Algernon Charles Swinburne angol költő, regény- és drámaíró, kritikus 1837. április 5-én született Londonban. Etonban és Oxfordban tanult, bár egyetemi diplomát nem szerzett. Kiválóan beszélt franciául és olaszul, járt is ezekben az országokban, de az angol vidéken, nagyapja házában is jól érezte magát, amelynek gazdag könyvtára lenyűgözte őt, végül mégis Londonban telepedett le. Már diákként írt verseket, költészetére (az angolok közül) leginkább Percy Bysshe Shelley, John Keats és Alfred Lord Tennyson voltak hatással. Részt vett az Encyclopaedia Britannica híres tizenegyedik kiadásának elkészítésében, különböző művészeti csoportok tagja volt.
Versei botrányt kavartak a viktoriánus Angliában, sokan dekadensnek és perverznek tartották Swinburne-t, amely annak is volt köszönhető, hogy költeményeiben sokszor tabutémákról írt (pl. vallástalanságról, nők közötti szerelemről). Elsőként használta angol nyelvterületen a leszbikus szót, és külön versciklust írt Szapphó stílusában. Szerette, ha megkorbácsolják, a fizikai fájdalom örömforrás volt számára – érződik ebben de Sade márki hatása. Természetesen az újságok pletykarovatai is beszámoltak erről.
Swinburne többé-kevésbé nyíltan homoszexuális volt, férfiakkal is élt együtt. Alkoholizmusa miatt negyven éves korára megromlott egészsége, egy barátja, Theodore Watts-Dunton mentette meg az elzülléstől. A nyugodt körülmények azonban nem sarkallták írásra Swinburne-t, egyre kevesebb műve született, a lázadó természete megcsillapodott. Éppen ezért mondták sokan Watts-Duntonról, hogy ugyan megmentette az embert, de megölte a költőt. Swinburne végül 72 évesen, 1907. április 10-én halt meg.
Kosztolányi Dezső az Idegen költők antológiája II. című könyvben, amely 1937-ben jelent meg, így fogalmazott Swinburne-ről: „A szavaknak új muzsikát, a gondolatoknak, érzéseknek új értékjelzetet adott. Addig nem is sejtették, hogy az angol nyelv alkalmas ily puha árnyalatok, ily buja és gazdag érzésvilág kifejezésére.” Talán ennek is volt köszönhető, hogy Swinburne-t többször jelölték irodalmi Nobel-díjra.
Mindezt valószínűleg igazolja Swinburne Árny, csönd és a tenger című (Babits Mihály fordításában olvasható) verse:
„Hosszu éjszaka, álomágy
ég és víz, csuda mély és lágy
csak az árnymezü csönd zeng szét
nesztelen álom- s árnyzenét.
Hosszu éjeken ott fölül
fénnyel festve vad árny terül.
Kurta éjeken itt alul
dallal töltve a csönd lapul. –
Tudjuk, csillagok és hegyek
künn lágy éjszaka fénylenek
s látatlan, csupa sejtelem,
átborzongnak a tengeren
s hallatlan, s eleven mégis
tőlük zeng a viz és ég is
lenn közelén s fenn, távolán
zeng, fény-élesen, árny-puhán.”
Molnár Zoltán
