„A queer emberek valósága teljesen más a gyakorlatban, mint az elméletben”

They című rövidfilmjét, ami két egyetemi férfi tanár eltitkolt szerelmét dolgozza fel, évekig forgatta, mire pedig kész lett, jött a homofób törvény bolgár verziója. De Karakasyhan (IG: @kostakarakashyan) nincs letörve, sőt harcra készen áll, ahogy mindig is harcra készen állt. Aktivista, queer filmek sorát tervezi és készített meg koreográfiával megtoldott kisfilmet a csecseni LMBTQ+ közösség megpróbáltatásairól. Kostával az alkotás és a queer lázadás különös kapcsolatáról, a bolgár homofób politika ismerős kirekesztő lépéseiről és a társadalom állandó változásáról beszélgettünk. De megtudtuk azt is, miért lehet jobb helyzetben Bulgária mint Magyarország. Mélyinterjú.

Bár csak most fejezted be a They című rövidfilmedet, láttam Instagramon, hogy már a következőn dolgozol. A megállíthatatlan alkotó vagy?

Mondhatni a They meghozta az étvágyamat ahhoz, hogy még több történetet meséljek el. Már amúgy is dolgoztam egy filmen. Egyelőre az a címe, hogy Corruption. Egy titkolozó meleg popsztárról szól a 80-as évek szovjet Bulgáriájában. Egy dráma, mégis azért vicces történet arról, hogy mennyi mindent kell eltitkolnia, hogy sikeres legyen, az ország egyik legnagyobb énekese. A sztorit sok olyan ember inspirálta, akik ma valóban híresek és tudunk is róluk néhány érdekességet, de nem vállalják fel magukat a nyilvánosság előtt. Velük kapcsolatban gondolkoztam el azn, hogy vajon hogyan menedzselhették a pályafutásokat.

De mikor a társszerzővel megírtuk a forgatókönyv első változatát, hamar rájöttünk, hogy ez egy nagyon ambíciózus és költséges film. Újraszeretnénk teremteni például a nagy zaneie vetéledőket a különböző volt szovjet országból – Jugoszláviából, Horvátországból és így tovább. Szóval egy meglehetősen trükkös projekt lenne egy egész estés film debüthöz.

Ekkor kezdtem el dolgozni egy másik filmen, a July Morningon, ami egy picit könnyebben megvalósítható produkciós szempontból. Egy picit intimebb… És egy picit olcsóbb. Egy húszas éveiben járó fiatal fiú története, aki éppen rádöbben, hogy biszexuális. Ott találja magát az ex bartánője és egy szexi skandináv srác között, aki csak nyaralni jött és ki kell találnia, hogy navigálhat mindenki érzelmei között. Egy coming-of-age történet a felnőtté válás első megéléseiről.

Úgy érzem, hogy filmkészítés közben valami háromdimenziósat alkothatsz, amihez az emberek tudnak kapcsolódni, amiben tudnak hinni.

Ami elérhető. Koreográfusként kezdtem a pályámat és úgy érzem hogy a tánccal néha nehezebb elérni ezt a fajta közelséget a közönséghez. De egy filmet bárki láthat, bárki élvezhet és nyerhet belőle valamit.

Ha jól értem, akkor ez az új film is egy queer sztori lesz. Miért olyan fontos számodra, hogy queer művészetet teremts?

A színpadi munkámban sokszor próbálok felfedezni olyan területeket, amiket érdekesnek tarthatok. De a filmkészítésítéssel kapcsolatban az első tanács, amit forgatókönyvíróként kaptam az volt, hogy „arról írjak, amit ismerek.” Rengeteg pillanat van az életemben, amiről azt érzem, hogy jól mutatna a filmvásznon. Amikor csak sétálok az utcán és elkap a fülem valami érdekeset vagy vicceset, vagy én kerülök egy nehezebb szituációba, egy részem máris azon gondolkodik, hogy ez mennyire jó jelenet lenne egy projektben.

A queer sztorikkal kapcsolatban úgy érzem, hogy olyan időket élünk, amikor kivételesen fontos megosztani őket, főleg Bulgáriában. A queer történetek mély érzelmeket mozgathatnak meg és nagyon univerzálisak tudnak lenni, amit rengeteg embernek nem is jut eszébe. A most bevezetett törvény, ami betiltja az LMBTQ „propagandát” a bolgár iskolákban, jó példa erre a szakadékra.

Az egyik ok, amiért ez a törvény olyan könnyen átment a szűrőn – azon felül, hogy hamis hírekre építették – az, hogy a bolgár társadalom máig nem érti, hogy ezek a történetek miért olyan fontosak.

Ha veszük egy pillantást az USA-ra, a polgárjogi mozgalmak és az LMBTQ-jogokért folytatott harc esetében is láthatjuk, hogy a szórakoztatás gyakran az első módja volt annak, hogy a marginalizált csoport láthatóságot nyerjenek maguknak. Remélem, hogy a queer történeteimmel alkothatok valami szórakoztatót, meghatót, valamit, ami empátiára ösztönzi az embereket. Sokuk csak a propagandán keresztül ismeri ezeket az embereket és sose hallott róluk valós történeteket.

A queer művészet valóban képes hatást gyakorolni a társadalomra, de mindez egy különös pozícióba is helyezi azt, hiszen ezekután nemcsak művészetként, hanem egyfajta fegyverként is műkődik. És sok alkotó nem szereti ezt, nem kedvelik a gondolatot, hogy a művészetnek mindenképpen eszközül kell szolgálnia. Te hogy érzel ezzel kapcsolatban?

Tagadhatatlan, hogy ezzel kapcsolatban érezhető egy feszültség, mivel mint művész, mindig szabadon szeretnéd kifejezni magad. Van, hogy csak a kreativitás kedvéért akarsz valamit alkotni, akár fel szeretnél építeni egy utópiát, anélkül, hogy bármilyen szinten reflektálnál a társadalomra.

Én egy picit más helyzetben vagyok – egy olyan családban nőttem fel, amiben mindenki orvos volt és egészen 18 éves koromig biztos voltam benne, hogy én is ezt az utat fogom követni. Egészen addig, míg fel nem kértek a vietnám Dancing with the Stars-ba mint táncost. Szeretem ilyenkor azt mondani, hogy a show business elcsábított. A show döbbentett rá, hogy a művészetem a hangom lehet.

De egy idő után rá kellett jönnöm, hogy minden projekt, amit meg akartam valósítani, vissza-visszatér a szociális témákra. Ha az a fajta ember vagyok, aki szeret segíteni embereket – akár orvos vagy, akár nem – az egy idő után meg fog jelenni a művészetedben is. Nálam ez az első WAITING FOR COLOR című rövidfilmemnél történt meg. Egy experimentális keveréke volt táncnak és dokumentarizmusnak a csecsen meleg férfiak kivégzéséről. Azoknak az embereknek az igaz történetén alakult, akiket fogva ejtettek és megkínoztak. Ezeket a történeteket használtam arra, hogy megalkossak egy koreográfiát – a tánc odavonzza a tekinteted, de miközben nézed, hallod ezeknek az embereknek a brutális valóságát.

Egy igen erőteljes formája volt ez annak, hogy összekapcsoljam a táncot azokkal a témákkal, amik fontosak számomra. Ha látok valamit, ami valóban megérint, folyamatosan az jár a fejemben és ha ez nem sikerül, úgy érzem, elhagy mindent erőm. Személy szerint nem érzem, hogy kényszerítve lennék arra, hogy ezeket a témákat dolgozzam fel. De megértem, ha valakinek nagyobb igénye van a művészi szabadságra.

Szeretnék egyszer látni egy világot, amiben a queer művészeknek nem kell az identitátusokkal dolgozni a munkájuk során.

Ezért is van a queer művészet egy igen speciális pozícióban. Persze, fontos lehet, hogy szórakoztasson, inspiráljon, megmutassa a világ egy másik oldalát, de menthetetlenül ott van a felelősség azzal kapcsolatban, hogy tanítson is valamit. Neked, mint alkotónak, mi a célod? Mi tesz elégedetté, hogy oké, elértem, amit akartam.

Számomra az a cél, hogy hidat építsek egy olyan élményhez, amit az emberek többsége sosem ált át, más pedig mélyen ismeri azt. Ez nem mindenképpen azt jelenti, hogy nekem kell lennem az írói szerepben is; a They forgatókönyvének első változatát egy közeli barátomtól kaptam ajándékként. Látni akarta, hogy ki tudok-e belőle valamit hozni. Mindig megérint, mikor egy teljes életet érzel a munka mögött, legyen szó íróról, színészről, bárkiről. Mikor van ott valami igazán lényeges.

Az én célom, hogy én legyek ez a hír, hogy elérjem, hogy a közönséget összekössem a történet igazával. Én szeretnék lenni a csatorna, ami lehetővé teszi, hogy minden ember, aki látja ezt a történetet, legalább egy picit átérezze, hogy mi is van valóban mögötte.

A They három éven keresztül készült. Ez rengeteg idő.

Tagadhatatlanul egy hosszú folyamat volt. Mint említettem, először 2020-ban olvastam a forgatkönyvet és azóta az rengeteg változáson esett át. A sztori középpontjában az a helyzet áll, mikor titokban kell tartani egy kapcsolatot és azt vizsgálja, hogy ez milyen hatással van a kapcsolatra. Két professzorról szól, akik a munkahelyükön titkolják a kapcsolatukat, pedig a magánéletükben egy párt alkotnak.

A szükséges pénz megszerzése a film támogatására érdekes folyamat volt. Rengeteg pozitív visszajelzész kaptunk, mindenki egyetértett abban, hogy pont egy ilyen filmre van szükség Bulgáriában. De mikor indítottuk egy helyi fesztiválon… Sose fogom elfelejteni azokat a visszajelzéseket. Néhány szakmai arc azt mondta, hogy valójában ez a fajta társadalmi ügy nem is létezik Bulgáriában. Valami olyasmit mondta, hogy „ha professzor vagy, járhatsz férfivel, nővel vagy akár egy állattal is, senkit sem fog érdekelni.” Fogalmuk sem volt stigmákról, amik pedig még olyan országokban is ott vannak, amikben a törvénykezés nem is homofób.

A queer emberek valósága teljesen más a gyakorlatban, mint az elméletben. És egy filmmel meg tudod kapargatni a külső rétegeket, hogy felfedd, mi rejlik mögöttük. Megmutathatod a karakterek érzelmi világát a cselekvéseiken keresztül – vagy éppen azon keresztül, hogy miként nem cselekednek. Ez egy varázslatos módja annak, hogy beférkőzz egy karakter fejébe. Emellett nagyon jól szórakoztunk, mikor a mellékszereplőket vázoltuk fel. Van egy ikonikus karakterünk, egy öreg, szuper tradicionális professzor, aki minden egyetemi szituációt dominál. Kalandos volt mindezeket az érzéseket egy vizuális nyelvezetbe fordítani.

A film középpontjában ugye két férfi szerelme áll, mindegyikük professzor. Ez egy speciális helyzet, vagy alapvetően nehéz máig az azonos nemű párok számára felvállalni a kapcsolatukat a bolgár társadalomban?

Ez egy bonyolult helyzet. Bulgáriában nincsenek jól ismert queer párok. Lucy Diakovska az egyetlen nyílt LMBTQ ember, egy leszbikus énekes, de ő kétlaki életét él, Bulgáriában és Németországban, de szerintem ez így egy picit más ügy. Rajta kívül nincsen más pozitív queer példa a médiában. Sajnos máig veszélyes lehet a queer pároknak az utcán sétálva megfogni egymás kezét vagy megcsókolni egymást. Bár nem túl gyakran, de máig hallani erőszakos támadásokról, akár még Szófiában, a fővárosban is. A kisebb városokban még rosszabb a helyzet.

Szóval igen, a helyzet továbbra is problémás, de a most bevezetett törvénnyel inkább egy pszichológiai félelem jelenik meg – az emberek abszolút félreértik, hogy mit is jelent queer embernek lenni. Aggódnak, hogy a gyerekek „megtanulhatják” mint követendő példát.

Az, hogy a karakterek professzorok legyenek pedig egy kézenfekvő döntés volt, mert a társszerző is egy egyetemi professzor és ez volt a kezdeti inspiráció.

Nem mindenképpen egy állásfoglalást akarunk megfogalmazni a queer emberekről az akadémiai életben. De most, ezzel az új törvénnyel, mindez nagyon relevánssá vált.

Rengeteg professzor és tanár írta alá a petíciót, tiltakozva a törvény ellen. Válaszul a szélsőjobboldal pedig nyilvánossá tette a nevüket és hogy hol tanítanak, arra buzdítva a nagyközönséget, hogy forduljanak ellenük. Azt szerették volna elérni, hogy az iskolaigazgatók és szülők forduljanak ellenük. Tehát a queer emberek szerepe az oktatásban igen fontos témává vált.

Magyarországon nem kimondottan tapasztalható konkrét agresszió, de a kormányzat kétségkívül próbálja homofóbbá formálni a társadalmat. Igaz, ez nem minden esetben sikerül nekik. Ez a helyzet Bulgáriában is? Van egy kormányzati cél, hogy az emberek homofóbbak vagy transzfóbbak legyenek?

Abszolút. Az, hogy ezt a törvényt ilyen gyorsan tető alá hozták egyfajta választ volt arra, hogy egy LMBTQ szervezet egy online felmérést vezetett különböző iskolákban. A projekt teljesen megfelelt a bolgár törvénykezésnek, de az egészet megfogták és átalakították egy olyan narratívába, amiben drag queenek át akarják alakítani a gyerekeket az iskolákban. Ugyanaz a retorika, amit más máshol is láthattunk. Az emberek érzelmeire játszik rá, akik anélkül reagálnak – ráadásul nagyon gyorsan – hogy ellenőriznék bármi valóságtartalmát. Nem néznek meg öt weboldalt, hogy vajon az információ forrása megbízható-e. Csak egyszerűen adnak egy nagyon egyszerű, félelmen alapuló rekaciót.

De az egész szituációt lehetséges pozitív fénybe is helyezni: hiszen ilyen helyzetben lehet igazi ereje a művészetnek. A művészet az érzelmekre hat és ez mindig egy gyorsabb és hatékonyabb út annál, hogy valaki racionalitására szeretnénk hatással lenni.

Milyen hatással volt a törvény a terveidre? Három éve vágtál bele ebbe a filmbe, amikor még híre sem volt ennek a törvénynek. Nem tudom, hogy most mi a helyzet Bulgáriában, de Magyarországon nagyjából lehetetlen bemutatni egy LMBTQ filmet.

Bulgáriában az új törvény leginkább az iskolákban megjelenő propagandára vonatkozik, nincs hatással a film disztribúcióra. De jelenleg úgy gondolom, hogy a filmet egyfajta platformként fogjuk használni, hogy beszélgetéseket, vitákat indíthassunk el. Biztos vagyok benne, hogy lesz némi botránykeltés, mikor jövőre bemutatjuk a filmet – már önmagában az, hogy a főszereplők egyetemi oktatók adhat felháborodásra okot. De ettől függetlenül úgy gondolom, hogy nagyon fontos, hogy ez a film egyfajta tükörként szolgáljon a társadalom számára.

Biztosan tervezünk vetítéseket Bulgáriában, de az első célunk az, hogy nemzetközi fesztiválokon mutassuk be. Ha a filmre felfigyelnek külföldön, Bulgáriában is nagyobb hatása lehet. Általában megfigyelhető, hogy itthon ha valami külföldön nagy szám lesz, a nemzeti média is felkapja rá a fejét, mert kíváncsi rá, hogy minek köszönhető a felhajtás.

Bár ez egy lassabb és kevésbé egyenes út, erős nemzetközi szereplésben reménykedünk, mielőtt hazahozzuk. Jövőre már tisztábban látjuk a helyzetet és remélhetőleg kapunk néhány jó hírt külföldi fesztiválokról. 

Nagyon szeretem, hogy ilyen pozitív a hozzáállásod. Kicsit nehéz erre mit mondani, mert két éve mi is úgy gondoltunk Magyarországon, hogy ez a törvény csak az iskolákra lesz hatással. De most már látjuk, hogy mennyire komplex, negatív hatást gyakorolt ez a törvénykezés a queer kultúrára. Kialakult egy öncenzúra a kiadók, forgalmazók, de még az alkotók részéről is. Van, aki inkább nem alkot egy témáról, mert fél, hogy propagandának tekintik. Szerinted mindez nem történhet meg nálatok is?

Talán megtörténhet. De a queer szcéna Bulgáriában továbbra is igencsak fiatal. Már a törvény bevezetése előtt nagyon kevés művészt volt, aki foglalkozott ezzel a témával. Én az egészet egy misszióként látom – egy olyan dologként, aminek egyszerűen léteznie kell. Nagyon szerencsés vagyok, hogy képes vagyok egyensúlyt teremteni a munkámban. Mint minden művész, én is arra vágyom, hogy minél többen lássák a munkámat, és vállalok reklámokat, videóklippeket is, hogy eltartsam magam. Így amikor ezeken a queer projekteken dolgozom, úgy tudok alkotni, hogy nem kell kompromisszumokra törekednek, hű tudok maradni a víziómhoz. Tudom, hogy a projektek közönsége létezik, itt van. És az egész valójában arról szól, hogy bátornak kell lenni, vigyázni kell magadra és megmutatni nekik, mit alkottál.

Tisztában vagyok vele, hogy a törvény további negativitásnak ad teret. De látom azt is, hogy különböző politikai pártok és a nemzetközi közösség is figyelemmel követi, hogy merre tartanak a dolgot.

Nagyon remélem, hogy tanulhatunk a lengyel és magyar példákból. Az egy pici előny számunkra, hogy Bulgáriában mindez később történt meg, így láthatjuk, hogy mi várhat ránk.

Remélem, hogy az emberek felébrednek, éberek maradnak és azt teszik, ami a helyes. Nálunk az egyik legnagyobb probléma a választási részvétel: mindig alacsony és sokszor ezért nem valósul meg rengeteg cél.

Néha ezeknek a borzalmas eseményeknek lehet pozitív eredménye is. Magyarországon a fiatalabb generáció meglehetősen passzív volt korábban, ha LMBTQ jogokról volt szó vagy politikáról. De a diszkriminatív támadások után a közösség dühösebb és aktívabbá vált.

Sajnos sokszor jellemző, hogy demoralizáló helyzetekből kell erőt merítenünk. Kreatívnak kell lennünk és bátraknak. Számomra megnyugtató tud lenni, ha arra gondolok, hogy a történelem sokszor működik úgy, mint egy pendulum: az egyik extremitásból hajlik a másik extremitásba. A társadalom nagyon ritkán kerül egyensúlyba és ha a helyzet veszélyessé válik, akkor kell olyan erősen ellenállnunk, amennyire csak lehetséges. Bármikor érvényesül egy progresszív törvény valahol, mint például egyenlő házassági jogok, a másik oldal mindig megpróbálja visszatartani ezt a fejlődést.

Ez egy végeláthatatlan harc. És ha van erőnk részt venni ebben a harcban, akkor meg is kell tennünk.

De közben persze vigyáznunk kell magunkra és nem a vállunkon cipelni a világ összes problémáját. Ez egy kényes egyensúlyi állapot.

Évek óta vagy aktivistsa. Volt már, hogy féltél?

Ha a nézeteimről van szó, meglehetősen makacs és tudatos tudok lenni. A New Yorkban töltött éveim nagyon nagy hatással voltak rám. Amikor az első filmemet készítettem Csecsenföldről, ott éltem és a az utcákon sétálva megannyi meleg bárt láttam és tényleg bárkivel lehetett flörtölni az utcán. Közben pedig folyamatosan arról olvastam, hogy milyen horror folyik Csecsenföldön. Akkor jöttem rá, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy Bulgáriában születtem, mert itt a dolgok nem állnak ennyire rosszul. De közben New Yorkban pedig azt láttam, hogy milyen tud valóban lenni az élet. Megfogadtam magamban, hogy ha hazatérek, nem fogom hagyni, hogy a környezetem befolyásolja a szabadságomat.

Szerencsés vagyok abban a tekintetben is, hogy megtaláltam a partneremet, Alexandert, aki szintén így érez. Sokat aggódtam akkoriban, hogy találok-e valakit, aki legalább annyira jóban van magával, mint én. Rengeteg bátorságot adott és egy idő után rádöbbentem, hogy valójában több bátor ember él ebben az országban, mint gondoltam.

Azt hiszem a legfontosabb dolog, amit a szociális köreinkben tehetünk, az az, hogy megmutatjuk: nem félünk. Ez óriási hatással lehet másokra.

Együtt is szokzatok dolgozni?

Igen. Korábban pastry chef volt és elképesztően művészi fiú. Részt vett néhány táncelőadásomban, még egy immerzív színházi előadást is alkottunk együtt, ami az ő konyhai sztorijaira épül. Együtt táncol benne a társulatom, a Karakashyan & Artists táncosaival. Szeretünk együtt dolgozni. Ő az első ember, aki láhatja a nyers vágatait a filmjeimnek és mindig csodás visszajelzéseket kapok tőle. És mikor projektjek ezreivel zsonglőrködöm és borzasztóan stresszelek, mindig ő az, aki egyensúlyt és nyugalmat teremt az életemben.

Volt már rá példa, hogy hasonló helyzetbe kerültél, mint a két professzor a filmedben?

Alexszel nem, de mikor először visszaköltöztem Bulgáriában, volt egy barátom.. Emékszem, hogy egyszer mennyire aggódott, hogy a takarítónője rájön, hogy nála jártam. New Yorkból visszatérve számomra ez borzasztó idegen volt, de számára ez valóban jelentőséggel bír. Az a gondolat, hogy valaki, aki havonta egyszer vagy kétszer takarítja a lakásodat, megtudhat valamit az életedről, amit nem akartál, és ez megváltoztathat valamit, vagy felhasználható lehet ellened — ez a félelem nagyon is valós volt számára.

Az érzelmek emögött a félelem mögött, nagy hatással volt a filmre. Mikor a színészekkel dolgoztam, próbáltam nekik átadni nekik azt a gondolatot, hogy a queer emberek élete gyakran olyan, mint egy sakkjátszma – mindig öt lépéssel előre kell, hogy gondolkodjanak, hogy biztonságban legyenek.

Vannak olyan fesztiválok, ahol látható lesz a film, vagy bármit lehet tudni a premierjéről? Online megtekinthető lesz például?

Most éppen a várakozunk, kivárunk, most kezdtük el beküldeni a filmet fesztiválokra. Remélem, januárra vagy februárra már jó hírekkel szolgálhatunk. Tervezzük, hogy tartunk vetítéseket az Egyesült Államokban és Európában. Hamarosan közzé fogjuk tenni az előzetest is a film közösségi média csatornáin Instagramon (IG: @theyshortfilm) és Facebookon (FB: They / Te). Fokozatosan csepegtetünk dolgokat, így rengeteg izgalmas újdonságot leleplezünk, mielőtt a közönség láthatja a filmet. Nagyon remélem, hogy a magyarok is hamarosan megtekinthetik.

Kanicsár Ádám András (IG: @kanicsar)

Jelenetek a They-ből