„Mindig tudd, honnan jöttél. Ha tudod, honnan jöttél, nincs előtted akadály: bárhová mehetsz.” Közhelyesnek tűnhet az idézet, amely az 1924. augusztus 2-án született James Arthur Baldwin afroamerikai írótól származik. De tőle ez hiteles véleménynek számít. Különösen akkor tudunk igazat adni neki, ha megismerjük Baldwin életét, amelynek állomásai nagy hatással voltak írói munkájára.
A kis Jamest hároméves koráig édesanyja, Emma Berdis Jones egyedül nevelte, majd a nő férjhez ment egy baptista prédikátorhoz, David Baldwinhoz. James Baldwin szüleivel és nyolc féltestvérével New York Harlem negyedében nagy szegénységben, a mostohaapja ellenszenvével folyamatosan küzdve élte gyermekkorát. Nyugalomra és biztonságra a helyi könyvtárban lelt, sokat olvasott, verseket írt, történeteket talált ki. Később középiskolásként egy harlemi gyülekezet segédprédikátora lett, amelynek köszönhetően kiszakadhatott az otthoni mérgező közegből: „Egyesek a bort, a whiskyt, vagy az injekciós tűt választották… Mások, mint például én, a vallásba menekültek.”
A középiskola elvégzése után elköltözött otthonról, New York bohém művésznegyedébe, Greenwich Village-be ment, ahol felismerték írói tehetségét és ösztöndíjat is kapott a folytatáshoz: újságokban publikált, könyvismertetőket írt. Baldwinnak az 1940-es évek Amerikájában azonban nemcsak a faji előítéletekkel kellett megküzdenie, hanem homoszexualitásával is, amelyről nem beszélt a nyilvánosság előtt.
Regényeiben, esszéiben, darabjaiban állandó téma a faji üldöztetés, a kitaszítottság (a legismertebb talán a Ha a Beale utca mesélni tudna című regény, amelyből 2018-ban készült Oscar-díjas film), így nem meglepő, hogy Baldwin a polgárjogi küzdelmek meghatározó alakja lett. 1948-ban Franciaországba költözött, ahol megismerkedett a svájci Lucien Happersbergerrel, akivel együtt is élt. Baldwin csak az 1950-es évek végén tért vissza az Amerikai Egyesült Államokba, és újra aktív szerepet vállalt a polgárjogi mozgalmakban, de Franciaországba és Törökországba is többször visszalátogatott hosszabb-rövidebb időre. Baldwin az 1970-as években is aktív volt íróként, tanított számos amerikai egyetemen, és hű maradt Franciaországhoz is. Gyomorrákban halt meg 1987. december 1-jén, 63 évesen.
Az LMBTQ közösség számára az 1956-ban megjelent Giovanni szobája számít Baldwin legjelentősebb regényének (az elsőnek megkeresett kiadó nem vállalta a történet kiadását), amelyben szintén érződnek életrajzi hatások. A fehér főhős, az amerikai David az esküvője előtt Franciaországban, Párizsban próbálja átgondolni az életét, mikor beleszeret Giovanniba, az olasz csaposba. A történet és annak tragikussága megosztotta az olvasókat, az afroamerikaiak közül többen sérelmezték Baldwin témaválasztását, karaktereit. (A fotós John Edmonds ebből a regényből merítve készítette a történetet újragondoló fotósorozatát.)
View this post on Instagram
„Az életben épp az az egyik bökkenő, hogy maga az élet is roppant banális. Elvégre mindenki ugyanazon a sötét úton halad – az út pedig olyan ravasz, hogy amikor a legvilágosabbnak látszik, akkor a legsötétebb és a legcsalárdabb – és az is igaz, hogy senki sem marad örökké az édenkertben. (…) Talán mindenkinek megvan a maga édenkertje, nem tudom; de az ember mindig csak akkor fedezi fel, amikor már a lángpallos megjelenik. Azután az élet talán csak azt a választást nyújtja, hogy emlékezni akarunk-e a kertre, vagy elfelejtjük. Akármelyik mellett döntünk is: nagy lelkierő kell, ha az emlékezést választjuk, másfajta lelkierő, ha a felejtést, és hősnek kell lenni, ha mindkettőt. Akik emlékeznek, a fájdalom tébolyával kacérkodnak, ártatlanságuk elvesztésének örökösen kísértő képe sajog bennük; akik felejtenek, másfajta tébollyal kacérkodnak, a fájdalom tagadásának és az ártatlanság gyűlöletének tébolyával; a világ pedig jobbára emlékező őrültekből és felejtő őrültekből áll. A hősök ritkák” – írta Baldwin a Giovanni szobájában (László Balázs fordítása).
Molnár Zoltán
