Ismerjétek meg azt a hét embert, akik alakították a Humen történetét! 2011. október 22-én jelent meg a Humen Magazin legelső száma. Az elmúlt évtized számos kihívás elé állította a hazai LMBTQ közösséget és a folyamatosan változó körülmények között a magazin számára is kalandos volt a fennmaradás. Az eredeti csapat tíz év alatt szinte teljesen kicserélődött, rendre új arcok, új emberek vitték előre a kiadvány sorsát. A születésnap alkalmából nagy fába vágtuk a fejszénket: egy fotózás erejéig nemcsak az alapítónkat, de azt a hat főszerkesztőt is összetereltük, akik alakították ezt a tíz évet, és akiket mára kisebb vagy nagyobb távolságra sodort az élet – akár földrajzilag is. A következő napokban őket ismerhetitek meg, ezúttal Filákovity Radojkát, aki elmeséli, hogyan fogadták a magazint egy határmenti faluban, egy alapvetően konzervatív közegben.
Hogyan kerültél kapcsolatba a Humen Magazinnal?
Szerencsés vagyok, hogy a szakmán belül olyan értékes emberekkel ismerkedhettem meg, akikkel az évek során igazi, egymást támogató baráti kapcsolat alakult ki. Ilyen Balogh Máté is, akitől jó néhány évvel ezelőtt, még pályakezdőként kértem tanácsot azzal kapcsolatban, hová tudnék kezdő újságíróként bedolgozni. Ő irányított a Humen Magazinhoz – amiről tőle hallottam először – és Erdei Zsolthoz is. Az első találkozásunkra Zsoltival pedig a mai napig élénken emlékszem. Két órát beszélgettünk egy kávézóban – munkáról persze egy szó sem esett –, olyan volt, mint ha már évek óta ismernénk egymást. Búcsúzásképp pedig Zsolti csak annyit mondott: egyébként fel vagyok véve. Ennek – ha jól számolom – már nyolc éve. Ők voltak az elsők, akik szakmailag komolyan vettek, bizalmat szavaztak nekem, feladatokat bíztak rám – ami egy pályakezdő számára rettentően fontos. Idén nyáron mindketten ott voltak az esküvőmön. Mert ami a legfontosabb, hogy a Humen Magazin nemcsak az első komoly munkahelyeim egyike volt, hanem a hely, ahol megismertem a jóbarátaimat.
Milyen érzés volt egy LMBTQ magazin főszerkesztőjévé válni?
Félelmetes! (mosolyog) A Humennél végigjárhattam a szamárlétrát, de azt hiszem, a főszerkesztői kabát még jócskán nagy volt rám, amikor belebújtam. És talán többek közt épp emiatt éreztem később a pályám során kiemelten fontosnak, hogy képes legyek az LMBTQ közösséget jól képviselni. Az írásaimban rendszeresen foglalkozom az LMBTQ embereket érintő kérdésekkel és problémákkal. A szavaknak óriási ereje van, és annak ellenére, hogy nem vagyok naiv, hiszek benne, hogy nem csak gyűlöletet lehet szítani velük. Ehhez azonban érzékenyen és jól kell kommunikálnunk – erre törekeszem nemcsak a WMN újságírójaként, hanem magánemberként is.
Te voltál a lap első – és máig utolsó – női főszerkesztője. Hogyan élted meg, éreztél emiatt extra elvárást, felelősséget?
Úristen, mit keres egy nő a Humen élén? És ráadásul heteró? Annak ellenére, hogy senki sem tudott és a mai napig nem is tud olyan magas elvárásokat állítani elém, mint én magam elé, ezek a kérdések körülbelül két darab percig nyomasztottak. Mert épp itt, a Humennél tanultam meg, hogy a címkék semmit sem számítanak. Szóval Zsolt barátom kedvenc kifejezésével élve inkább a ruhatárban hagytam őket. Ez nem azt jelenti, hogy ne éreztem volna felelősséget, és ne éreznék a mai napig, ha az LMBTQ közösségnek vagy róluk írok. Hanem azt, hogy nem a nőiségem tesz bármire is képessé vagy képtelenné.
Milyen élmény volt ennyi meleg férfival együtt dolgozni?
Bár minden eddigi munkahelyemen ennyi meleg férfival kellett volna együtt dolgoznom! (nevet) Imádtam! Az egyik legfelszabadultabb időszak volt, bár amiatt szólhattak volna a srácok, hogy a műszőrme sálakat hanyagoljam!
Vannak kedvenc pillanataid ebből az időszakból?
Egy határmenti kis faluban nőttem fel, vallásos, és azt hiszem, nyugodtan mondható, hogy alapvetően konzervatív értékek mentén élő családban. A kedvenc pillanataim azok voltak, amikor a vasárnapi ebédnél a családtagjaim egymás kezéből vették ki az aktuális magazint, hogy átlapozhassák.
Nyomon követed azóta a magazin útját?
Hogy nyomon követem-e? Attól, hogy a gyerek kirepült a fészekből, egy anya még nem ereszti el a kezét végérvényesen; történjen bármi, mindig a gyereke marad. Én pedig büszke vagyok arra, amivé az évek során a Humen fejlődött.
Milyennek látod ezt a fejlődést?
Szeretem, hogy egyre bátrabb lett. Szeretem, hogy annak ellenére, hogy sok megújuláson ment keresztül az elmúlt években, a lényegből nem engedett: hiteles, emberi maradt. És szeretem, hogy sosem adta fel. Ilyen nehéz dolga még soha nem volt a magazinnak, mint most, ebben a politikai közegben. És épp ezért talán soha nem is volt még jobban szükség rá.
Most minden erejére és bátorságára szüksége van a szerkesztőségnek, hogy tovább folytassák a munkát – ha lehet, még keményebben, még profibban, mint valaha. És miközben emelem kalapom előttük, ehhez kívánok még nekik sok-sok kitartást. Ne adjátok fel, ne adjuk fel! Éljen a Humen, azok, akik készítik, és Ti, akik olvassátok – még nagyon-nagyon-nagyon-nagyon sokáig!
Waliduda Dániel
Instagram: @waliduda
Fotó: Bielik Isván
Styling: Paksi Éva
Stylist asszisztens: Dobai Aty
A ruhákért köszönet a Van Graafnak
„A Humen már egy élő és lélegző közösség, amihez jó tartozni” – Balogh Máté
