Péterfy Bori: énekesnő, színésznő, melegikon
A legnagyobb büszkesége lenne a melegikon-státusz, a pandémia alatt írta élete legjobb dalszövegeit, és elengedte a célt, hogy rádiós slágerei szülessenek. Péterfy Borival a Péterfy Bori & Love Band legújabb – és eddigi legsötétebb – albumáról ültünk le beszélgetni, de szóba került a magyar közélet, a zenei szakma kilátástalansága, a Bori-univerzum bolygói, a feszegetett határok, a jövőbeli tervek és egy pedofíliáról szóló darab is, amit nem tudja, hogyan fog végigcsinálni, de megpróbálja.
Van egy folyamatosan visszatérő mondat az új albumotokon: „Egy szikra csak és lángra kap.” Minek kellene lángra kapnia?
Ez most mindenre igaz. El lehet indulni nagyon szűkből: most mindenki gondolhat mindenre a saját életében, de nyilván gondolkodhatunk tágabban is. Ebben az országban iszonyatosan hiányzik az a kis szikra, amitől megváltoznának a dolgok. Egészen megdöbbentő, mibe csúsztunk bele az elmúlt évek alatt. Egészen elképesztőek és felfoghatatlanok az abszurditás fokozatai és az események. Mindig azt gondolom, hogy ez már nem történhet meg… És mindig sikerül rátenni még egy lapáttal.
Minden nap egyre rosszabb?
Igen. És persze a koronavírus most még mélyebbre vitte ezt az állapotot. Iszonyatosan hiányzik ez a szikra, amiről beszélünk. És persze az egész világból hiányzik, ha teljesen kitágítjuk ezt a gondolatot.
Láthatjuk, hol mi történt, ahol egy-egy szikra belobbant. Gondoljunk csak Amerikában George Floyd halálára, vagy más olyan eseményekre, amik hihetetlen változásokat indítottak el. Nagyon sok ilyet láthattunk az elmúlt években: gondoljunk akár csak a #metoo mozgalomra. Vannak belobbanó szikrák. Az életünk és a Föld bolygó megmentéséhez ilyenek hiányoznak.
Ha meghallgatjuk a Szikrát, azt érezzük, hogy az egész lemez egy utazás. Persze minden dal másról szól, de mégis érzünk egy folytonosságot: elindulunk valahonnan és elérkezünk valahova. Van egy állandó energia. Ez már csak azért is óriási dolog, mivel ez az album speciális körülmények között született.
Az album nagy része a covid alatt állt össze, de nyilván voltak már előtte is dallamötletek és egy-két félkész szám. Aztán megtörtént a lehetetlen, amit tényleg soha nem gondoltunk volna: egyszer csak azt mondták, hogy nem dolgozhatunk, nem koncertezhetünk, nem játszhatunk színházban… Sokkoló volt. Bezárt a világ, mindenki bezárult és Ambrussal – alkotótársam, aki a zeneszerzője, producere és mindene a lemeznek – számunkra kicsit olyan volt, mintha tényleg ketten maradtunk volna a világon. Abszolút ketten dolgoztunk az anyagokon, teljesen el tudtunk mélyülni közösen és külön-külön, egyedül is. Ez az elmélyülés, és az, hogy semmi másba nem fektettünk kreatív energiát, valahogy olyan volt, mint egyfajta alkotói szabadság. Én kint éltem Visegrádon a családommal, de jöttem hozzá az üres városon keresztül. Az egésznek volt egy megfoghatatlan hangulata. Nagyon-nagyon jót tett ennek a lemeznek, hogy ennyire elmélyülten tudtunk rajta dolgozni.
Írtátok a lemez megjelenésekor, hogy a covid nélkül ez a lemez nem lett volna olyan, amilyen lett. Felvetődik a kérdés, hogy akkor milyen lett volna? Ha megnézzük a diszkográfiátokat, minden lemez egy külön dimenzió. Ez milyen dimenzió lett volna? Voltak tervek?
Mindenképpen sötét hangulatú lett volna, mert alapvetően ilyen érzéseink voltak már. Érezhető volt egyfajta fenyegetettség. Globálisan ez évek óta benne volt a levegőben, az itthoni fojtogató légkör pedig néha elviselhetetlen.
Persze soha nem szoktunk olyanra gondolni, hogy bárkinek is megfeleljünk. De nyilván amikor készítünk egy lemezt, mindig jó lenne, ha lenne rajta egy sláger, ami robban. A Szédülésen és a Bori X-en is volt olyan sláger, ami megérdemelte volna, hogy eljusson több emberhez egy országos lefedettségű rádión keresztül, de ez nem történt meg… Ezért ezt a célt teljesen elengedtük. Elengedtük azt, hogy rádiós slágert írjunk, nem lebegett ilyen cél a szemünk előtt. Hiszen gyakorlatilag bármilyen dalt írunk, évek óta nem játssza már le a rádió.
Ez is hozzátartozik ehhez a fojtogató érzéshez: hogy ebben az országban sokszor nagyon nyomasztó tud lenni művésznek, alkotó embernek lenni.
De ez ma a mérőszám? Mert ha a Bori X-re gondolunk, a Ne keresd az igazit, az én voltam például az egyik leghallgatottabb dalotok a Spotify-on. 2020-ban mindenképpen a rádió a mérőszáma a sikernek?
Nem is a mérőszáma, és nem is a sikernek. Inkább ara gondolok, hogy amikor mentek a dalaink a rádióban, lehetett érezni, hogy máshogyan jutottak el az emberekhez. A rádiózás nem kopott ki. Majdnem minden országnak vannak jó rádiói, amiket hallgatnak az emberek. Szerintem az internet nem ölte meg a rádiózást. Egy csomó munkahelyen hallgatnak rádiót az emberek, azt hallod, ha beszállsz egy taxiba. A rádió egy nagyon jó dolog, amin keresztül rengeteg emberhez juthatsz el.
Teljesen megváltozott a zenei piac. Olvastam egy interjút egy zenei producerrel, aki elmondta, hogy ma, ha kikerül a zenéd a világhálóra, gyakorlatilag a világ valaha megírt összes zenéjével versenyzel. Egy középkori gregoriánnal is. Az interneten csak az talál meg, akinek hasonló az ízlése, vagy aki keres, vagy akit eleve érdekelsz. Ha viszont a rádió szól, egyszer csak felkapod a fejed, hogy hú, ez micsoda, ez tetszik…
A Petőfi Rádió az aranykorában ezt bebizonyította. Különleges és egyáltalán nem szokványos zenét játszó zenekarok lettek sikeres azáltal, hogy megismerte őket egy ország.
Szerinted ma már nem tudnátok úgy berobbanni, mint régen?
Ezt nem tudom neked megmondani. Az biztos, hogy sokat számított akkor a Petőfi Rádió. És maga az a korszak. A kétezres évek elején volt egy szabadságszag a levegőben, ami biztató volt.
Ez egy nagyon sötét album: haldokló kapcsolatok, drogok, világvége… Az emberben felmerül a kérdés: jól vagytok?
(Nevet) Jól vagyunk, mert még mindig megment minket az, hogy alkothatunk, hogy együtt vagyunk, hogy kreatív energiák mozgatnak minket. Imádjuk azt, amit csinálunk, még ha egyre kevesebb lehetőségünk is van csinálni. Lassan fél éve nulla. Ennek ellenére jól vagyunk. De körülöttünk semmi nincs jól. Most abszolút nem volt bennünk az az érzés, hogy egy vidám lemezt csináljunk. Kurvára nem.
Amikor a Fehér Éjszakák megjelent, már beszéltünk arról, hogy az albumaitok között van egyfajta kapocs. A Keringő valahol egy kicsit Mrs Hannibal és Csobogás, a Meteor pedig egy kicsit Katapult vagy Aranykor. Kezd kialakulni egy igen komplex Love Band univerzum. Van ebben tudatosság?
Az jó lenne! Az is jó érzés, hogy bár Ambrus zsenialitásának köszönhetően iszonyatosan eklektikus a zenei világunk, mégis átível rajta egy egységes védjegy, ami részben lehet az én hangom vagy az én személyiségem is.
Tényleg azt érzem, hogy ez egy univerzum, amiben vannak egzakt pontok és amiben lehet bolyongani. Vannak nagyon fekete bolygók, nagyon tüzes bolygók, vannak mély vizekből, szomorú könnyekből álló bolygók. Vannak abszolút kapcsolódási pontok. Valóban párhuzamba állíthatók ezek a számok.
Már beszéltünk arról, hogy ti magatoknak akartok megfelelni, nem pedig másoknak, és hogy Magyarországon elég hálátlan a környezet. A bátyám mondta egyszer, hogy neked nem ebbe az országba kellett volna születned. De akár a Love Bandnek sem itt kéne működnie, hiszen igazi global underground ikonok lehetnétek. Nem jár néha ezen a fejetek? Hogy mi lett volna, ha, mi lenne, ha…
Nagyon sokszor eszembe jut ez, és nem akarom, hogy ez rosszul hangozzon, de nem is először hallom. Egyrészt simogatja az egómat, másrészt legszívesebben néha sírva fakadnék miatta. De hát ezt már így dobta a gép.
De a világ nagyon nagy. Sok fantasztikus tehetséget, színészt, zenészt láttunk, akik elindultak a nagyvilágba és végül mégsem úgy sikerültek a dolgok nekik. Borzasztóan nehéz érvényesülni.
Igazából, ha 20 évesen kezdtük volna el, lehet, hogy próbálkoztunk volna külföldön is. De én már bőven 30 felett voltam, amikor belevágtunk, és nem hiszem, hogy ez így már opció. Mi már ezt a csatát fogjuk végigvinni.
De most külföldön sem lennénk beljebb a coviddal. Talán kapnánk egy kis támogatást a hazánktól, ahol az életünket éltük, alkottunk, adót fizettünk, teremtettünk, adtunk az embereknek. Nem pedig az lenne egy ilyen helyzetben, hogy zuhanj a szakadékba a szakmáddal együtt. Hanem – ahogy látjuk más országokban – lenne egy védőhálónk, ami megtartana. De koncertezni máshol sem tudnánk.
Ha belegondolunk, nem inspiráló is valahol egy rossz hatalom? Hiszen a düh nálatok is egy remek albumot szült.
Hát igen, de nem tudom, hogy rossz hatalom nélkül nem lenne-e még több, még jobb lemezünk abból az örömből kifolyólag, hogy milyen jó, hogy csinálhatjuk, száguldhatunk, mehetünk, koncertezhetünk tök jó helyeken, és meg vagyunk becsülve, értelme van a munkánknak, egyről a kettőre tudunk jutni, tudjuk fejleszteni magunkat technikailag… Ha megnézed a világ zenekarait, akik jóléti társadalomban élnek, jónéhányan vannak olyanok, akik ötven év után is kurva jó lemezeket csinálnak és tök jó országban élnek.
Azt sem gondolom, hogy egy költőnek éheznie kellene, mint József Attilának. Ezek szép gondolatok. De ez inkább úgy működik, hogy valahol ajándék az alkotó embernek, hogy tudja használni a rossz energiákat is.
Van egyfajta bezártság ma az alkotásban? Lehet ma még felszólalni szabadon? Vagy lehet ma még merni szabadon felszólalni?
Szerintem mindenki mer tenni és mindenki meg is tesz mindent, amit tud. És úgy gondolom, hogy ez látszik is. Mindenki dolgozik. A színházakban ugyanúgy játszanak a színészek fillérekért, mindenki kidolgozza a belét, mindenki tolja ezerrel, tele van fantasztikus fiatalokkal a zenei szakma is. Nyilván a két saját szakmámról beszélek, de az irodalmi életről is beszélhetnék, mert abba is belelátok.
Nem velünk van itt a baj, hanem azzal, hogy nincs itt senki, aki a dolgokat a kezébe venné és történne valami. A kérdés inkább az, hogy hol az ellenzék.
A Szikrán van néhány elég komoly célzás a magyar politikai helyzetre és nem is először fordul ez elő. Éreztek felelősséget, hogy erről beszéljetek?
Én nagyon érzek egy felelősséget ezzel kapcsolatban és természetesen boldog lennék, ha tüntetéshullámok árasztanák el az országot és a Szikra című szám lenne az indulója ennek a fellángolásnak. Nyilván ez csak egy álom. De nagyon menő lenne.
Hatalom ide vagy oda, rádió ide vagy oda, ettől függetlenül elképesztő rajongás vesz körbe titeket. Láthatjuk a koncerteken, de most például az Instagramon is, hogy hányan jeleztek vissza a lemezről. Pedig már itt vagytok több mint 10 éve.
Nem is tudom, hány éve… Tizenhárom talán. De lehet, hogy ezt az évet nem is számoljuk.
Azt tudom, hogy az első lemezeteket én még az érettségim évében hallgattam.
Akkor innen számoljuk! (Nevet) Mostantól, ha nem tudom, hívlak, hogy mikor érettségiztél.
Innen is látszik, hogy felnőtt veletek egy generáció. Vannak emberek, akiket már ismerősként láttok a közönségben?
Persze! Van egy nagyon erős B-közép. Tényleg van egy rajongógárdánk, akik minden koncerten ott vannak évek óta. De vannak új arcok is, akik megjelennek és odaszoknak. Vagy odaszoktak.
Melyik nagyobb kihívás? A régi arcokat megtartani vagy közelebb kerülni az újakhoz? Megjegyzem, függetlenül attól, hogy éppen melyik Bori-bolygón vagyunk, van egy örök rock and roll-érzés minden dalotokban, ami minden generáció sajátja.
Még mindig lehet érezni a közönségnek ezt a kortalanságát, ami az első perctől jellemző volt. A gyerektől a 90 évesig rengeteg korosztály hallgat minket. Mint a társasjátékokra, a közönségünkre is rá van írva, hogy 0–99. Ez sosem változott.
Az ősrajongókkal néha az a nehéz, hogy nehezen engedik el a megszokottat. Ők szeretik valamilyen oldalunkat, és nehezen bírják a változtatásokat. Már más zenekarokról is hallottam, hogy a kemény rajongók élnek olyan kritikákkal, hogy „miért ilyen ez a lemez, miért változtattatok.” Minket viszont a változás hajt és az új dolgok keresése. Ilyenkor azokat az elvárásokat el kell engedni, hogy bár mindig ugyanolyanok lennénk, mint tíz éve voltunk.
Az egy unalmas univerzum lenne.
Igen. De azért látom, hogy az emberek jönnek velünk. Egyszer-egyszer van olyan, aki azt mondja, hogy neki ez már nem az a Love Band. De hát ezzel nincs mit csinálni.
Ha már közönség… Van egy érdekes adatom számodra. A Facebook mutatói szerint a magyar LMBTQ közösség körében ti vagytok a legnépszerűbb hazai banda.
Volt egy ilyen érzésem. Ismerem a közönségemet és volt már lány-eljegyzés is a koncertemen. Abszolút tisztában vagyok ezzel, és nagyon örülök neki.
Miért lehet ez? A dalaitok meglehetősen a női-férfi párkapcsolatokról szólnak. Igaz, az olyan témák, mint a szerelem, szex, megcsalás nem nem- vagy szexualitásfüggők…
Mondhatnám, hogy jó az LMBTQ közösség zenei ízlése. (Nevet) Másfelől azt gondolom, hogy a személyiség nagyon számít a zenében. Az én személyiségem egyik alapja a szabadság. Bár nagyon nőből vagyok a színpadon, mégis van bennem egyfajta nemtelenség, sokszor olyan vagyok, mint egy vadállat. Engem is jellemez az az ösztönös létezés, ami engem is izgat mint nézőt. Amikor embereket nézek a színpadon, nem a nemet nézem, hanem egyszerűen az erőt. A testet. Az energiát. A lelket. Az agyat. Lehet, hogy valami ilyesmi is van emögött.
Akkor számodra léleksimogató lenne, ha Péterfy Borit melegikonnak tartanák, mint Madonnát, Lady Gagát vagy Dolly Partont?
Kevesebb dologra lennék büszke, mint arra, ha az maradna meg rólam, hogy melegikon vagyok. Mert az azt jelenti, hogy a szabadságot képviselem. Nem lehet bárki melegikon. Olyan ember nem lehet, akiben van egy korlátoltság vagy bármi olyan mellett áll egy kicsit is, ami nem a szabadságot képviseli.
Ha végigmegyünk a karriereteken, elképesztő csúcsokat éltetek meg. A koncertek, a ruhák, a kivetítők, a Stark lemezek, a szimfonikus koncertek, koncert-dvd, videóalbum, képregény… Minden csúcsot meglovagoltatok. Mi most a cél?
Most a túlélés cél. Pont ezen gondolkodunk, hogy tudnánk kisebbek lenni a túlélés érdekében. És nemcsak a covid miatt, hanem egyáltalán a piac szűkülése és a mesterség szűkítése miatt. Ilyen típusú zenével iszonyatosan nehéz túlélni. Mi úgy mentünk mindig előre és úgy gondolkoztunk a jövőnkről, és azért akartunk mindig egyre profibbak és látványosabbak lenni, mert úgy gondoltuk, hogy növekszünk. És ezt most nem érzem. Nem érezzük, hova tudnánk még nőni. Ilyen zenével néha azt érzem, hogy ebben az országban sajnos elértünk a falig.
Ha elpusztulnak a klubok és tényleg ennyire kicsinálják a zenei életet, akkor beláthatatlan, hogy ez hova vezet.
Ha már álmok: neked mik a legfőbb álmaid, akár mint színésznőnek, akár mint magánembernek?
A legnagyobb álmaim a zenekarhoz kötődnek. Iszonyatosan szeretném, hogy újra koncertezhessünk és legyen bennünk még felívelés, mert én még rohadtul nem szeretném ezt abbahagyni. Színházi álmaim is vannak. Bárcsak a színházak is működhetnének, virágozhatnának, és nem csak ez a kínlódás lenne. És szívesen forgatnék is.
És van egy álmom, ami megvalósult. Nagyon szerettem volna kiskutyát és két hete van egy, úgyhogy meg vagyok zavarodva.
Ez lett volna a poénom, amivel készültem a végére, hogy a legfontosabb kérdés… a kutya. De akkor most csapó, és majd meglepődsz később, oké?
Jó! (Nevet)
Hallottunk arról is, hogy készül egy könyv is rólad.
Ez tervben is van. Elvileg készül a könyv, de a vírus ezt is egy kicsit belassította. A tervek szerint jövőre fog megjelenni. Most semmire nem lehet azt mondani, hogy biztos. Ez a könyv egy terv. De nagyon jó lenne egy Bori trashbook. Nem egy életrajzi könyvet szeretnénk, hanem egy lapozgatós dolgot, amiben tök sok minden van rólam.
Bár erősen korlátozva vagytok, azért pörögnek körülötted a dolgok… Csak hogy picit a jó dolgokat is nézzük.
Forgatok most két filmhez és elkezdtem egy színházi munkát is. Péterfy-Novák Éva második regényét, az Apád előtt ne vetkőzz-t visszük színpadra. Éva a tőle szokásos módon borzasztó nehéz témát jár körül benne, a pedofíliát. Az Egyasszonyból készült monodrámában Tenki Réka szerepelt, ebből a könyvből pedig én és Pataki Ferenc csinálunk egy duódrámát Tasnádi István rendezésében. Nagyon kemény lesz. És borzalmas kimondani ezt, de nagyon aktuális is. Szembe kell nézni vele, hogy ez a jelenség létezik, nem múlik el, és sajnos nálunk Magyarországon csupán egy kisebbfajta pénzbüntetés jár miatta.
A Kramer kontra Kramerben is szívszorító lehetett eljátszani az anya szerepét, aki lemond a gyerekéről. Ez viszont egy egészen új mélység. Amikor olvastam a könyvet, volt, hogy le kellett tennem néhány napra akár csak öt oldal után is. Hogy éled túl ezt a szerepet?
Az olvasópróbán mi is sokszor összenéztünk, hogy bizonyára most fognak kimenni az emberek majd a színházból. Ez nem egy színdarab, ez az előadás alapvetően a szövegről fog szólni, amit Éva zseniálisan megírt. Persze más, amikor el lehet olvasni egy ilyen szöveget és más, mikor két színész elmondja, előadja, valamilyen szinten megéli vagy megjeleníti. Nem tudjuk mi sem, hogy fog menni, mert tényleg nagyon kemény téma.
Milyen Évával dolgozni? Szigorú? Szupportív? Inspiráló?
Eleve Éva egész személyisége nagyon inspiráló. Vele mindent nagyon jó csinálni.
Sok az író a családban és a te dalszövegeid is eléggé sztori jellegűek. Sose gondolkodtál még, hogy te is beállsz a sorba és megpróbálsz írni?
Már sose mondom, hogy soha. Előfordulhat, hogy egyszer kipróbálom a regényírást. A dalszövegírástól is idegenkedtem korábban, de belejöttem. A karantén alatt a Szikra lemeznél iszonyatosan élveztem az írást, flow-ban voltam, annyira más volt, mint a színpadi alkotás, annyira fantasztikus élménynek éltem meg. Azt éreztem, hogy életem legjobb szövegeit írom. Még az is lehet, hogy egyszer még jobban rákapok ennek az ízére.
És most kell meglepődnöd! Láthattuk az Instagramon, hogy bővült a család egy négylábúval…
Tervezgettük egy ideje, a kisfiam nagyon szeretett volna egy kutyát. És most úgy alakult, hogy lett egy 11 hetes kis whippet kislányunk. Érzem, hogy megváltoztat az, hogy én is kutyás lettem. Máshogy megyek az utcán, a kutyákat nézem, a gazdákat, a kutyapórázokat, a helyes kutyás férfiakat, hogy majd milyen új dimenzió lesz kutyával ismerkedni. Persze csak viccelek. (Nevet) De egy új világ nyílik meg. Nekem még sosem volt kiskutyám és teljesen el vagyok bűvölve. Borzasztóan élvezem. Kellenek ezek a boldogságbombák. Belülről kell építkezni, hogy túléljünk.
Kanicsár Ádám András
Instagram: @kanicsar
