A Carson Coma és mi barátok vagyunk
Pók című dalukkal áprilisban felrobbantották az internetet és örökre belopták magukat az LMBTQ közösség szívébe, miután a dalszövegben a magyarn kormány kommunikációjában és ezzel együtt a közbeszédben egyre többször elharapózó homofóbia ellen szólaltak fel. Ráadásul nem ez az első LMBTQ topik a srácok repertoárjában. Az együttes két tagjával, Zsomborral és Barnival beszélgetünk az elfogadásról, szövegeik önterápiás jellegéről, arról, hogy ők akkor most zeneileg inkább a The Beatles-hez, a Bergendyhez vagy a Queenhez hasonlítanak-e, és izgalmas videoklipjeikről is szót ejtettek. Köszönjük, fiúk!
Nagyon nagyot robbant a Pók című dalotok. Mi a története? Hogyan született meg?
Zsombor: Még hónapokkal ezelőtt átjött hozzánk Giorgio, hogy Bálinttal feldemózzanak pár számot, és köztük volt a Pók, igaz, még béta verzióban, nagyon másképp. Emlékszem, hogy akkor még nem is jött át nekem, mi ez az egész sarokban kuksolós allegória. Aztán nemrég újra az asztalra került, picit rockosítottunk rajta, felvettük a próbatermünkben Zwickl Ábellel, és ezzel párhuzamosan összeraktuk a klipet rekordgyorsan Kizlinger Lilláékkal, akiket innen is puszilok!
Nem éreztétek, hogy kockázatos lehet kiadni egy homofóbiáról szóló dalt pont most, amikor ez a téma igencsak előtérben van? Itt nem mindenképpen a közönségről beszélek…
Barni: A dal úgy alapjaiban az értelmetlen gyűlölködésnek tart görbe tükröt – nem véletlen viszont, hogy a homofóbia kap kiemelt szerepet a dalban, ami az évek múlásával sem tűnik el a magyar nyilvánosságból vagy a Facebook-posztok alatti kommentekből. Szerintem az már eleve problémás, hogy ilyenkor el kell gondolkodnunk azon, hogy 2021-ben érdemes-e kiadnunk egy ilyen dalt.
De beszéljünk a közönségről is! Ott gondolom nem számítottatok ellenkező hangokra, hiszen nem ez az egyedüli dalotok, ami érinti a témát.
Zsombor: Valóban, ennek a számnak is nagyon klassz fogadtatása volt. Úgy érzem, hogy van igény a közönségünk részéről a hasonló témák érintésére, tök kevés szó esik róluk itthon, és úgy látszik, hogy sokan rezonálnak ezekkel a számainkkal. Jóleső, amikor emberek elmondják, hogy miért és hogyan érintette meg őket egy adott dal, és én is ezt tartom Barni és Giorgio szövegeinek egyik legfontosabb aspektusának, úgy átadni akár egy tök személyes sztorit is, hogy lehessen vele őszintén azonosulni.
Mit tudtok mesélni a Peti és énről? Egy ilyen dal könnyen lehet félreérthető, sok férfi pont fél az ilyen szituációk megéneklésétől. Vagy pont, hogy végképp tökös bevállalni egy ilyen szöveget, témát… poént?
Barni: Az a dal valóban egy kicsit vicceskedős hangvételben lett megírva, de nem a témát szerettük volna elbagatellizálni, hanem az ötvenes-hatvanas évekből ismert, elcsépelt szerelmes dallamokat, szófordulatokat ültettük át egy ezekhez képest teljesen szokatlan környezetbe. A dal egyébként valóban egy fiatal fiú vívódását mutatja be. De közben meg egy csomó családi történet van benne elrejtve, aminek semmi köze sincs ehhez az identitáskereséshez, szóval a zenekaron belül is van, akinek ezt, másnak pedig azt jelenti.
Egy beat zenekartól azért mindig azt várja az ember, hogy lázad. Lázadás ma felszólalni az LMBTQ emberek védelmében? Egyáltalán mi számotokra a lázadás – már ha az életetek része?
Zsombor: Nézőpont kérdése, hogy lázadás-e kiállni embertársaink jogaiért egy olyan társadalmi környezetbentn, ahol még mindig messze járunk az egyenlőség eszményképétől, vagy egyszerűen ez a természetes. Ez a dal is azért működik szerintem, mert könnyeden érint egy iszonyatosan átpolitizált témát, úgy, hogy közben nem mi akarunk lenni a magyar IDLES. Szerintem nem engedhetjük meg magunknak, hogy szemet hunyjunk ezen vagy hasonló társadalmi témák felett, viszont az a konszenzus közöttünk, hogy ne legyünk egy megmondóemberekből álló zenekar, ne szűkítsük le a zenekar fókuszát egyetlen területre.
Szociálisan amúgy is érzékenyek vagytok, nagyon-nagyon sok emberi témát dolgoztok fel. Néha egy-egy dal már egy önterápiának tűnik.
Barni: Olyan dolgokról írunk, amik minket is érintenek: különféle emberi kapcsolatokról, belső vívódásokról, a minket körülvevő világról. Amúgy főleg Giorgio szövegei az említett önterápiás-jellegűek, én inkább történetekben gondolkodom, de nyilván minden történet is valamilyen lelki folyamatot dolgoz fel. De ez nem egyedülálló eset: ha mondjuk végighallgatod a Levél Nővéremnek című lemezt, az aközben, hogy rengeteg apró történetet mesél el, egy tök izgalmas képet fest az adott kor Magyarországáról, az akkori párkapcsolatokról, házasságokról, családi viszonyokról és a belső vívódásokról.
Ha már beat zenekar… Sokaknak a The Beatles jut rólatok eszükbe, de nekem például inkább egy hazai példa, a Bergendy együttes. De volt egy komment, ahol a 21. századi Queennek neveztek titeket. Honnan építkeztek zeneileg?
Zsombor: Jellemző, hogy hatan hatvanféle irányból közelítjük meg a dolgokat, bár a nagy alapvetés mindig is a 60-as évek zeneisége volt, s talán még mindig ez a legnagyobb közös nevező. Ati a hazai motown- és blues-nagykövet, Bálint a jazz- és szintivarázsló a 80-as évekből, Peti a latin ütőhangszeres zene és ABBA-mágnás, Barni az indie és magyarzene egy lábon és egy mankón járó lexikonja, Giorgio pedig a régivágású metalhead. Szóval egy nagy raguleves. Amiből következik néha egymás mellett való elbeszélés is, de inkább izgi ötletek meg egymás inspirálása.
Nemcsak zeneileg vagytok nagyon színesek, de a videoklipjeitek is igazi csemegék. A Peti és énben a Budapest TV csodás fricskát kap, a Pókban én személy szerint imádtam a Stephen King-utalást, de például az Én még sohasem is baromi izgalmas vizuálisan. Miért fontos ez ennyire? Így lesz teljes a kép vagy ez kell a közönségnek?
Barni: Így lesz teljes a kép, és hála Istennek, egyelőre úgy tűnik, hogy nem csak magunkat szórakoztatjuk ezekkel a klipekkel. Mindig olyan dolgokat szeretünk kiadni a kezünkből, amiket később mi is szívesen hallgatunk, vagy mi is szívesen nézünk. Szeretjük a saját vizuális elképzeléseinket megvalósítani, amikben szerencsére általában a rendezők is segítségünkre vannak. Régóta gondolkodunk már egy ízig-vérig DIY-klipen, én pedig közben vettem Premier Prót, úgyhogy én részemről megtettem minden tőlem telhetőt. (haha)
Nem szeretnénk, ha a koronavírusról szólna minden interjú, de nem lehet elmenni mellette. Hogyan viseltétek, hogyan lehet túlélni? Akár mint ember, akár mint kreatív elme…
Zsombor: Minket mint kollektívát eléggé megvisel, hogy az egész zenei működés talán legjobban függőséget okozó aspektusát, a koncertezést nem művelhetjük hónapok óta, rendesen, emberek előtt. Átkerültek a hangsúlyok a következő anyag írására. Azért sok okunk szerintem nincs panaszkodni, nagyjából szerintem jól átvészeljük ezt az időszakot. Vicces mellékterméke volt a nyolc órás kijárási tilalomnak, hogy az unalmas korai estéken otthon elkezdtünk trash-számokat gyártani a kis lakóközösségünkkel. Az más kérdés, hogy szörnyű látni a pandémia pusztítását minden területen, elsősorban persze egészségügyi értelemben, illetve az itthoni zenei életre gyakorolt hatást, gondolok itt a munka nélkül maradt háttéremberekre, a fesztivál- és klubéletre.
És a végére egy sablonos, de fontos kérdés. Mik a tervek a jövőre?
Barnabás: Egyelőre reménykedünk benne, hogy az idő előrehaladtával megnyílik előttünk a koncertezés, a „turnézás” kapuja, hogy olyan helyeken léphessünk fel, ahol eddig még nem volt lehetőségünk rá. Ha az élet úgy akarja, akkor ennek eleget teszünk. Ha pedig továbbra is a négy fal közé szorulunk, akkor kiéljük minden kreativitásunkat, hogy minél előbb új dalokkal, új lemezzel álljunk elő.
Fényképek: Dombóvári Judit
Kanicsár Ádám András
Instagram: @kanicsar
Ez a cikk a Humen Magazin 2021/2. számában jelent meg. Ha szeretnéd megkapni a nyomtatott magazint, a Humen.Shop felületén a postaládádba is kérheted. Ha nem szeretnél lemaradni egyetlen számról sem, akkor csatlakozz a myHumen hűségprogramhoz!