A Big Brother kipát visel – Avagy amikor a nagy testvér nem figyel…

A szerelmem velem egyidős bátyja, Yaron majdnem két évtizeddel ezelőtt döntött úgy, hogy a mélyen vallásos életet választja – otthagyta a munkáját, a barátait, a családját, beköltözött egy negyedbe, ahol vallásos zsidók élnek, majd a tanára választott neki egy feleséget, azóta pedig hat gyerekük született.

Nem olyan régen egy vadidegen nő kereste meg a férjemet, Nimit a Facebookon. Azt írja, megérti a párom fájdalmát, amiért a testvére a vallásosság nevében nem beszél vele. De – ahogy ő írta – „fel kell hívnom a figyelmedet arra, hogy nem hibáztathatod csak őt a szakításért, mert nyilvánvaló, hogy az életmódod a fő ok.”

Azt tanácsolta, próbáljon meg leülni a bátyjával egy csésze kávéra, és hallgassa meg anélkül, hogy saját magáról, vagy a „másságáról” beszélne. Nimi megköszönte, hogy az idegen hölgy aggódik érte és elmondta: nem közléskényszeres típus, de soha nem vállalná, hogy elrejtse, kik is vagyunk valójában. A nagy tesó pedig – sajnos – nem is lenne hajlandó leülni vele.

Idén már 18 éve, hogy „válaszra talált” – így nevezik Izraelben azokat, akik világi családból származnak, majd a vallásosság felé fordulnak. Gyerekkorukban Nimi és Yaron egymás folytatásai voltak, és bár tíz év volt közöttük, mégis mindig egy húron pendültek. „Úgy éreztem, olyan ember társaságára van szüksége, aki nem kritizálja, és nem mondja meg neki, mit szabad és mit nem” – meséli Nimi.

Azok után, hogy egészen 18 évvel ezelőttig naiv és ítélkezésmentes tekintettel figyelte bátyját, érthető módon rettenetesen megviselte, amikor egyszerűen „ki lett zárva” a nagytesó életéből. Rengeteget beszélgettünk róla, és az esetek nagy részében könny szökik Nimi szemébe, ha szóba kerül a konfliktus, így aztán magamtól nem hozom fel a témát túl gyakran.

Ám pár napja egy családi Zoom-meetingen összeakadtak, Nimi pedig azt remélte, hogy végre búcsút mondhat majd a fájdalomnak és a felesleges feszültségnek. Nem így lett. Yaron kizárólag a tu bisvátról – egy éppen aktuális zsidó ünnepről –, a Lubavicsi Rebbéről – a közösségének alapítójáról –, meg a Tóráról volt hajlandó beszélni. Amikor pedig a másik báty, Omri rákérdezett, miért nem köszön a „kis testvérnek”, szúró cinizmussal és bántó kérdésekkel állt elő:

„Miért kellett hátat fordítania Izraelnek? Miért kell ennek a hülyeségnek szentelnie az életét? Miért nem vállal felelősséget, és nő fel?” Nimi válaszait pedig meg sem hallgatta. „Dühös voltam magamra, hogy esélyt adtam neki – hiszen nem csak engem bántott, de anyánkat is megríkatta, apánkat pedig aggodalommal töltötte el: mi lesz így a gyerekeikkel? Haragudtam, hogy nem kérdezte meg, hogy vagyok, és hogy hátat fordított mindannak, amiben felnőttünk, a zenének, amit szerettünk, az együtt nézett filmeknek, színháznak. Még Istenre is dühös voltam!” – mesélte a párom később, amikor az erkélyen ülve beszélgettünk. Az ő fejében ez a beszélgetés úgy zajlott volna le, hogy elmondta volna neki, amit évek óta akart: „Nem az számít, hogy meleg vagyok, hanem hogy van egy párom, akivel szeretjük egymást és boldog vagyok.”

Yaron végül „lecsapta telefont” a Zoomon. Nem először, de valószínűleg ebben az évtizedben utoljára. Nimi ugyanis egyelőre képtelen több fájdalmat és szenvedést magára vállalni. Ma hol tartunk? Yaron nem hagyja, hogy a gyermekei kapcsolatban legyenek velünk, a szüleinek megtiltotta, hogy a nevünket említsék, de ha mégis emlegetnek minket, akkor az a válasz: küldjék el kezelésre Nimit, hogy kiűzzék belőle a „gonosz szellemeket”.

Az LMBTQ identitást hülyeségnek, egoizmusnak tartja. Nimi haragja a hónapok múlásával alábbhagyott ugyan, de most még rosszabb: lemondássá vált. Ugyanakkor megnyugvást ad neki, hogy ki tudja jelenteni: „A bátyám élheti az életét, én pedig az az enyémet. És ami még ennél is fontosabb: a lényeg az, hogy boldog. A többi nem számít.”

A férjem nem kevésbé zsidó és nem kevésbé hívő sem, mint a bátyja. A legnagyobb különbség köztük, hogy Nimi nem próbálja megszabni neki, hogyan kell élnie az életét – miközben Yaron azzal van elfoglalva, hogy újra és újra tudassa a testvérével: bűnben él. Happy end nincs – csak egy naiv konklúzió. Milyen jó volna, ha nem másoknak dirigálnánk, melyik irányba kell haladniuk. Milyen jó volna, ha mindenki arra koncentrálna, hogy jó és boldog ember legyen – a maga módján.

Yaron hite – kívülről úgy tűnik – megingathatatlan, még akkor is, ha ennek az az ára, hogy több mint egy évtizede nem látogatta meg a szüleit (mert Nimi édesanyja és édesapja az ő számára nem élnek kellőképpen szentséges életet), a férjemet pedig egyszerűen betegnek nyilvánította. Ám még mielőtt mindez megtörtént volna, Yaron, mint (majdnem) minden izraeli, katona volt.

És nem az a fajta, aki csupán borítékokat bélyegzett egy irodában vagy trombitált a katonazenekarban – tizennyolc évesen bekerült egy rendszerbe, amelyről azt mondták neki: fontos, hősies, és megkérdőjelezhetetlen dolog a részévé válni. Aztán – három évvel később – kiszabadult, de olyannyira, hogy meg sem állt Dél-Amerikáig, ahol senki sem tudja pontosan, mit csinált.

De azt igen, hogy megpróbált elszakadni minden elvárástól és megtalálni önmagát. Sokan indulnak neki egy nagy utazásnak hasonló szándékkal, de csak kevesen értik meg, hogy önmagunknak lenni annyi, mint felismerni: bárkik lehetnénk. Csakhogy vannak, akik a hirtelen rájuk szakadó szabadságot nem könnyebbségként, sokkal inkább teherként élik meg.

A férjem “Big Brother” története kapcsán nekem különösen fájdalmas látni, amikor emberek ideológiák, zászlók, jelszavak égisze alatt találják meg önmagukat, remélve: most, hogy végre-valahára belepréselték magukat egy sémába, többé már nem kell amiatt aggodalmaskodni: „Ki vagyok én valójában?”

Mert a rendszer kellőképpen szigorú ahhoz, hogy eldöntse, ki és mi fér bele a szabály- és hitrendszerébe. Bár elkötelezett LMBTQ+ aktivisták vagyunk, ha igazán őszinték akarunk lenni, emberjogi aktivisták, mi több, lényjogi aktivisták vagyunk, hiszen nem kizárólag a leszbikusok, melegek, biszexuálisok, transzneműek, queerek, sőt nem is csak az emberek jogai érdekelnek minket, hanem minden érző lényé.

Végtelenül boldoggá tesz minket, hogy a PRIDE évek óta nem kizárólag „melegfelvonulásként” működik, és rendkívül fontosnak tartjuk, hogy minden ember szabadon azonosíthassa magát pontosan annak, akinek, aminek érzi magát. Az évről évre egyre csak hosszabbra nyúló LGBTTTIQQA+ mozaikszóra azért van szükség, mert még nem tartunk ott, hogy megértsük: mindez, és még több beletartozik abba a szóba, hogy EMBER.

Steiner Kristóf és Nimrod Dagan

Instagram: @kristofsteiner, @nimrodagan

Fotók: Czabán Máté