Julia Ducournau játszik a műfajokkal, mondanivalóját metaforákba csomagolja, majd azokat apró szilánkokra törve tárja elénk, miközben az összerakáshoz szinte semmilyen segítséget nem ad.
Alexiát (Agathe Rousselle) gyerekkorában autóbaleset éri, ezért a koponyájába egy fémlemezt építenek be. Ettől kezdve erős vonzalmat érez minden iránt, ami fémből készül, különösen az autók keltik fel a figyelmét. Évekkel később táncosnőként dolgozik, zajos sikerű produkciójának pedig nélkülözhetetlen kelléke az autó. A meglehetősen bizarr külsejű lány lázadó természete abban csúcsosodik ki, hogy mindenkit eltesz láb alól, aki nem úgy közeledik hozzá, ahogyan ő azt szeretné. Mivel ezek az emberek elég sokan vannak, a rendőrség egy titokzatos sorozatgyilkos után kutat.
Ezzel párhuzamosan Vincent (Vincent Lindon – Sztrájk a gyárban, A jelentés, Mennyit ér egy ember?) a 10 éve eltűnt fiát keresi, és amikor a rendőrség elől menekülő, magát szándékosan eltorzító és férfinak álcázó Alexiában felismerni véli őt, a lányt hazaviszi magához. A haza talán túlzás, Vincent ugyanis egy tűzoltólaktanyában él, ahol ő a parancsnok és ahol emberei esténként alkoholmámorban úszva, félmeztelenre vetkőzve, zenés-táncos orgiával vezetik le az egésznapos feszültséget. Alexiának azon túl, hogy lepleznie kell női mivoltát (kezdve azzal, hogy nem szólal meg), meg kell birkóznia egy másik problémával is: szökését megelőzően ugyanis együtt hált egy autóval és nagyon úgy néz ki, hogy ennek beérett a gyümölcse. Egyre növekvő hasának eltüntetése egyre nagyobb kínnal jár, furcsa viselkedése fel is tűnik egyeseknek.
Egy idő után már nem is tudjuk, hogy Vincent még mindig a fiaként tekint-e rá vagy egyszerűen már nem érdekli, ki is valójában, csak legyen mellette valaki, akiről gondoskodhat, miközben őt magát az öregedés visszafordíthatatlan folyamata tartja állandó rettegésben. Kettejük különös kapcsolata elképesztően bizarr helyzeteket teremt, amire a film különös atmoszférája még inkább ráerősít.
Vincent Lindon szerintem az egyik legjobb kortárs francia színész, aki ezúttal is hozza a kötelezőt és már-már ellopja a show-t Agathe Rousselle elől, aki eddig csak egy rövidfilmben szerepelt. A játékidő nagy részében meztelenül láthatjuk őt, szövege nem sok van, akkor is inkább halk és szűkszavú, inkább a testével, az arcával játszik, mondhatni bedobták a mélyvízbe – de felszínen maradt és ügyesen kiúszott a partra. Elképesztő átváltozáson megy keresztül a filmben is, de különösen saját, való életbeli megjelenéséhez képest. Julia Ducournau forgatókönyvíró-rendező már a Nyerssel (2016) és rövidfilmjével, a Juniorral (2011) is szép sikereket ért el.
A Titánban az ember–gép kapcsolat, a szülő–gyermek viszony, a fogantatás és születés bizarr és maradandó élményt nyújtó ábrázolása már a második alkotásával elhelyezi őt a filmes palettán, tudva, mire is számítsunk tőle, ugyanakkor nyilvánvalóvá teszi azt is, hogy mindig készen áll meglepni minket.
A Titan idén júliusban debütált Cannes-ban, majd a francia nyelvterületen történő bemutatásával egyidőben elkezdte bejárni a világ filmfesztiváljait, hogy őszre megérkezzen a mozikba is. Cannes-ban Queer Pálmára jelölték (akárcsak a Nyerset) és megnyerte a fesztivál fődíját, az Arany Pálmát. A filmet jelölték Jeruzsálemben és San Sebastiánban is, Torontoból pedig elhozta a Midnight Madness szekció közönségdíját (ahol korábban a Nyerset is jelölték). Vitán felül queer film, annak is egészen különleges, a cselekmény ugyanis messze túlmutat a hagyományoson, egyszerre brutális, nyers, már-már nem evilági, időnként mégis mélyen emberi. A feltétel nélküli elfogadásról szólva olyan filmnyelvet alkalmaz, ami önmagához visszatérve a feltétel nélküli elfogadás tényével, kérdéskörével teszi próbára a nézőt.
Már a harmincas éveimben jártam, amikor elkezdtem szélesebb közönségnek írni a filmekről naiv módon mégis azt hittem, nincs olyan, hogy bal- vagy jobboldali film, ennek megfelelően olyan sincs, hogy bal- vagy jobboldali filmes újságírás. Mostanra pedig eljutottam oda, hogy „az LMBTQ propaganda szekerét tolom” azzal, ha egy ilyen filmről leírom: nézzétek meg, mert jó. Kíváncsi vagyok, mikor jön el az idő, amikor a pornóújságíró mellé sikerül megszereznem a megannyi bevándorlós filmhez írt pozitív hangvételű kritikám után a migránssimogató titulust is. A Titánt Cannes-ban mutatták be és bizony megosztotta a közönséget, de ma már mintha elsősorban a politikai hovatartozáson múlna, ki mit talál gyomorforgatónak és elfogadhatatlannak, kit mi sokkol – legalábbis az itthoni beszámolók erősen erre engedtek utalni.
A Titán valóban egy sokkoló film, nem is való mindenkinek és nem is fogja mindenki szeretni, aki eljut addig, hogy megnézze, de ez ne mindenféle „oldalaktól” függjön. Semmit nem propagál és semmit nem tol az arcunkba, nem öncélú és nem azért készült, mert most ez a divat, mint ahogy azért sem, hogy bárki is megbotránkozzon ezen az alkotók legnagyobb örömére. Éppen ezért senki ne szégyenkezzen, aki képes befogadni és akinek tetszik – a filmélményt nem kell sem másnak, sem magunknak megmagyarázni.
Hujber Ádám
