Az Anyáim története nem akar melegjogi film lenni, a jelenlegi politikai helyzetben mégis azzá válik
Március 11-től érhető el az HBO GO kínálatában az Anyáim története című magyar dokumentumfilm, ami egy örökbefogadás mellett döntő leszbikus pár, Virág és Nóra történetét meséli el. A film két rendezőjével, Dér Asiával és Haragonics Sárával, valamint az egyik szülővel, Nórával beszélgettem.
Honnan jött az ötlet, hogyan kötődtetek össze egymással?
Nóra: Közös barátok révén. Amikor Sári és Asia kint volt Norvégiában forgatni, megismerkedtek egy kedves fiú párral, akik még kiköltözésük előtt örökbe fogadtak egy kisfiút. Amikor Sáriék hazajöttek, megkérdezték az ismerősöket, nem tudnak-e véletlenül egy meleg párról, akik örökbefogadásra várnak, és minket ajánlottak. Maga a felkérés az elején sokkolt minket. Nem is vágtuk rá egyből az igent, egy darabig gondolkoztunk rajta. Egyikünk sem melegjogi aktivista, a melegségünk a privát szféránkba tartozik. Ugyanakkor tetszett nekünk az a gondolat, hogy filmen megörökítődik, ahogy a kislányunk megérkezik a családunkba. Akkor még nem gondoltuk, hogy ez a dokumentumfilm időben és témában pont bele fog illeni a jelenlegi helyzetbe.
Sára: Véletlen az egybeesés, mi sem így terveztük. Ha nincsenek finanszírozási problémák, a film egy évvel korábban készül el. Öt év alatt sokat változott a dokumentumfilmek megítélése, mint ahogyan a melegek örökbefogadásának helyzete is. A dokumentumfilmek nézettsége megnőtt, sokkal jobb eséllyel jutnak el a nézőkhöz. Úgy éreztük, Nóráék vágynak arra, hogy megmutassák, igenis lehet szivárványcsaládként élni, és ez motiválta őket, hogy belevágjanak. De persze nehéz volt megítélniük az elején, mennyire leszünk érzékenyek, és mivel fog járni ez az egész forgatás.
Asia: Úgy döntöttünk Sárival, nagyon fontos lenne erről a témáról csinálni egy filmet. Leültünk egy kávézóba beszélgetni Nórával és Virággal. Nem is a dolog nehézsége keltette fel az érdeklődésünket, hanem az az abszurd tény, hogy ma Magyarországon több száz szivárványcsalád él nem hivatalosan, mintegy törvényen kívül, akik pont olyanok, mint mi, de mégsem ugyanazok a jogok illetik meg őket.
A kölcsönös bizalom elnyeréséhez, gondolom, nagyon szigorú szabályokat kellett lefektetni mindkét fél részéről, miközben volt egy nagyon képlékeny forgatókönyv, hiszen nem tudtátok, hogy mit hoz az élet. Mesélnétek erről?
Nóra: A gyomrunk eleve össze volt szorulva, erre jött még rá Sári és Asia. A forgatás elején nagyon sok olyan helyzet volt, amikor azt kérték tőlünk, hadd menjünk be veletek, hadd vegyük még fel ezt. Az, hogy a TEGYESZ (Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálat) részéről egyáltalán szóba állnak velünk, óriási nagy dolog volt, és mi nem szerettünk volna visszaélni ezzel. Átlagos családként akartunk belépni a rendszerbe, nem szerettük volna, ha bárki megneszeli azt, hogy mi most egy dokumentumfilmben szerepelünk. A családtagok nyilván tudtak róla, de másnak erről nem beszéltünk. Ez pont elvette volna az élét annak, hogy mi egy átlagos család képében akartunk mutatkozni, ami furcsán hatott volna, ha ott van egy stáb velünk.
Asia: Sokat beszélgettünk arról, milyenfajta filmet tervezünk, mennyit forgatnánk, próbáltunk mindent őszintén megosztani Nóráékkal. Azt az elejétől tudtuk, hogy nem akarunk propagandafilmet forgatni, nem akarjuk idealizálni a szivárványcsaládokat, vagy úgy csinálni, mintha csak a meleg pároknak lenne nehéz az örökbefogadás folyamata. Egy személyes történetet szeretnénk elmesélni úgy, ahogy ők ketten megélték. A dokumentumfilm képes arra, hogy egyszerre mutassa meg a különlegességét és az univerzalitását is az adott embereknek, akikről szól.
Sára: Nóra és Virág az első beszélgetés alkalmával elmondták, hogy egy mesét (egy élettörténeti naplót) fognak írni a kislány megérkezéséről a családba. Nekünk ez annyira tetszett és annyira szép dolognak tartottuk, hogy rögtön meg is fogadtam, ha nekem egyszer gyerekem lesz, én is írni fogok egy ilyet. Azt éreztük, hogy ez dramaturgiailag is nagyon szép íve lehet a filmnek. Az első tervek között még az szerepelt, hogy ez a mese végig öleli és vissza-visszatér a film során.
Nóra: Amikor örökbe fogadtunk, még kötelező volt a felkészítő tréning, ami valóban felkészített mindannyiunkat. Ha pusztán csak erről forgattunk volna egy dokumentumfilmet, az is megállná a helyét. Iszonyatosan sok minden derül ki egy ilyen tréningen, iszonyatosan nehéz lelkileg. Fél év, tehát nagyon hosszú idő, és a legnehezebb pontja, amikor ott ül tizenkét ember és azt mondják, mi kinyitottuk a szívünket erre a lehetőségre, de honnan fogjuk tudni, hogy akit kiajánlanak nekünk, ő a mi gyerekünk. Ez egy racionális döntés, hogy én most örökbe akarok fogadni, és az, hogy valakivel érzelmileg kapcsolódjak, az meg egy emocionális dolog – hogy tudnánk a szívünket felkészíteni erre? Azt mondták, ennek az egyik legjobb módja, hogy elkezdünk írni egy saját kis mesét, egy élettörténeti naplót, és ahogy írjuk, mi is ráhangolódunk érzelmileg, illetve a gyereknek is nagyon jó lesz, ha van egy kis tárgy, amihez oda tud nyúlni és bele tud lapozni.
Ahogy a film ismertetőjében olvashatjuk, „Virág, a kilátástalan ellenzéki létbe belefáradt képviselő barátnőjével, a zenész Nórával szeretne családot alapítani”. A zene és a politika pont egy olyan felület, ahol ennek hangot lehet adni, de akkor ezek szerint nem véletlenül nem akartátok ezt eszköznek használni.
Nóra: Igen. Ez az az egyensúlyozás, amire mindig szoktam utalni. A film balanszírozik azzal, hogy egy átlagcsaládot mutat be, aki valójában nem átlag. Nem akar egy melegjogi aktivista film lenni, miközben az.
Sára: Erre talán Virág válaszát lenne érdemes meghallgatni, aki azt mondta, hogy az utcán szeretne politizálni és küzdeni a saját jogaiért, nem a Parlamentben. Én azt éreztem az elején, hogy ez a film nagyon jó lehetőség erre, mert ez nem magamutogatás, nem aktivizmus, de mégis valamilyen gesztus.
Asia: Ez a film nem akar melegjogi film lenni, és mégis, a jelenlegi politikai helyzetben azzá válik. Milyen jó lenne, ha a film kapcsán arról beszélgetnénk, hogy milyen a kamerakezelése, hogyan van vágva, hogyan épül fel a történet! A legtöbb újságíró nem azzal keres meg minket, hogy milyen jó filmet csináltunk, hanem hogy milyen fontos témáról szól. Pál Marci, A család az család mozgalom egyik alapítója mondta, hogy ő soha az életében nem akart aktivista lenni és mindenféle szervezet élére állni, amíg örökbe nem fogadtak egy kisfiút és ezzel a tettükkel politikai támadás célpontjai lettek. Azt érezte, hogy a kisfia érdekében tennie kell valamit, hogy ő egy elfogadóbb társadalomban nőhessen fel. Fontos láttatni alternatívát, hogy lássuk– mint pl. ebben a dokumentumfilmben –, mennyire sokféle tud lenni egy család.
Nekem úgy tűnt, mintha nem lenne ott a kamera – tolakodó módon –, hanem mintha mindenki megjött volna a dolgáról és egymásnak, illetve a nézőnek elmesélné, mi történt aznap.
Sára: Asiával ez volt az első egészestés filmünk és nagyon szerettünk volna egy igazi kreatív dokumentumfilmet csinálni, ami szituatív, emiatt szándékosan nem csináltunk interjúkat, amit utólag egy kicsit azért megbántunk. Ilyen szempontból közelít egy fikciós film élményéhez: jeleneteket látunk Nóráék életéből. Nem nagyon szóltunk bele a dolgokba, amikor Nóráék elkezdtek velünk beszélgetni, leálltunk a forgatással és beszélgettünk egy nagyot. Kivétel ez alól, amit sokan kiemelnek a filmből, amikor Nóra arról beszél, milyen nehéz az anyaság és ott pl. hozzánk beszél. Ez már a forgatás legvégén volt, ott már voltak olyan pillanatok, amikor forgott tovább a kamera.
Nóra: Három éven keresztül forgott a film, három éven keresztül voltak ott velünk a lányok, amikor sűrűsödtek az események, akkor ott aludtak. Ezekre az elején lélekben rákészültünk. Szerintem a filmben érződik is, hogy az elején még olyan jólfésültek vagyunk. A harmadik évben, bevallom őszintén, néha már egy kicsit zavart. Épp az idegösszeomlás szélén álltunk mind a ketten, és akkor jöttek Sáriék és beálltak a sarokba egy kamerával. Amikor én ott kibeszélek a kamerába, az tényleg egy őszinte megnyilvánulás, mert elszakadt a cérna. Egy idő után már egyáltalán nem érdekelt, hogy nézek ki és mi van rajtam, mert beindult az életünk és rengeteg más miatt kellett aggódnunk. Hozzá lehetett ehhez szokni, de már nagyon vártuk a végét. A filmben is benne van, ahogy bejön a kislányunk a konyhába reggel, miközben Virággal a Valentin-napról beszélgetünk és azt mondja: „Asia és a Sári mostantól mindig itt lesznek velünk? Sosem mennek el?”. Neki akkor ez már úgy volt a fejében, hogy ők a család része.
Sára: Volt, hogy öt napot ott voltunk náluk és a kihúzhatós kanapén aludtunk. Ők reggel hétkor felkeltek, mi meg pizsamában, hangcuccal, kamerával vettük a reggelizést.
Abban is megegyeztetek, hogy akárhova fut ki a történet, végigcsináljátok?
Asia: Mi azzal kerestük meg Nóráékat, hogy a várakozás folyamatát filmezzük, ameddig a kislány megérkezik. Ők akkor már két éve várakoztak, amikor mi becsatlakoztunk az életükbe. Fél évre rá, hogy elkezdtünk forgatni, megérkezett a kislányuk. Mivel ez filmidőben nagyon hamar megtörtént, megkérdeztük, lehet-e tovább forgatni, amíg családdá válnak. Amikor kiderült, hogy elköltöznek, akkor újra leültünk beszélni arról, hogy hadd forgassunk tovább, amíg el nem mennek külföldre. Újra és újra beszéltünk erről, és reménykedtünk, megvan a bizalom ahhoz, hogy mindig azt mondják majd, igen.
Gondolom, amikor Nóráék elhagyták az országot, valami stratégiát fel kellett építeni, hogy a néző ne mondja azt, megette a fene, hát menekülnek és ebből tényleg az jöjjön ki, hogy a kislánynak akartak egy jobb életet. Innentől kezdve, aki itt marad, mondhatja azt, hogy mi van velem, aki itt maradok és végigcsinálom?
Nóra: Azt, hogy elhagyjuk az országot, már régóta terveztük. Azóta az anyukáink is megerősítették, hogy jól döntöttünk.
Asia: Nem volt ez olyan könnyű döntés, emlékszel Nóra? Virág szívesen ment, ő sokat élt külföldön, de emlékszem, hogy neked ez egyáltalán nem volt könnyű, nagyon sok szállal kötődtél Magyarországhoz.
Nóra: A mai napig kötődöm és annak nagyon örülök, hogy csak Bécsig jöttünk. Ha nem lenne lezárva az ország, akkor elméletileg haza tudnék menni három óra alatt. Megint csak a szerkesztést dicséri, hogy lett egy szép íve, egy szép vége a történetnek azzal, ahogy a sok nyomasztást feloldjuk, amikor megyünk az autópályán Bécs felé. A valóságban nekem akkor ott még jobban összeszorult a gyomrom, még egy ok volt arra, hogy Virág és én idegesek legyünk. Csak hogy egy kicsit árnyaljam a képet, amikor kijöttünk Ausztriába, a melegházasság már egy régóta létező dolog volt, úgy tudom. Amikor kiköltöztünk, Kurz lépett hatalomra és az első diktatórikus intézkedése az volt, hogy a melegek házasodási jogát megvonja azoktól, akik nem osztrákok. Akik tehát egy olyan országból érkeznek, ahol a melegek nem házasodhatnak, azok Ausztriában sem tehetik meg. Amikor jelentkeztünk, nyilván házasodni szerettünk volna, de pont akkor hozták meg ezt a törvényt, így nem tudtunk házasságra jelentkezni, csak bejegyzett élettársi kapcsolatra, amit egyébként Magyarországon is lehet. Valójában mi ott a felvételen bejegyzett élettársi kapcsolatra lépünk éppen. A történet pikantériája, hogy egy hónappal később eltörölték ezt a törvényt, úgyhogy most már tudunk házasodni és tervbe van véve, egy esküvő még előttünk van. Hivatalos, jogi esküvő.
A háttérben hallható és látható hírek egy külön történetet adnak ki, mely amúgy végig összhangban van a fő történésekkel. Ez tudatos döntés eredménye?
Asia: Sokat gondolkoztunk azon, hogy abból a politikai közegből, amiben mi benne élünk, mennyit mutassunk be a filmben, hogy érthető legyen a közeg külföldi nézőknek is. Úgy gondoltuk, egyszerűen elengedhetetlen, hogy adjunk a személyes történetnek egy ilyen kontextust. Sok mindent kipróbáltunk, mire megtaláltuk ezt a picit finomabb megoldást, hogy rádió- és tévéhíreken keresztül szüremlenek be azok a fontos politikai történések, amik alakították Nóráék életét. Ez az élmény sokunknak ismerős: megpróbálunk kiépíteni egy olyan biztonságos buborékot, ahol jól érezzük magunkat, de ahogy bemegyek egy CBA-ba, ahol szól a rádió, vagy hazamegyek a szüleimhez, ahol van tévé, rögtön elindul egy olyan propagandacunami, amiről szeretnék nem tudomást venni.
Mi az, amit mindenképpen meg akartatok mutatni, amire azt mondtátok, hogy feltétlenül kell bele? Mennyi anyagból kellett ezt kiválogatni?
Asia: Majdnem két évig vágtuk ezt a filmet, próbáltuk megadni azt az időt, amire szüksége volt az anyagnak. Körülbelül kétszáz óra forgatott anyagunk volt. Voltak megkerülhetetlen jelenetek, amikről azt gondoltuk, hogy enélkül nem áll meg a film, és végül mégis kivágtuk őket. Ezzel szemben olyan egyszerű jelenetek, mint egy etetés, altatás vagy főzés, amikről eleinte azt gondoltuk, hogy nem fontosak, ezek az észrevétlen, csendes pillanatok lettek a kedvenc részeim.
Sári: Amiben megegyeztünk, hogy dramaturgiailag megpróbálunk követni egy hármas egységet. Az első rész az örökbefogadás és a várakozás, utána a családdá válás, a harmadik pedig a költözés tervezése és miértjei. Ez eleve leszűkítette, hogy mi lehet benne a filmben és mi nem, illetve arra is törekedtünk, hogy egyik rész se legyen túlsúlyban. Az örökbefogadás követése filmidőben nagyon rövid volt, ráadásul az volt az összerázódás szakasza Nóráékkal is, ami néhol meglátszik a felvételeken is. Részben ezért ez egy rövidebb rész lett a filmben.
A világpremier a Hot Docs Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon volt Kanadában, Európában pedig Szarajevóban láthatta először a közönség, de járt Tajvanon, Minszkben és Thesszalonikiben is. Mennyire előzi meg a filmet az itt történtek híre?
Asia: Amennyiben az ország híre az orbáni politika, az mindenképpen megelőzi a filmet. De ebből a filmből pont az derül ki, hogy Magyarország nem egyenlő Orbánnal, Magyarország nem egy homofób ország, hanem sok nyitott szívű és lelkű ember él itt. Mi ezt a nagyon átpolitizált nézőpontot szeretnénk ezzel a dokumentumfilmmel – akár – megváltoztatni. Sárival sokszor éreztük azt, hogy egy kicsit ellene kell mennünk annak, amit már eleve tudnak az országunkról, hiszen a külföldiek szalagcímekben olvasnak Magyarországról. Orbán tetteiről és intézkedéseiről olvasnak, mi pedig az emberekről szeretnénk mesélni.
Nóra: Ez kicsit megint ez az egyensúlyozás. Repíti az üzenet a filmet, azt a filmet, ami arról szól, hogy nem akarunk mások lenni, mint a többiek. A Hot Docs-on a legelső interjú legelső kérdése az volt, hogy az orbáni Magyarországon hogy élitek meg ezt mint melegek. Úgyhogy igen, eléggé ezen a szemüvegen keresztül nézi a Nyugat ezt a filmet szerintem.
Milyen hatással van rátok, a film életére a koronavírus és a kizárólag online vetítések?
Sára: Lassan egy év telt el a kanadai premierünk óta és azóta is csak online vetítéseink voltak. Ez tőlem teljesen eltávolította a filmünket. Most a magyar premier kapcsán kezdtem el érezni, hogy ja, ezt tényleg megcsináltuk, vetítik, emberek látják, írnak róla, hat rájuk, már beszélnek is róla, de így is teljesen más, mintha mindezt mozis vetítéseken élnénk át.
Viszont múlt héten egy bilbaoi fesztiválon moziban vetítették a filmet és volt utána egy beszélgetés, amin mi hárman vettünk részt. Akkor egy nagyon-nagyon picit megéreztük, hogy ez igazából mennyire fantasztikus. Hallottuk, ahogy tapsolnak, hallottuk, ahogy kérdeznek, hozzászólnak, nekem ez volt a fénypont.
Nóra: Jött egy megerősítés, egy néző arról beszélt, hogy az, hogy ilyen bátrak voltunk és ki mertünk állni a történetünkkel a nyilvánosság elé, az neki is erőt ad. Ez a visszacsatolás egy óriási plusz, amit kap az ember. Részemről az egésznek ez a lényege.
Hujber Ádám
Elérhető az HBO GO kínálatában. Próbáld ki 7 napig ingyen!