Kapd el a ritmust! – A sportvilág queer felforgatása

A nők egyenlőtlen helyzete, másodlagos szerepe, férfiaktól való – fizikai, jogi, kultusz- és státuszbeli stb. – elkülönítése a sportban is jelen volt a kezdetektől fogva. Amíg az ókori olimpiai játékokon a nők sem nézőként, sem versenyzőként nem vehettek részt, addig az idénre tervezett tokiói olimpián a résztvevők közel fele már nő. Ennek történelme elképesztően érdekes és tanulságos, hosszasan lehetne róla értekezni, de Takács Mária dokumentumfilmje kapcsán megmaradnék az LMBTIQ+ vonalnál. Mert ugye vannak a női sportolók és vannak a férfi sportolók – vagy ez ennél összetettebb kérdés?

Statisztikailag ugyanis lehetetlen, hogy az élsportolók között ne lenne olyan, aki az LMBTIQ+ közösség tagja, ám a nyilvános coming outra alig találni példát Magyarországon. A Kapd el a ritmust! című dokumentumfilm egy leszbikus bokszoló, egy interszex evezős, egy transz focista és két meleg futó személyes történetein keresztül nyújt betekintést a sport világába, és kérdőjelezi meg annak bináris létét, amikor is a teljesítményt állítja párhuzamba a férfi-női identitással.

A homofóbia az élet minden területén jelen van, nem kivétel ez alól a sport sem – a jelenséggel mind a pályán, mind pedig a lelátón találkozhatunk. Az elmúlt 30 évben jelentősen megnőtt az amatőr LMBTIQ+ klubok száma, ahol a sportolók biztonságban űzhetik kedvenc tevékenységüket. A sport elsődleges célja ugyanakkor az lenne, hogy száműzze az előítéleteket és összehozza az embereket mindenféle megkülönböztetés nélkül, ne pedig akadályokat gördítsen eléjük. A szereplők teljesen átlagos, nyitott, boldog és kommunikatív emberek, akik nem akarnak semmiféle címkét magukra aggatni, a definiálás kizárólag a jobb megértést és a világban való elhelyezést szolgálja. Különböző életkorú és különböző országból származó embereket látunk, ami közös bennük, hogy a sport számukra az önmegvalósítást, a kiteljesedést szolgálja. Mindenki elmeséli, hogy hol és mikor lépett be az életébe a sport és a mai napig mit jelent számára. Elsősorban az önmaguknak való bizonyításról és helytállásról van szó, de azért van némi kikacsintás a heteró társadalom felé is: látjátok, mi is meg tudjuk csinálni, mi sem különbözünk, nem vagyunk mások.

A melegsport elsősorban közösség- és csapatépítő, de nem lehet nem komolyan venni. Sportolóként feladatuknak tekintik, hogy képviseljék a közösséget és leszámoljanak a sztereotípiákkal. Mesélnek a gyermekkorukról, a coming outról, a szülők és barátok reakcióiról, a saját nemükkel szemben támasztott társadalmi elvárásokról, a személyes tragédiákról, arról, hogy pl. egykoron mit jelentett számukra a saját testük megmutatása egy mosdóban vagy sportolás alkalmával a közös öltözőben. Mesélnek arról is, hogy ki milyen mértékben találkozott a homofóbiával a mindennapi életben és a sportban. Erősen sportágfüggő, hogy mit lehet és mit nem – van, ahol a szabályok megengedik azt, hogy férfiak között nő is játsszon, de fordítva nem. Ez a fajta engedés vagy tiltás jelen van mindenhol, az edzésnél, a versenyzésnél vagy éppen a sportengedélyek kiadásánál. A szabályok, diszkriminatív előírások nagyon eltérőek lehetnek, és az egész erősen függ a szövetség hozzáállásától is. Mindezek függvényében eltérő az elfogadás mértéke, a beilleszkedés lehetősége, és a csapatsportok esetében az együvé tartozás megélése is. Érdekes látni, hogy ezek a sportolók mennyire sokfélék, mint ahogyan az álmaik, vágyaik, félelmeik és céljaik is. Mindannyiuk számára fontos ugyanakkor az önmagunkkal, illetve a másokkal való megbékélés és a párbeszéd, melynek során olyan fogalmakkal találkoznak, találkozunk, mint a tájékoztatás, a felismerés, a megbánás, az újrakezdés vagy éppen a támogató közeg

A társadalmi változások megjelennek a sportban is, így a szereplők és hozzátartozóik elbeszélése egyfajta történelmi visszatekintés is. Ma már nincs szükség műtétre, elég az igazolás és a tesztoszteronszint rendszeres mérése, hiszen a hormonterápia hatására megszűnik a fizikai fölény. Az LMBTIQ+ közösség számára saját sportklubok és világméretű sportesemények léteznek, ahol felszabadultan saját maguk lehetnek (és ahol egyébként mindenkit szívesen látnak), ám hosszú távon mégis az lenne a legjobb, ha nem lennének versenyek csak ezeknek vagy csak azoknak, hanem a sport mindenkié lenne.

Eddig az amatőrsportól van szó, de ha már az elején megemlítettem Tokiót, Laurel Hubbard lehet az olimpiák történetének első transznemű résztvevője. A 43 éves súlyemelő 2013-ig a férfiak mezőnyében versenyzett, a tranzíciót követően két évvel pedig megkapta a Nemzetközi Olimpiai Bizottság jóváhagyását. 2018-ban a Nemzetközösségi játékokon a szövetség mindent elkövetett, hogy megakadályozza az indulását, de a szervezők közbeléptek (végül Hubbard sérülés miatt kihagyta a versenyt). 2019-ben a Csendes-óceáni játékokon győzni tudott a 90+ kilogrammosok kategóriájában egy szamoai versenyző ellenében, ami heves vitákat váltott ki. A NOB meghatározta ugyan a transznemű sportolók esetében a tesztoszteronhoz köthető határértéket, de sok szakember úgy véli, hogy aki férfiként esett át a pubertáskoron, az olyan előnyökre tett szert a nőkkel szemben, melyeket a jelenlegi szabályozás nem vesz figyelembe. Felemelték szavukat a versenyzők is, akik szerint Hubbard egy tehetséges női sülyemelő elől veszi el a helyet. A koronavírus-járvány miatt elmaradt és törölt versenyek miatt az olimpiai kvóták kiosztására új rendszert kellett kidolgozni, Hubbard történelmi részvétele előtt már nincs semmilyen akadály. A történetnek valószínűleg itt nincs vége, a mindenki számára elfogadható szempontrendszer kidolgozása nem kis feladat, de szükségszerű.

A dokumentumfilm a Budapest Pride keretében július 25-ig érhető el a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál oldalán (www.verzio.org) egy mozijegy árának töredékéért.

Hujber Ádám