A sérülékeny társadalmi csoportok, mint például az LMBTQ közösség esetében a médiareprezentáció, és az ezen keresztül létrehozott láthatósági láncolat abban segíthet, hogy az érintett csoportok tagjai felismerjék a saját identitásuk jogosságát. Bár ez önmagában még kevés az össztársadalmi elfogadottsághoz, de a bemutatott diverzitás sokat segíthet. Hermann Veronikával, az ELTE BTK Média és Kommunikáció Tanszékének adjunktusával beszélgettünk.
Az identitáselméletektől kezdve a hidegháborús tömegkultúráig számos területet vizsgálsz. Mivel foglalkozol pontosan?
Jelenleg azt kutatom, hogyan jelenik meg a 20. századi kulturális ellenállás bizonyos tipikus városi karakterekben, például a hipszter és a flâneur, vagyis a városi kószáló alakjain keresztül, illetve hogyan lesz az 1950-es évek amerikai progresszív szubkultúrája (beatköltők, jazz, új típusú westernek) egy évtizeddel később a társadalmi mozgalmak (feminizmus, fekete polgárjogi mozgalmak, queer mozgalmak) és egyben a globális tömegkultúra alapja. És általában: amit tömegkultúrának nevezünk, hogyan tesz láthatóvá bizonyos identitásokat, hogyan fed el másokat, hogyan terjeszt, normalizál vagy zár ki a rendszerből, például sorozatokon vagy filmeken, vagy akár a fogyasztás rendszerein keresztül.
Hogy látod, a tömegkultúra milyen hatással van az identitások láthatóságára? Mit jelent ez a queer identitásra vonatkozóan?
A tömegkultúra, amelynek a rendszere és ipara – ironikus módon – sok esetben zárt és elnyomó, a felszínen, a termékeivel sokat segíthet a láthatóság és az elfogadás kérdéseiben. A rendszer maga is változik: egészen a 2000-es évekig például egy coming out teljes karrier-gyilkosság volt a szórakoztatóiparban. Ma is azt látjuk, hogy a nyíltan meleg színészek kevesebb lehetőséget kapnak, mint a (néha esetleg színleg) hetero társaik, vagy idősebb színésznőket jobban bezárnak bizonyos szerepekbe, mint idősebb férfi kollégáikat, de folyamatos az elmozdulás. A tömegmédiumok termékei pedig egészen biztosan sokat változtak, akár az 1990-es évekhez képest is, amikor a meleg karakterek vagy a szingli női figurák főleg a humor vagy a sajnálat forrásai voltak.
Ma ez árnyaltabb: nem azért, mert a szórakoztatóipar hirtelen felismerte saját beszűkültségét, hanem inkább a piac és a szolgáltatások változása miatt. A Netflixhez hasonló, kölcsönzésen és előfizetésen alapuló rendszerek elterjedése óta több termék keletkezik, nagyobb a kiszolgálandó piac, így az ipar a saját jól felfogott érdekében is reagál a diverzitás problémájára. Ennek kulcsfogalmát a médiatudomány a reprezentáció politikájának nevezi. Ez azt jelenti, hogy a közvetített képeken (különösen a népszerű médiatermékeken keresztül) milyen benyomás alakul ki bizonyos társadalmi csoportokról, milyen módokon ábrázolják őket: hogyan mutat be bizonyos előítéleteket, vagy éppen bontja le azokat, hogyan normalizál vagy démonizál egy adott médiaszöveg. Ez a sérülékeny társadalmi csoportok esetében (nők, LMBTQ közösség, fogyatékkal élők, etnikai kisebbségi csoportok, stb.) különösen fontos és érzékeny terület.
A kutatások azt igazolják, hogy – nagyon leegyszerűsítve – minél nagyobb számban és minél eltérőbb stratégiákkal ábrázolnak ilyen figurákat népszerű médiaszövegek, vagyis minél kevésbé a sérülékeny tulajdonságukon keresztül vannak meghatározva (ld. „A” meleg barát, „A” karrierista nő, „A” gettóból származó fekete), annál pozitívabb lehet a társadalmi reakció. Ez persze kétélű fegyver, hiszen a pozitív diszkrimináció ugyanúgy elutasításhoz vezethet, tehát a lényeg az lenne, hogy ne azért vagy annak ellenére legyen valaki pozitív vagy negatív figura, mert nem heteronormatív a szexualitása, hanem legyen ez egy tulajdonsága a sok közül. A médiareprezentáció, és az ezen keresztül létrehozott láthatósági láncolat abban is segíthet, hogy az érintett csoportok tagjai felismerik a saját identitásuk jogosságát és sokféleségét. Az össztársadalmi elfogadottsághoz ez persze kevés, de a bemutatott diverzitás sokat segíthet.
A médiareprezentációt hogyan kell elképzelni, milyen eszközökkel történik?
A médiaszövegekben megjelenő képek, tartalmak, ideológiák hatással vannak arra, ahogyan a világról gondolkodunk. Ezt médiahatásnak nevezzük, aminek különböző fokozatai és elméletei vannak. Hogy kire hogyan hat egy médiatermék, sokféle tényező befolyásolja: lakóhely (ország), a lakóhely típusa (pl. város vagy falu), társadalmi nem, szociokulturális háttér, iskolai végzettség stb. A médiareprezentáció mindaz, ahogyan bizonyos csoportok vagy témák mediális közegekben megjelennek. A közeg, amiben a reprezentált kép megjelenik, lehet referenciális (valós), például politikai vagy közéleti megjelenések, cikkek, műsorok, interjúk, és lehet fikciós is, például filmek és sorozatok.
A magyar helyzetet milyennek látod? Itthon egyes tévécsatornák, mint például az HBO pozitív példát mutatnak.
Magyarországon összességében elég rossz a helyzet. A médiapiac nem szabad, nagyon erős az állami beavatkozás, vagyis a piactorzítás. Ez azt is meghatározza, hogy a médiumok milyen ideológia mentén keretezzék például az említett társadalmilag sérülékeny csoportokat. A hazai médiumok jelentős (kb. 65-70%) részében a nők, a menekültek, a színes bőrűek vagy az LMBTQ közösség tagjai gyakran jelennek meg negatív kontextusban. Ha a politikai vezetés nyíltan hangoztat nőgyűlölő, rasszista vagy homofób kijelentéseket, akkor a közbeszéd is hasonul ehhez. Vannak persze progresszív és jó példák is, de elsősorban olyan médiapiaci szereplőktől – mint például az említett HBO –, akik nem függenek mondjuk az állami hirdetésektől.
Mit lehetne ez ellen tenni? Ha az állami befolyást a képletből kivonni nem lehetséges, milyen egyéb módok kínálkozhatnak?
Azt gondolom, hogy a jelenlegi társadalmi és politikai környezetben leginkább az alulról jövő kezdeményezésekben lehet bízni. Az előítéletekkel szembeni küzdelem legfontosabb fegyvere az oktatás, az ismeretterjesztés, erre azonban jelenleg sem a médiumok, sem az oktatási intézmények jelentős része nincs felkészülve. Aki nem keresi kifejezetten ezeket a témákat, nagy valószínűséggel nem találkozik velük, vagy legfeljebb negatív kontextusban. A rizóma-szerűen szétterjedő kis közösségeknek, az alulról építkező civil kezdeményezéseknek, és a személyes példamutatásnak, felelősségvállalásnak van jövője.
Hermann Veronika az ELTE BTK-n végzett magyar nyelv és irodalom, összehasonlító irodalomtudomány és kommunikáció szakokon, 2015-ben doktorált ugyanitt az Irodalomtudományi Doktori Iskolában. 2015 szeptemberétől az ELTE BTK Média és Kommunikáció Tanszék adjunktusa. Kortárs magyar irodalomkritikával, identitáselméletekkel, hidegháborús tömegkultúrával, és ezek különféle kombinációival foglalkozik.
Talabos Dávidné dr. Lukács Nikolett
