Oroszország jelenlegi vezetése igyekszik a homoszexualitást nyugati importként feltüntetni, ami idegen az orosz lélektől és amihez nekik semmi közük. És miközben alig leplezett az igyekezet, hogy megidézzék a Szovjetunió egykori birodalmi dicsőségét, mintha éppen arról az apróságról feledkeznének meg közben, hogy a Szovjetunió első külügyminisztere történetesen egy nyíltan meleg férfi volt.
Ami a nyugati importot illeti, az éppen a homofóbia. Amikor Sigismund von Herberstein a Német-római Császárság követeként a 16. században többször is Moszkvában járt, megállapította, hogy a homoszexualitás minden társadalmi rétegben elterjedt jelenség. Amikor 1568-ban az angol költő, George Turberville utazott oda, Rettegett Iván uralkodása idején nem a vérengzésen, hanem az orosz parasztok nyílt homoszexualitásán borzadt el. Az azonos neműek közötti kapcsolatot nem kezelték bűncselekményként – majd csak Nagy Péter modernizációt célzó reformjai importálták a törvényi homofóbiát az országba.
A cári Oroszország végnapjaiban a büntető törvénykönyv tiltotta ugyan a férfiak közötti szexuális kapcsolatot, jóllehet már csak ritkán szereztek neki érvényt. Furcsa is lett volna, hiszen ebben az időben II. Miklós cár nagybátyja, Szergej Alekszandrovics nagyherceg férfiakkal folytatott viszonyairól már egész Moszkva tudott.
Az 1917-es októberi forradalommal aztán az ország élete gyökeresen megváltozott. Többek között megváltak a cári idők büntető törvénykönyvétől, az újból pedig egész egyszerűen kihagyták a szexualitásra vonatkozó passzusokat. Így az a helyzet állt elő, hogy miközben a világ legtöbb pontján még javában büntették az azonos neműek közötti szexuális kapcsolatot, addig a bolsevikok nem. Az volt az álláspontjuk, hogy amit felnőttek közös beleegyezéssel folytatnak egymással, abba az államnak nem dolga beleszólni.
Az arisztokrata származású Georgij Vasziljevics Csicserin (1872–1936) hosszú emigráció után tért haza 1918-ban, és a nagy munkabírású diplomatát Trockij lemondása után bízta meg Lenin a külügyminisztérium vezetésével. Meglepő lehet, hogy száz évvel ezelőtt épp a bolsevikok számára nem volt gond egy meleg férfi kinevezése egy ilyen magas posztra.
„Csicserin csodálatos munkás, a leginkább lelkiismeretes, a legokosabb, a legjobban hozzáértő. Az ilyen embereket meg kell becsülni! Ami pedig a gyengeségét illeti, hogy hiányzik belőle a vezetői képesség – na és akkor? Nagyon sokan vannak a világon, akiknél ezek a képességek éppen fordítva vannak!”
– mondta Lenin Csicserinről. A külügyminiszter sokáig küzdött saját orientációjának elfogadásával. Fiatalon jó barátságba került a szintén meleg Mihail Kuzminnal, aki az első orosz homoerotikus regényt (Szárnyak) jegyzi. Hosszú évekig megosztották egymással bizalmas gondolataikat, magánéleti történéseiket, és intenzív levelezést folytattak. A fennmaradt levelek alapján az író életének szentelt könyvében John E. Malmstad és Nyikolaj Bogomolov számol be arról, hogy Csicserint a családja hosszú tartózkodásokra küldte különböző németországi klinikákra, hogy ott „idegi rendellenességeit” kezeltesse – de a rokonság minden igyekezete ellenére sem sikerült kigyógyíttatni a homoszexualitásából. Unokatestvére, Alekszandr Meyendorff báró írásából tudni azt is, hogy főleg Csicserin édesanyja bánkódott fia melegsége miatt.
Ami a bolsevikok szexuálpolitikáját illeti, ebben az időben nagy hatással volt rájuk a német Magnus Hirschfeld munkássága és az ő Szexualitástudományi Intézete, és Szovjet-Oroszország rendre képviseltette is magát a témával kapcsolatos nemzetközi konferenciákon. Törvényi és tudományos szinten ekkor az orosz LMBTQ emberek egyfajta szabadságot tapasztalhattak meg, még ha a mindennapok szintjén nem is volt ilyen gyors a változás.
Ironikus módon, miközben a hirtelen jött szabadságot a társadalmi osztályokat eltörlő forradalomnak köszönhették, a meleg férfiak továbbra is megtartották a saját osztályaikat. Két, élesen elkülönülő közösség élt egymás mellett, amelyek alig keveredtek egymással. Az elsőbe tartoztak a melegek arisztokratái – az irodalmi és képzőművészeti élet képviselői, értelmiségiek, nemesek, hivatalnokok, valamint az egykori cári hadsereg és haditengerészet tisztjei. A másik csoportba tartoztak az egyszerűek (az arisztokraták nevezték őket így): matrózok, kiskatonák, munkások, mindazok, akik a forradalom előtt nem voltak bejáratosak a divatos szentpétervári szalonokba – és akiket 1917 után sem láttak szívesen az arisztokraták. Ez az elkülönülés annyira erős volt, hogy az arisztokraták csak nagyon ritkán hívtak meg az összejöveteleikre jóképű férfiakat az egyszerűek közül.
A korban jelentősnek mondható tolerancia azonban nem tartott sokáig. Csicserinre is nyomást gyakorolt a párt és arra kényszerítették, hogy devianciaként ismerje el melegségét, és orvosi segítséget vegyen igénybe, hogy a társadalom „normális” tagja lehessen. Vegzálásában persze az is közrejátszhatott, hogy többször is szembekerült Sztálinnal, ez pedig nem volt egy életbiztosítás. Németországba utazott, ott kezeltette magát évekig, de 1930-ra annyira megromlott az egészségi állapota, hogy leváltották külügyminiszteri posztjáról. (Miután 1936-ban meghalt, kitörölték a nevét a párt történetéből.)
Sztálin aztán a melegek viszonylagos szabadságát is gyorsan felszámolta. 1933 júliusában 175 meleg férfit tartóztattak le egyszerre. „A leningrádi homoszexuálisok ügye” néven elhíresült kirakatperben különféle vádak alapján mindannyiukat börtönbüntetésre ítélték, 1934-ben pedig az új büntető törvénykönyvvel újra kriminalizálták a homoszexualitást.
Csicserin és Kuzmin is még azelőtt meghaltak, hogy az igazán nagy tragédia bekövetkezett volna: a törvényre hivatkozva a meleg férfiakat bármikor öt évnyi kényszermunkára a Gulágra vihették, ahonnan sokak számára nem volt visszatérés.
Kocsis G. János
Twitter: @Kocsis_G_Janos
Instagram: @Kocsis_G_Janos
Ez a cikk a Humen Magazin 2021/3. számában jelent meg. Ha szeretnéd megkapni a nyomtatott magazint, a Humen.Shop felületén a postaládádba is kérheted. Ha nem szeretnél lemaradni egyetlen számról sem, akkor csatlakozz a myHumen hűségprogramhoz!
