokat legalább annyira nehéz feltérképezni, mint a homoszexuális orientációt kiváltó tényezőket. Az eddigi kutatások alapján a homofób attitűd létrejöttében szerepet játszhat a védekezőmechanizmus, az öngyűlölet, a vallásosság, a tájékozatlanság, de akár korábban szerzett rossz tapasztalatok is. Annak ellenére, hogy a legtöbb elmélet (például Weinberg halálfélelem alapú elképzelése) közvetlenül soha nem válik bizonyíthatóvá, ismerünk objektív módon mérhető tényeket, melyek általánosan jellemzőek a homofób attitűdöt mutató emberekre.
A nem heteroszexuális orientációtól való idegenkedés gyakrabban fordul elő azoknál, akik különösen serdülőkorban olyan területeken laknak, ahol a homofóbia „normálisnak” tekinthető (például az Egyesült Államok középnyugati és déli részén, vagy Magyarország keleti, vidéki területein). Gregory M. Herek kutatása alapján az önmagukat homofóbnak tartó emberek átlagosan idősebbek és kevésbé képzettek, nagyobb valószínűséggel vallásosak, gyakran járnak templomba, vagy vallanak konzervatív nézeteket. Mindezek mellett nagyobb valószínűséggel hisznek a hagyományos nemi szerepekben, és gyakran mutatnak a tekintélyelvűséghez kapcsolódó személyiségjegyeket. Szintén Herek kutatásaiból tudjuk, hogy a homofób emberek szexuális életükben kevésbé nyitottak új tapasztalatokra, és sokszor szégyent, esetleg bűntudatot társítanak a szexualitáshoz.
A legfontosabb különbség azonban az, hogy a homofób embereknek átlagosan sokkal kevesebb személyes tapasztalata van homoszexuálisokkal.
Bukva Mátyás
