A Magyar Állami Operaház állította színpadra Philip Glass balett-operáját, amelyben egyszerű tárgyak kincsekké válnak, az érzelmeket pedig váratlanul színezi át a féltékenység, a düh, vagy épp megszelídíti a szeretet.
Philip Glass, napjaink egyik legnépszerűbb kortárs operaszerzője 1937-ben született Baltimore-ban. Zenéjét minimalizmusként dicsérik és ugyanígy kritizálják is. Egyedi akusztikus világa zenei struktúrák ismétlésére és az azokat felépítő akkordok lépcsőzetes fejlődésére épül. Ez utóbbiak időnként alig észrevehetők, s épp emiatt tudnak olyan „észrevétlenül” helyet adni bonyolult lelki folyamatoknak. A hatvanas évek közepén Glass Párizsban tanult Nadia Boulanger-nél, aki a 20. század számos vezető zeneszerzőjét és zenészét is tanította. Ez a tanulmányút olyan mély nyomot hagyott benne, hogy később a kilencvenes években három Jean Cocteau-műből írt operát. A francia író, költő, festő és filmkészítőhöz hasonlóan Glass is arról ismert, hogy szeret új műfajokat kipróbálni. Írt zenét Beckett-darabhoz és filmekhez, életeleme az együtt alkotás olyan kaliberű művészekkel, mint Allen Ginsberg, Leonard Cohen és David Bowie. Gazdag és jelenleg is gyarapodó életművének része a zeneszerző Cocteau-hommage opera-trilógiája, melynek témái az Orfeusz (Orphée, 1950) című film (melynek a főszerepét Cocteau élettársa, Jean Marais, a bálványozott francia színész játszotta), A szép és a szörnyeteg szintén Marais-val (La belle et la bête, 1946), mellyel Glass megalkotta az első „karaoke” operát: levette az eredeti hangot és zenét a képről, és az általa írt operával „szinkronizálta” újra a filmet. A trilógia utolsó darabját Glass 1996-ban komponálta. A Les Enfants terribles című balett-opera előképe egy 1950-es filmváltozat és az 1929-ben írt regény, amelynek több szövegrészlete átkerült a zeneszerző és Susan Marshall koreográfus adaptációjába. A film zenéjében hétszer visszatérő Bach-concerto (a-moll versenymű négy csembalóra és vonósokra, BWV 1065), amely egy Vivaldi-concertoátirat, meglepően izgalmasan tükröződik vissza Glass zenéjében.
Cocteau regénye magyarul Gyergyai Albert fordításában Vásott kölykök, Rettenetes gyerekek és Veszedelmes éden címekkel jelent meg korábban. A Magyar Állami Operaház bemutatója a Les Enfants Terribles címet a Veszedelmes éden alcímmel látta el. Barta Dóra rendezése és koreográfiája így rögtön arra a „párhuzamos valóságra” hívja fel a figyelmet, amelyet a főszereplő testvérpár – a gyermeki Paul és Elisabeth – a Játékkal hoznak létre. Ez az a tevékenység, mellyel a szereplők megvédik magukat a fenyegető magánytól. Olyan belső világ ez, melyet a felnőttek akkor sem látnának, ha jelen lennének. A gyerekek titkos, saját szabályokkal ellátott létezési tere ez, melybe beszűrődnek bizonyos felnőttektől ellesett magatartási formák mellett a fantáziavilág képzelgései is. Egyszerű tárgyak kincsekké válnak, az érzelmeket pedig váratlanul színezi át a féltékenység, a düh vagy épp megszelídíti a szeretet. Mindez azonban gyermeki kontrollálatlanságban történik, s az emiatt átélt szinte folyamatos érzelmi tobzódás – legyen az öröm, düh vagy fájdalom – teljesen elhomályosítja a valódi külvilág szükségességét.
Az előadás műfaja balett-opera, s ezzel a színpadi történés még összetettebbé válik, ugyanis minden énekes szereplőnek van egy táncos alteregója is. Az énekelt és táncos részek váltakoznak vagy átszövik egymást. A tánc közvetíti a még örvénylő tudattalan tartalmat, amely aztán a rákövetkező énekes részben koncentrálódik kimondott szöveggé. Ez egyfajta időérzetet is ad ebben az elzárt világban, mivel ami a táncban még csak előérzet vagy sejtés, az énekelve már kínzó valósággá válik. A díszlet – Tihanyi Ildi munkája – jól játszik a játéktérrel. A klausztrofób szoba helyett a gyerekek által elképzelt, átalakulni képes teret építi fel, Harry Potter-lépcsőkkel, elérhetetlen bálványokkal, nagyra nőtt játékokkal, lebegő szobával, amely mindig visszatér, ha szükség van rá. A díszlet maga is él, és olyan zaklatottan is tud működni, mint az őt birtokba vevők. Kovács Andrea jelmeztervező csillogó fantáziavilággal öltöztet, azt adja a szereplőkre, amit azok magukra képzelnek.
Barta Dóra rendezése sikeresen működő szimbiózisban tartja az énekes és a táncos tartalmat. Gyarmati Zsófia mint anya táncával rámutat a saját hiányára. Furuhashi-Huber Inés és Taravillo Mahillo Carlos táncos Elizabeth–Paul párosa megkapó szerepívet jelenít meg: az egymást lépni segítő, gyermekien játékos egymásrautaltságot később a mozdulatok párhuzamos távolságtartása váltja fel, melyet továbbra is mágneses összetartozás jellemez, hogy aztán ez a kapcsolat egy intenzívebb, valódi, testeket érintő duettben fogalmazódjon újra. A testvérek „drámai vétsége”, hogy nem képesek távol tartani a külvilágot és új szereplőket fogadnak a Játékba, az így keletkező érzelmi viharokat pedig egyre nehezebben tudják kezelni. Az énekes Elisabeth, Rálik Szilvia – mint egyébként az összes énekes szereplő – hatásosan lavíroz az infantilizmus határán, nem karikíroz, hanem naivan ugrik bele a következő pillanatba és éppen ez a lényege ezeknek a szerepeknek: nem gondolkodnak, hanem a Játék szenvedélye és ösztöne vezeti őket. Kósa Lőrinc önazonos Paulja tud legkevésbé túllépni gyermeki énjén, akkor sem tud változtatni, amikor megfordul körülötte a szobányi világa. Nem így Agathe (Kálnay Zsófia) és Gerard (Ódor Botond), ők ennek a kitalált világnak eleve „csak” a vendég árvái, akik egy ideig belepasszolnak a Játékba, ám későbbi kiűzettetésük remek amplitúdóval látja el a szerepüket, melynek izgalma jól érezhető a nézőtérről is. Látványos táncos alakítása az operának a két férfi vágykép: Michael (Kerényi Miklós Dávid) akrobatikus ügyességével és pontosságával olyan idealisztikus beteljesülést tolmácsol, amitől tartani kell, hogy a jelenléte múló lesz. A másik bálvány Dargelos, akit Rónai András személyesít meg. Dargelos figurája kegyetlenül sorsszerű, mivel minél nagyobbra nő a bálvány, annál sebezhetőbb Paul, a bálványozó. Rónai úgy uralja a mozdulatait, hogy ezzel folyamatos figyelmet ébreszt, miközben jelenlétével saját teret: magányt teremt, amely elérhetetlenné teszi.
A november 20-i előadás megmentője Keresztes Tamás volt, aki a beugrás ellenére otthonosan mozgott a „gyerekszobában”. Bár nem énekel, narrátorként a szerepe szerint része a partitúrának, mivel zenei végszóra értelmezi az eseményeket, így duplán szükség volt a lélekjelenlétére. Glass zenei világának megszólaltatása nagy kihívás minden résztvevő számára, hiszen a visszatérő struktúrák kisebb-nagyobb változásai közepette kell megtalálni a helyüket. Dobszay Péter karmester azonban kiválóan működő összhangzást hoz létre a három zongora és a társulat közreműködésével. Barta Dóra már készített koreográfiát Glass zenéjére, és most az opera keretein belül is megtalálta a helyét. Értelmezte a művet, de nem terhelte, miközben nem illusztratív, hanem olyan saját helyi értéken működő koreográfiát tervezett, amely kiegészülve az énekesek színészi jelenlétével a kortárs opera vonzó példáját adja.
Lénárt Gábor
