Bizonyára sokan emlékeznek még arra, amikor 2017-ben egy híres hegedűművésznek úgy lett egyik pillanatról a másikra több mint félmillió dél-ázsiai követője, hogy a zenész elsősorban Magyarországon ad elő magyar műveket, és a térségben még csak nem is koncertezett. Az eset a Gazdasági Versenyhivatal érdeklődését is felkeltette, egyúttal felhívta a figyelmet egy olyan jelenségre, amivel mind az átlagembereknek, mind pedig az illetékes hatóságoknak foglalkoznia kell(ene). Az amerikai választások, a #metoo, a BLM, a koronavírus-járvány, vagy a Brexit kapcsán világszinten is előtérbe került a közösségi médiának a társadalomra gyakorolt hatásainak problémája.
A témában több dokumentumfilm is készült, ma már tudjuk például, hogy a piaci igények szülte kattint farmokon ipari méretekben folyik a kedvelések és követések előállítása. A dél-ázsiai térségben a dolgozók átlagosan napi 150 új profilt hoznak létre, melyek darabját 70 centért értékesítik, a kibővített tartalommal bíró prémium profilokat pedig 1,5 dollárért. A Fülöp-szigeteken, ahol a minimálbér 34 dollár, ezzel a munkával 150-et is meg lehet keresni (2018-as adatok).
Néhány éve egy ismerősöm nyaggatására mentem fel az Instagramra, és egy darabig valóban élveztem az újabb és újabb tartalmakat, sőt, valamennyire ösztönzőleg hatott rám. A hétköznapokon nyitott szemmel jártam és olyan dolgokat is észrevettem – majd természetesen lefotóztam és kiposztoltam –, amiket addig soha, hétvégenként pedig beültünk az autóba és elmentünk kirándulni. Igyekeztem minél több helyre eljutni, minél több eseményen részt venni és persze minél több pénzt megkeresni ahhoz, hogy ezt a jövés-menést és egy új cipőt, tévét, mobilt megengedhessem magamnak. Aztán ráuntam. Közben persze annyi ismerőssel és ismeretlennel kezdtük el egymást – alkalmanként kölcsönösen – követni, hogy már arra is érkezett pár szívecske megszokásból (udvariasságból?), ha lefotóztam a boltban vásárolt mirelitpizzát, miután kivettem a sütőből és felszeleteltem.
Számomra már az internet előtt is természetesnek tűnt, ha egy ismert sportoló, színész vagy híresség autót, órát, táskát, cipőt vagy bármit reklámozott (saját tehetsége jogán), és együtt tudtam élni azzal a furcsa igazságtalansággal is, hogy minél gazdagabb valaki, annál több drága holmit vágnak hozzá ingyen, sőt, még fizetnek is ezért neki. Aztán jött az internet és a közösségi média, ahol számomra – inkább – megmagyarázhatatlan módon elkezdett mindenki olyanokat követni, akik azelőtt semmit nem tettek le az asztalra. Egyeseknek valóban jó a beszélőkéje, a kiállása, vagy legalább jól néz ki, de a többség nem ebbe a kategóriába tartozik és valamiért mégis működik a dolog. A rengeteg követő a cégeknek is jól jön és innentől fogva valahol az ő felelősségüknek tartom, ha valakit bármiféle érdem nélkül tolnak és szponzorálnak, különösen, ha az illető nem csak szerintem vállalhatatlanul nulla. Talán nem véletlen, hogy ma is leginkább sportolókat, művészeket, színészeket követek.
A celebgyártás ma már egy igen komoly iparággá nőtte ki magát, és mint a legtöbb pénzes üzletben, ebben is Amerika a korlátlan lehetőségek hazája. Hova máshova menne az, aki szelfizéssel akar sok pénzt keresni, mint Los Angelesbe. Nem hittem volna, hogy az itt található rózsaszín falat többen keresik fel, mint bármelyik más turistalátványosságot a világon (és hogy ez egyáltalán azzá válhatott), de hát ez van, ezt kell szeretni. A hülyének is megéri, hogy 2000 dollárért ide utazzon, nem? A több lájk több követőt jelent, az pedig hírnevet, de vajon beszélhetünk-e egyáltalán igazi hírnévről ennek kapcsán?
Nick Bilton brit-amerikai újságíró, író, filmes és reklámszakember 2003 és 2016 között a New York Times-nál dolgozott, jelenleg a Vanity Fair és a CNBC munkatársa. Fő területe a technológia és az üzleti szféra, ezen belül is a technológia jövője, az internet társadalmi hatása a kultúrára és a médiára. Részben az ő cikkeinek köszönhetően oldották fel az amerikai hatóságok az elektronikus kütyük használatának tilalmát a repülőgépeken. A Twitter kezdeti korszakáról szóló könyvéből televíziós sorozatot terveznek, míg az American Kingpinre a Coen testvérek (Fargo, A nagy Lebowski, Égető bizonyíték) és Steven Zaillian (Schindler listája, Az ír, Hannibal) csapott le. Ez a könyve a Silk Road nevű online feketepiacról és annak alapítójáról, Ross Ulbrichtról szól, akit az FBI tartóztatott le 2013-ban (2015-ben kétszeres életfogytiglanra plusz 40 évre ítélték, feltételes szabadlábra bocsátás lehetősége nélkül).
Az Álhíres című dokumentumfilmjében, amelyet az HBO GO-n lehet elérni, a hamis celebség témáját járja körbe egy társadalmi kísérlet keretében. Ma az amerikai (szerintem nem csak ők) gyerekek többsége influenszer akar lenni, ha nagy lesz. Drága holmik, menő helyek és partik, VIP-ség, gazdagság és gondtalan élet. A világon jelenleg több mint negyvenmillió embernek van több mint egymillió követője, és százmilliónak több mint százezer követője. Ez lenne a valódi hírnév, egynek lenni a száznegyvenmillióból? Ő és csapata találomra kiválaszt néhány, kevés követővel bíró felhasználót azzal a céllal, hogy hírességet csináljanak belőlük. Vajon meddig sikerül eljutni? Tízezer követő? Százezer? Netán egymillió? Ha mindez sikerül, valóban híresek lesznek és valóban jobb lesz ettől az életük? Az „akarsz-e híres lenni,” felhívásra végül négyezren jelentkeztek, akik közül közösségimédia-szakértők, castingügynökök és stylistok választották ki a három szerencsést (?). A kiválasztás során elsősorban nem olyanokat kerestek, akik a tehetségük révén is híresek lehetnek (legalábbis nem az elérni szánt mértékben, mert egyébként szimpatikus, dekoratív, értelmes emberekről van szó).
Dominique Miamiból költözött Los Angelesbe, hogy színésznő legyen. Ügynöke van, meghallgatásokra jár és foglalkoztatják, válogathat a szerepek között, de a nagy áttörés még várat magára. Főállásban online megrendeléseket állít össze, a meghallgatásokon pedig egyre gyakrabban teszik fel neki a kérdést, hány követője van.
Chris Arizonából költözött Los Angelesbe. Lakóhelyén is népszerű és sikeres volt, ám szűkössé vált a közeg, ahogy ő mondja, oda csak megöregedni költöznek az emberek. A zene és a divat érdekli, használt ruhákra applikál grafikákat, a szakma alapjait nagyszülei varrógépén sajátította el.
Wylie egy Beverly Hills-i ingatlanos mindenese, és azon túl, hogy lakásokat mutogat a leendő vevőknek, főnöke ügyes-bajos dolgait is ő intézi a tankolástól a nyakkendővásárlásig. Atlantából költözött ide, ahol alig volt meleg közösség. Ahogy ő meséli, főleg a melegek között nagy a nyomás, hogy mindenki jól nézzen ki. Az egykor dagi srácnak kényszeres személyiségzavara van és gyógyszert szed a szorongása miatt.
A kiválasztottakat szakemberek veszik kezelésbe, ténykedésük nyomán pedig betekintést nyerhetünk az influenszerkedés kulisszatitkaiba. A kertben készült képek megfelelő beállítással és kreativitással luxusra utalnak, de azt is megmutatják nekünk, hogyan lehet az IKEA-ból bali nyaralást csinálni, vagy hogyan lesz a felkockázott vajra szórt kakaóporból bonbon. Drága ingatlanokat bérelnek fotózásra, a régi raktárból magán-edzőterem lesz, a WC ülőkéből pedig repülőgépablak. A többség rivaldafényt vásárol az átlagos életéhez. Befolyásosnak kell tűnni, előadni olyasmit, ami nincs. Tettetni olyan dolgokat, amit aztán ingyen megkapnak. A hamis képek hamis valutává válnak, amit aztán valódi termékekre és szolgáltatásokra váltanak be. És ami az egészben talán a legfurcsább, nem az influenszernek kell megkeresnie a márkát.
A cél, hogy a valóságosnál népszerűbbnek tüntessék fel őket, olyannak, akik másokat érdekelnek és érdekes életet élnek. Hamis követőket vásárolnak, hamis lájkokat és kommenteket. A botok olyan algoritmusok, melyek valódi személynek adják ki magukat a neten azáltal, hogy valódi személyek adataiból többmillió álszemélyiséget hoznak létre (választhatunk nemet, bőrszínt, vallást, politikai hovatartozást). Mindez rendkívül visszás, mert ebből származnak a hamis letöltések, eladások, licitek és kritikák, befolyásolni lehet velük a szavazásokat és ezt az újságírók, a politikusok is tudják.
Nick Bilton 10 évig kiállt a közösségi média mellett, ma már sokkal árnyaltabban látja a dolgokat. A hírnév egy megfoghatatlan, leírhatatlan valami, ugyanakkor mindennél hatalmasabb, ezért mindenki vágyik rá. A megszólaltatott szakemberek véleménye megegyezik abban, hogy régen az lett híres, aki valamiben tehetséges volt. Aztán jöttek a reality műsorok, ma pedig a lájkok száma tesz híressé. Az influenszerek sokfélék; ami közös bennük, hogy félig üzletemberekről, félig celebekről van szó.
Azonban mára a szónak sokak számára negatív kicsengése lett, olyasvalakit jelent, akinek nincs rendes állása és valódi életcélja. Ugyanakkor azt is látni, hogy sok munka lépést tartani a követőkkel, akik elvárják a folyamatos jelenlétet; ez egy teljes állás, ahol nyomulni kell. Ennél könnyebben és nehezebben nemigen lehet pénzt keresni. Amíg a gyerekeket igyekszünk távol tartani az alkoholtól, a drogoktól és a fegyverektől, addig az internet tárva-nyitva áll előttük, és olyan dolgok várnak rájuk, mint a negatív kommentek, a zaklatás és az, hogy kevésnek érzik magukat, azaz a bullying vagy a FOMO (a félelem attól, hogy lemaradunk valamiről vagy kimaradunk valamiből), és szélsőséges esetben az öngyilkosság.
És hogy miért nem tesz ez ellen senki semmit? Mert az egész mögött óriási pénzek állnak, hiszen kit érdekel, hogy a felhasználó valódi-e, ha a pénz igazi. Senkinek nem áll érdekében bebuktatni ezt a dolgot. Négymilliárd ember 100 milliárd órát tölt naponta a közösségi média felületein. IT cégekbe fektetni ma a legjövedelmezőbb dolog. Az 50-70 százaléknyi hamis követőért felelős botfarmok havi 3 millió dolláros forgalmat érnek el, miközben egyes cégek a reklámkiadásaik 100 százalékát a közösségi médiában költik el. Kim Kardashian 50 ezer dollárt kér egyetlen Instagram posztért.
A hamis hírnévre a kiválasztottak eltérő módon reagálnak, amivel aztán gyakorlatilag tönkreteszik a kísérletet. Egyikük a negatív kritikák miatt felhagy a posztolással és privátra állítja fiókját, ugyanakkor sokat tanul a dologból, és munkahelyet vált, ahol jól érzi magát. A másik meghasonul, saját jogon akar híressé válni, ezért törli a hamis követőket, lájkokat és kommenteket, és az őszinteséget helyezi előtérbe. Csak egyvalaki van, aki végig akarja csinálni, ő valóban eljut az ingyen termékekig, szolgáltatásokig, a VIP csomagokig és ingyen utazásokig, ám a koronavírus-járvány őt is ráébreszti, hogy az ismertséget jó dolgokra is fel lehet használni, fel lehet hívni a figyelmet a világunkat érintő problémákra. Ismertsége ráadásul segít korábbi álmai megvalósításában, az pedig visszahat az influenszerkedésre, így mindent összevetve győztesen kerül ki a dologból, akárcsak a többiek. A társadalmi kísérlet, ha nem is éri el az eredetileg kitűzött célt (a milliós követőtábort és hamis hírnevet), mégis sok mindent megmutat és sokat tanulhatunk belőle.
A koronavírus-járvány és a közelmúlt eseményei csak ráerősítenek az Álhíres által bemutatott és körüljárt hamis képre, tökéletes lezárást nyújtva ezzel. A cégek továbbra is küldik az ajándékokat, hiszen kellenek a bevételek, az influenszerek pedig úgy posztolnak, mintha a világban semmi nem történt volna. Amíg egyesek a lezárt helyekről osztanak meg élettel teli, korábban készített képeket, addig mások a tüntetéseket és utcai megmozdulásokat díszletként használják a követők által elvárt tartalmakhoz. Ennek ellensúlyozására ott vannak azok, akik valós ismertségüket és hírnevüket használva valós problémákra hívják fel a figyelmet, vagy saját tapasztalataikból merítve mutatnak utat a korosztályuknak.
Hujber Ádám
Elérhető az HBO GO kínálatában. Próbáld ki 7 napig ingyen!
