„Magyarországon nem működik a queer művészet piaca” – Interjú Gerevich Andrással
Gerevich András régóta furcsa szerepet visel: ő az egyik Magyar Meleg Költő, a pozíció szerepköre az utóbbi években pedig alaposan megváltozott. Ahogy a közbeszéd és a politika is. Andrással új kötetéről beszélgettünk, amiben már nincs is annyi meleg vers – mert a melegségről ír máshol, máshogyan –, megvitattuk, mennyire jövedelmező ma az LMBTQ művészet, hogy mennyire is lehet a művészeteket szexuális orientációhoz kötni, és szót ejtettünk a létező vagy éppen talán nem is létező meleg közösségről is.
Még az interjú előtti kávén említetted, hogy már több mint tíz éve is nyilatkoztál a Companynek, a Humen Magazint megelőző meleg lapnak. Ez számomra azért érdekes, mert ezek szerint már tizenegy éve is te voltál úgymond az egyik meleg magyar költő. És tizenegy éve ez nagy dolog volt – megjegyzem, most is az –, de mégis, azért sok minden változott azóta.
Sok minden változott. Amikor 22-23 éve elkezdtem meleg témájú verseket publikálni, mindez relatíve újdonságnak számított. Nádasdy Ádámnak voltak meleg témájú versei, de Ádám mindig egy kicsit visszafogottabban és kimértebben fogalmazott, kevésbé csapott a lovak közé. Sokan megkerestek, sok interjút adtam. Ez alatt a húsz év alatt a téma a közbeszéd részévé vált. Azóta rászállt a politika, bár valójában sok pozitív változás volt, mielőtt elindultunk a lejtőn lefelé.
Pályakezdőként most nagyobb tétje lenne felvenni a meleg költő szerepét?
Ma már jóval több nyíltan meleg és leszbikus pályakezdő költő van. A művészeti és irodalmi világban általában elég nyitottak az emberek, és nem azt nézik, hogy verseidben a melegségről írsz-e. Régen, amikor elkezdtem verseket publikálni, néha azért írtak rám szerkesztők, mert a melegség, mint téma, még új és szokatlan volt.
Ebben a kulturális világban könnyebb, ebben a politikai közegben viszont nehezebb a melegségről írni.
A változás a verseimet talán kevésbé befolyásolta, de mint ember, ma sokkal inkább vagyok aktivista, mint régen, és többször szólalok fel nyilvánosan különböző kérdésekben. Például a Magyar Narancsba is írtam néhány cikket a melegség témakörében – a saját tapasztalataimról, a környezetemről, társadalmi és politikai kontextusról és a meleg irodalom hiányáról kamaszkoromban. Bár a Magyar Narancsot is többnyire az olvassa, aki eleve nyitott erre a témára.
Burokban élünk és buroknak üzenünk.
Igen. Bár pont a napokban egy távolabbi, magát jobboldalinak és konzervatívnak valló rokon mesélte, hogy olvasta a cikkeimet, és együtt érzett velem. A jelenlegi politikai környezetben azt érzem, hogy írnom kell a melegségről, ha másért nem, azért, hogy azoknak a fiataloknak támpontot adjak, akik még nem vállalták fel a másságukat. Az egyik cikk egy esszévé átírva be is került a Mágnes mellett a vas című antológiába.
Itt álljunk is meg egy pillanatra, mert ennek az antológiának van egy nagyon érdekes háttértörténete. Mindenki azt hitte, hogy a homofób törvény után mindenki örülni fog egy LMBTQ antológiának, de egy transzfób szerző miatt végül kicsit az egész kötet száműzötté vált. Az elmúlt évtizedekben talán a közösség is szigorúbbá, határozottabbá vált.
Itt a transz vitáról beszélünk, ugyanaz a konfliktus van a középpontban, mint nyugaton is. Ma meleg férfinek lenni nem feltétlenül nagy újdonság, és már sokkal inkább a transzszexualitás kérdései vannak középpontban. Az antológia szerkesztője egy heteroszexuális életvitelű, a transz-jogokat megkérdőjelező feminista nő író novelláját is beválogatta a Transz ciklusba, és ez érthetően sokak szemét szúrja. A vita nagyon elmérgesedett és sok embert jogosan sért. Kis kiadó adta ki, nem volt nagy marketingje, szerintem az emberek nem is tudnak a létezéséréről, ráadásul se a cím, se a borító nem árulja el, hogy LMBTQ antológiáról van szó. Eredetileg ezt a kötetet nem is feltétlenül az LMBTQ közösségnek szánták, hanem a nagyközönségnek, és a kiadó azt remélhette, hogy szenzáció lesz belőle és elkapkodják. Rosszul sült el. Minden vitán felül azért sok jó szöveg is van benne. Egy haverom azt mesélte, hogy minden meleg ismerősénél látja a polcon.
Érdekes a kérdéskör, hogy ki írhat és hogyan írhat transznemű emberekről. Hasonló témát érintettünk Nyáry Krisztiánnal is, aki mikor a Nem kötelező 2. kiadását szerkesztette, azt vette észre, hogy az USA-ban a hasonló antológiák azon az elven alapulnak, hogy LMBTQ emberről csak LMBTQ ember írhat, ami szerinte nem helyes.
Azért is furcsa ez a téma, mert amiről most beszélünk, ezek az identitások, mint önmeghatározási kategóriák, az elmúlt évszázadban alakultak ki, és lettek definiálva. Ha megnézzük Nyáry antológiáját, annak nagyrésze klasszikus vagy korai modern irodalom, sok szöveget akkor írtak, amikor a homoszexuális és heteroszexuális szavak sem léteztek még. Az emberek nem használták magukra ezeket a kategóriákat. Az emberiség nagy részének valamennyire mindig fluid volt a szexualitása. Attól, hogy valaki családapa vagy családanya volt, és boldog családi életet élt, még lehettek meleg kapcsolatai – akár fiatalon, akár házasságon kívül, akár csak a fantázia szintjén. Krisztiánnak igaza van abban, hogy a lényeg: a témának az irodalmi műben mennyire van központi súlya.
Nagyon sok szerelmes vers van, amit olvashatunk úgy, hogy férfi írta férfinak, de úgyis, hogy férfi nőnek, vagy nő nőnek. Bármilyen felállásban olvashatjuk, és csak azért tartjuk meleg szerelmes versnek, mert tudjuk, hogy az író meleg volt. De ha ezt nem tudnánk, akkor az a vers bármilyen vers lehetne.
A meleg életet élő szerzők sokáig úgy tudtak bujkálni, hogy valójában uniszexuális verseket írtak, amiket sokféleképpen lehetett értelmezni. Erről Csehy Zoltán Szodoma és környéke című könyvében olvashatunk. Sokszor olyan szubkulturális utalásokat rejtettek el a szövegben, amit csak melegek ismertek fel. Sok korban nem lehetett nyíltan meleg szövegeket írni, és Nyáry csak ilyeneket válogatott be.
Mindenesetre ez egy nagyon komoly antológia és fontos, hogy most sorra jelennek meg ilyenek. Hiszen eddig elég nagy hiány volt belőlük. Az Ulpius kiadó az indulásakor akart indítani egy LMBTQ sorozatot, de belátták, hogy annyira nincs kereslet a magyar könyvpiacon meleg könyvek iránt, hogy bár néhányat kiadtak, sorozat nem lett. Amikor 2005-ben a Kalligramhoz kerültem, volt több LMBTQ témájú kiadványuk: ismeretterjesztő, tudományos, szépirodalmi könyvek is, de az akkori igazgató, Szigeti László megmondta, hogy ne gondoljam, hogy ezekre nagy lenne az érdeklődés. Az angol vagy német könyvpiacon ezek nagyon kelendőek, de itthon nem lehet őket eladni. Viszont azon is meglepődőm, hogy mennyi olyan könyv jelenik meg, amikben van meleg szál, vagy akár központi meleg történet, de nem jut el a meleg közösséghez. Éppen azért, mert nincs queer sorozatként kiemelve, a marketinget sem erre hegyezik ki, így nem foglalkozik velük senki a meleg sajtóban. A Humenben sem jelent meg például sok más mellett Tommi Kinnunen Négyes út vagy Pajtim Statovci Macskám, Jugoszlávia, című regényeiről kritika vagy ismertetés. Meglepően sok queer regény nem jut el a tágabb magyar LMBTQ közösséghez.
Azért ilyenkor a kiadó dolga is, hogy felkeresse a magyar meleg médiát és tájékoztassa a könyvről, ha reklámot akar. Akár ugye ingyen…
Igaz. De ugyanez a helyzet a meleg tematikájú filmekkel is. Idén az egyetemen tartottam egy queer film kurzust, és azt kellett tapasztalnom, a meleg filmek kb. 99% százaléka Magyarországon sosem volt forgalomban. A Cirkó Gejzír forgalmaz leggyakrabban queer filmeket, de a vezetője is ugyanazt a tapasztalatot támasztotta alá, hogy míg a heteroszexuális filmek bevonzzák a közönséget, a meleg filmek nem. Ezért a forgalmazók kevés ilyen filmet vásárolnak meg. A törvény miatt a tévében pedig minden bizonnyal még kevesebbet fognak játszani. Magyarországon nem működik a queer művészet piaca.
Ez azért jó kritika a közösség felé is. Ha közösségi összetartásról és büszkeségről beszélünk, akkor az, hogy támogatom a közösséget és annak a szereplőit, már nem csak egyéni, hanem közösségi kérdés is.
Én rendszeresen nézek queer filmeket, nem csak mert érdekelnek, hanem néha magamra is ismerek bennük – néha nem – és van, hogy jobban együtt tudok a karakterekkel érezni, mint egy heteroszexuális kapcsolatról szóló filmben.
Amikor meleg közösségről beszélek, a melegek általában visszakérdeznek, hogy milyen meleg közösség? Valójában mennyire létezik ez az absztrakt meleg közösség?
Milyen példát láthatunk az meleg ismerkedős appokon is? Az emberek beszólnak egymásnak és rosszindulatúak egymással. Gyakran nem érzem, hogy a meleg emberek között lenne bármilyen erős társadalmi kohézió. Legalább annyi, hogy egymást udvariasan el tudjuk utasítani. Nem nyomulni mindenkire, akit az ember megkíván. Nincs összetartó közösség, de szerencsére vannak elkötelezett aktivisták, akik a jogegyenlőség nemes céljára felteszik az életüket.
Hát az biztos. Sokszor megütötte a fülemet ez a meleg irodalom, meleg kultúra…
Ez tematikus megközelítés, nem irodalomelméleti vagy esztétikai kategóriáról beszélünk.
Te meleg irodalmat írsz?
Sokáig azt mondtam, hogy nem. Vallomásos költészetet művelek, minden vers a saját érzéseim és gondolataim vetülete vagy tükröződése. És mivel a férfiakhoz vonzódom, ezért logikus, hogy ez a verseimben is felbukkan. A korábbi köteteimben nyíltabbak, szókimondóbbak voltak a versek – ebben a kötetben sokkal kevésbé mondok ki dolgokat, inkább csak az érzések, a hangulatok, a szorongások és örömök a fontosak. Nem mindig mondom ki konkrétan, hogy ez a vers most két férfiról szól-e vagy sem.
Ennek mi az oka? Ha az előző köteteid kritikáit olvassuk, az első hangok tényleg mindig arról szóltak, hogy Gerevich mennyire nyíltan ír a melegségről. Most viszont tényleg csak kettő duzzadó férfinadrágból kiindulva tudjuk, hogy két férfi éppen egy könyvtárban fog szexelni…
A politikai részem azt sugallta, hogy próbáljak nyitottabban írni, de a költői részem nem tudott ilyen hangnemben verset írni. Nagyon sokáig húztam a kézirat leadását, akartam írni még néhány olyan verset, ami nyíltan a melegségről szól, közben azt éreztem, hogy ezt már megírtam 20-25 éve. Az ember rengeteget ír, és annak a 80%-a a kukában köt ki. Ha megpróbáltam kimondottan homoerotikus verset írni, az mindig a kukában végezte, mert nem voltam vele elégedett.
Visszatérve a korábbi kötetekre… Az első kötetemet 18-19 éves koromban publikálták, ott még csak utaltam a homoszexualitásomra, nyíltan nem írtam le semmit. Ha heterók olvasták, sokan heterókötetnek olvasták. Viszont szintén erre a kötetre mondta Nádasdy Ádám, hogy szerinte minden verse egyértelműen meleg vers. Abban a kötetben sikerült egy olyan nyelvet találnom, amit az értő olvasó világosan fogott az utalások szintjén.
Szerettem azt a játékot játszani, hogy nem kell mindent nyíltan kimondani.
Szerintem a művészetben sokkal jobb bizonyos dolgokat csak sugallani.
Az ember a könyv címéről, a Légzésgyakorlatokról azt gondolná, hogy lesz valami felszabadító a kötetben. De minden van benne, csak felszabadítás nincs. Ha az ember elolvassa egyben a verseket, akkor legszívesebben odaülne melléd, és megkérdezné, hogy András, minden rendben van-e. Ez nem egy vidám kötet.
Az biztos, hogy benne van az utóbbi évek rengeteg feszültsége: az én belső feszültségem és a környező világé. Nem írok a versekben a melegeket sújtó törvényekről, de az a nyomasztó érzés, amit az emberből kivált, benne van. Ahogy minden más is: például a Covid miatti közállapotok.
Mindenkinek vannak boldog, vidámabb és depresszívebb, sötétebb napjai. Ha én vidám és jókedvű vagyok – és sokszor vagyok az –, akkor elmegyek a haverokkal bulizni, találkozni, kirándulni, túrázni. Az írás viszont inkább a sötétebb napokhoz kötődik. Ha a saját problémáimat és szorongásaimat meg akarom érteni, jobban megy egy versen keresztül, akár írom, akár olvasom. Sokkal felszabadítóbb érzés József Attila verseit olvasni, mint vidám szövegeket, valahogy jobban le tudom vezetni a feszültségeimet.
Talán ez azért is működik, mert így könnyebb kötődnie az olvasónak az íróhoz. A verseidben például eszméletlenül sokszor felmerül a halál és az elmúlás témája: akár egy személy, akár egy állat, akár saját magad halála. És itt van egy furcsa kötődés. Nyilván mindenki gondolkodik a halálról, mindenkinek eszébe jut, hogy halandóak vagyunk, de ezeket nem mondjuk ki. Valamiért még mindig nem beszélünk a halálról, valamiért még mindig tabu. Viszont, ha az ember látja, hogy a költő is szokott a halálról gondolkodni, akkor megnyugszik, hogy nincs egyedül.
A művészet egyik fő funkciója, ha többek között festészetről, filmművészetről vagy költészetről van szó, hogy olyan témákról beszéljen, amiről az ember nem feltétlenül teszi otthon a szüleivel vagy a haverjaival.
Szerintem minden művészetnek az a célja, hogy az élet felszíne alatt láttasson olyan dolgokat, amik gyakran félelmetesek. Van az a közhely, hogy két nagy téma létezik: a szerelem és a halál. Tehát minden vagy szerelemről vagy a halálról szól.
És nagyon érdekes, ahogy a kérdéseiddel te is ezt járod körbe: hogy hiányzik ez a homoszexuális vonal, amivel tulajdonképpen hiányzik a szerelmi vonal, viszont ott a halál.
És nem is csak a halál a fontos téma, hanem alapvetően az elmúlás. Engem például nagyon megfogott, hogy a klímaszorongás, ami egyre inkább az életünk része, mennyire jelen van ezekben a versekben. Ez nagyon jó kordokumentáció, hiszen később látni fogják, hogy már 2022-ben is voltak versek, amikor körbejárták ez az apokaliptikus témát.
Gyerekkorom óta iszonyatosan fontos számomra a természet. A szüleimmel mindig a Pilisben kirándultunk, jártunk kajakozni, fontosak voltak a vizek, a folyók, a hegyek. Madárvédő, madárgyűrűző táborba jártam, ami madárkórházként is működött, madarakat gyógyítottunk meg és felneveltük az elhagyott fiókákat. Nagyapám, aki nagyon fontos volt az életemben és akivel sokat jártunk a természetbe, folyamatosan fák között volt, madarakkal és bogarakkal foglalkozott. Én is sokáig voltam tagja a Magyar Madártan Egyesületnek.
Negyvenöt éves vagyok, fiatalnak érzem magam, egy középkorú, fiatal lelkű férfi vagyok, és azt érzem, hogy tulajdonképpen én még alig éltem. De ilyen rövid idő alatt is eltűnt a fecskék és más madárfajok fele Magyarországról. Ezek horribilis tények.
Aki közel áll a természethez, az látja a pusztulást. Az Élet a Földön című dokumentumfilmben mondja David Attenborough, hogy azáltal, hogy egész életében a természetet filmezte, valójában a természet pusztulását filmezte: az állatvilág eltűnését, a zöld területek eltűnését, a természet egésznek a legyalulását. Állandó tanúja volt az iszonyatos pusztulásnak. De a filmet Attenborough mégis pozitívan zárja, azt mondja, hogy a természet nagyon reziliens, és túl fogja élni.
Ami számomra még nagyon érdekes élmény volt a kötettel kapcsolatban, hogy a te verseidben találkoztam először a Coviddal. Prózában Sailey Rooney könyvében volt meg ez az első találkozás, zenében Péterfy Boriék Szikra című dalában. Versként pedig nálad, igaz nálad nagyon halványan, csupán egy oltás helyeként.
Shakespeare is aktuális politikai témákat tárt föl történelmi drámákon keresztül. Az irodalom is valamilyen szinten arra reagál, ami éppen a világban történik. A járványok és a természet pusztulása mind olyan dolgok, amivel foglalkozni kell, nemcsak a sajtó vagy az újságírás szintjén, hanem a művészetekben is.
Visszatérve az előbb elmondottakra. Szóval az egyetlen egy dolog, amiről vidám vers szólhat, az a szerelem?
Az életben sok öröm van. És a szerelem is tud nyomasztó, depresszív, és nagyon toxikus lenni.
Az életnek megvan a sötét és világos oldala, a fekete és a fehér, a jing és a jang. Én ebben a harmóniában, hullámzásban, folyamatos változásban hiszek, hogy nincs jó rossz nélkül, és rossz nincs jó nélkül.
A költészet a szorongások kiírása, de ettől függetlenül bennem is van optimizmus. Én is hiszek abban, hogy végül az emberiség és a természet is túléli. Vannak nehéz korszakok, komoly kihívások és sokan nem élik túl. De ahol háború van, ott egyszer béke is lesz. Az élet körforgása teli van tragédiával és komédiával. Tehát van a szerelmen túl is öröm.
Ha valaki most olvassa ezt az interjút, azt gondolhatja, hogy hú, ez a kötet engem le fog vinni az életről. De azért ez nem igaz. Kinek ajánlod ezt a kötetet?
Bárkinek, aki számára élvezet verset olvasni: lehet tizenötéves, lehet nyolcvanéves, lehet nő, férfi, genderfluid, heteroszexuális, homoszexuális. Amikor írok, nincsen konkrét célközönségem – bár biztos lehet versekkel is udvarolni, de tényleg nincs. Ilyenkor mindig az a kérdés, ki találja meg egy versben a szépséget. Hiszen nem mindenkire hatnak a versek, és ez teljesen rendben van.
Ha megrázó, depresszív filmeket nézek, csomó szörnyűséggel azonosulok érzelmileg, és úgy érzem, hogy nekem is voltak hasonló periódusaim és érzéseim. De miután kijövök a moziból, van egy katartikus, felszabadító élmény, hogy tulajdonképpen végül is milyen szép is az élet és mennyi öröm van a hétköznapi apróságokban. A nagyon nyomasztó művek is gyakran pozitív csengéssel engednek el. Nem feltétlenül csak akkor fogom jól érezni magam, ha egy nagyon vicces vígjátékot nézek meg.
Talán az itt a lényeg, hogy mégiscsak túléltük.
És mégiscsak túlélünk, igen.
Mik a jövőbeli tervek?
A Nyáry Krisztián-féle antológiában Walt Whitman fordításaim szerepelnek, és azt tervezem, hogy egy egész kötetnyi verset lefordítok tőle. Érdekes, hogy Whitmannak vannak forradalmi, patetikusabb versei, amiket már lefordítottak magyarra, de az érzékenyebb, érzelmesebb, nyíltan meleg, homoerotikus férfiakhoz írt verseinek többségét nem. Egyrészt talán azért, mivel ezek meleg versek, másrészt mert a magyar Whitman-képbe nem illik a bizonytalan, szorongó, szerelemtől kínlódó Whitman.
A magyar irodalomtörténetben Whitman úgy él, mint forradalmi költő, akinek nincsen vallomásos vagy szerelmi lírája. Úgy érzem, itt van óriási hiány.
Most jelent meg egy kortárs amerikai antológia, Nem lövöm fejbe magam címmel, amit én szerkesztettem és én fordítottam benne Jericho Brown verseit. Brown fekete meleg, HIV-vel élő költő, aki vallásos, homofób, rasszista közegben nőtt fel és sok verse táplálkozik a traumákból, abból, milyen terhelt volt a viszonya a saját testével. Egy nagyon mély, nagyon testi költészet az övé.
Ez a munkásság is lehet egyfajta harc az elfogadásért.
Sok meleg költőtől fordítok és publikálok verseket. Mindez jó, de ezek a versek közismerten ahhoz a szűk réteghez jutnak el, akik elkötelezettek a szépirodalom iránt. És általában a versolvasók sokkal nyitottabbak – talán ezért is lesznek versolvasók. Talán a verseken keresztül sokkal jobban megismerhetjük az élet összetettségét és sokszínűségét.
Gerevich András Légzésgyakorlatok című, a Kalligram Kiadó gondozásában megjelent kötete ide kattintva vásárolható meg.
Kanicsár Ádám András
Instagram: @kanicsar