Hőseink és az ő hőseik – A „kimondatlan coming out”jelenség a popkultúrában
Sokféle előbújás van a világon, és bár minden olyan pillanat, amikor valaki kiáll a világ elé, felvállalva LMBTQ identitását, hatalmasat lendít az elfogadáson, vannak és voltak gay ikonok, akik sosem tették meg ezt a lépést. Olyan is akad, aki miután kimondta, visszavonta, és olyan is, aki élete legnagyobb tévedéseként élte meg a coming outot. A populáris és LMBTQ kultúra mindig kéz a kézben járt, de erről a nyolcvanas évekig nem volt ildomos nyilvánosan beszélni. A tudatos előbújás mint társadalmi jelenség és közösséget inspiráló erő pedig egészen a kilencvenes évek elejéig váratott magára.
„Szegény George, sosem volt békében a szexualitásával” – mondta Elton John, miután George Michael halálhíre futótűzként terjedt el, és mindenkinek akadt mondandója arról, miért kellett túl korán elbúcsúznunk a Careless Whisper, a Freedom, és az Outside zeneszerző-előadójától. „Amikor megértettem, hogy meleg vagyok, két választásom volt: vagy együtt élek vele, vagy belehalok. Én az életet választottam” – folytatta Elton, kijelentve: bár a Wham! énekese afféle meleg ikonként él a köztudatban, valójában sosem lépett volna az előbújás útjára, ha a kilencvenes évek végén nem kapja rajta egy rendőr egy nyilvános mosdóban, és nem lesz világraszóló szenzáció az esetből.
Ám az igazsághoz hozzátartozik, hogy maga Elton sem „bújt elő” homoszexuálisként, hanem csupán a hetvenes évek második felében a Rolling Stone magazinnak adott interjújában nyilatkozott így: „szerintem mindenki biszexuális egy bizonyos szintig.” Ezt a kijelentést a médiatörténelem ugyan megjelölte mint coming outot, ám a tényleges előbújás 1992-ig váratott magára – két és fél évtizeddel zenei karrierjének kezdete után, mikor is egy magazinnak elmondta: „megbékéltem azzal, hogy meleg vagyok.” Elton mostanra egyértelműen büszke és boldog támogatója az LMBTQ mozgalomnak.
Ám mielőtt a Rocketman című film először mutatta be igazán nyíltan Elton John magánéletét – amelyre természetesen a film egyik alkotójaként áldását adta –, a világot a Queen-film tartotta lázban: Freddie Mercury-ról a teljes univerzumnak meggyőződése, hogy ő volt a meleg ikonok legbüszkébbike. Ám a valóságban a Queen frontembere sohasem beszélt nyilvánosan a homoszexualitásáról vagy a pride-mozgalom iránti támogatásáról. És bár egyértelmű, hogy akkoriban óriási rizikót jelentett egy művésznek ilyen megosztó témával előhozakodni, fontos megjegyezni: a Stonewall-lázadás 50 évvel ezelőtt történt, megelőzve a fent említett előadók LMBT (in)aktivizmusát, és már akkoriban is voltak művészek, előadók, akik büszkén álltak ki a „másság” elfogadtatása mellett.
Ott volt például Andy Warhol, aki már az ötvenes években csókolózó férfiakról rajzolt képeket állított ki, vagy a Village People együttes, akikre leginkább a YMCA című giga-sláger kapcsán emlékszünk, pedig ők voltak azok, akik már 1969-ben kendőzetlenül beszéltek róla: a melegeknek, leszbikusoknak, transzszexuálisoknak is joguk van a szabadsághoz. A hetvenes években már – bár nem így nevezték – pride tüntetéseket szerveztek, és David Bowie már ekkor nyilatkozott saját homoszexualitásáról, ahogyan a meleg közösség támogatásáról is. A nyolcvanas években pedig nem Gloria Gaynor – akit ma LMBTQ ikonként ünneplünk – nyilvánult meg a meleg orientációval vagy identitással kapcsolatban, hanem olyan előadók és művészek, akiket általában nem is említ a mainstream média, amikor melegjogi küzdelem történelméről beszélgetünk.
Ilyen művész Andy Bell, az Erasure zenekar énekese, aki már akkoriban férfiakhoz írt szintipop-slágereket, amikor még Madonna sem emelte fel a hangját értünk. Ahogyan Cher vagy Cyndi Lauper sem. Félreértés ne essék, egyetlen coming out, egyetlen támogató szó erejéből sem von le, hogy mikor történt – csupán fontos ismerni és elismerni, mit jelentett a zászlónkat lengetni akkoriban, amikor még egyáltalán nem volt „menő”. Hogy kik kövezték ki az utat Adam Lambertnek, aki ma már épp hogy csak mellékesen kijelentheti: „Gondolom, senkit sem lep meg, hogy meleg vagyok.” Mindannyiuknak köszönettel és hálával tartozunk, és mindannyiukkal napról napra közelebb kerülünk egy olyan világhoz, ahol a coming out se nem sérti, se nem segíti egy művész karrierét – egyszerűen csak… természetes.
Steiner Kristóf