New York az a város, ami szinte mindenkinek rajta van az utazási listáján. Sokáig én is nagyon vágytam rá, hogy eljussak a világ egyik leghíresebb városába, de egy idő után inkább a földgolyó másik oldalára, az ázsiai országokra koncentráltam – amíg meg nem érkezett a lehetőség, hogy New Yorkba utazhassak, és kis időre ugyan, de belekóstolhassak a „Nagy Alma” adta életérzésbe.
Úgy alakult, hogy az IGLTA (Nemzetközi Meleg és Leszbikus Turisztikai Szövetség) New Yorkba szervezte az idei éves konferenciáját, amire némi hezitálás után, december végén regisztráltam. Az út szervezésével ugyanakkor nagyon sokáig egyáltalán nem foglalkoztam, mert előtte még két másik utazásom is hátra volt Szingapúrba és Bangkokba. (Ezekről az élményekről az áprilisi és a májusi BoyOnGo-ban olvashattatok.)
Az a helyzet, hogy úgy indultam neki a New York-i utamnak, hogy három héttel az indulás előtt még se repjegyem, se szállásom nem volt, és ezek lebonyolítása kissé kalandosra sikeredett.
A repülőjegy-árak napról napra emelkedtek, és az átszállási opciók csak romlottak – a közvetlen járatot már akkor elvetettem, amikor megláttam annak árát, így maradt valamelyik európai városban történő átszállási lehetőség. Ezt az egész procedúrát pedig nehezítették a saját elveim, amely szerint nem adok többet 600 eurónál egy retúr repjegyért egy 8-13 órás repülőútra. Ennek az az oka, hogy életem legdrágább repülőjegye pontosan 600 euróba került egy kiemelt időszakban (a kínai újévkor). De a kitartó keresésnek végül meglett az eredménye, ugyanis pontosan 400 euróért sikerült jegyet foglalnom, egyetlen átszállással Münchenben. Épp az előző cikkemben írtam nektek többek között a repülőjegyek foglalásáról, amiben külön kitértem arra, hogy a legtöbb légitársaság az USA-ba és Kanadába induló útjainál a jegy ára nem tartalmazza a feladott poggyászt. Most se volt ez másképp, így az odaútnál a német légitársaságnál, míg visszafelé az amerikainál kellett külön megvennem a feladott poggyászt, ami plusz 110 euróval növelte a jegy árát, de még így is belefértem a saját büdzsémbe.
A másik gondot a szállásfoglalás jelentette, ugyanis a konferencia Manhattan központjában zajlott, így mindenképpen olyan szállást kellett találnom, ahonnan a helyszín maximum 30-40 perc tömegközlekedéssel elérhető, ugyanis nem szerettem volna minden nap reggel 6-kor kelni. Többszöri sikertelen foglalás eredményeként (mégsem érhető el a megadott időpontban a szálláshely, visszamondják indoklás nélkül stb.) én bizony az Airbnb meleg vetélytársát örökre elvetettem, és végül a számolgatások eredményeként találtam egy igényeimnek még éppen megfelelő szállodát, mindössze 20 percre a konferenciától.
Három héttel indulás előtt végül is abszolút jó feltételekkel sikerült leszerveznem a New York-i utamat.
Mivel este érkeztem a reptérre, így magától értetődő volt, hogy a szállodába Uberrel mentem, ami 52 dollárba került a Newark reptérről a szállodáig, amit egyáltalán nem mondhatunk drágának, ha a budapesti reptéri taxiárakkal hasonlítjuk össze.
Manhattan és a rapid városnézés
Az útjaimat igazából sosem tervezem meg előre, csak halvány elképzeléseim vannak arról, hogy mit szeretnék megnézni az adott városban. A fő célom mindig az, hogy amennyire csak lehet, helyi lakosként éljem meg az eseményeket. Valószínűleg nem véletlen, hogy a legtöbb városban, ahová megyek, vannak helyi ismerőseim, akikkel sokszor már egy előző utam során ismerkedtem meg – vagy éppen Budapesten, esetleg Barcelonában tartózkodtak, amikor én is, és körbevezettem őket a városban és megmutattam nekik a kedvenc helyeimet.
Manhattanben a várost most leginkább egyedül fedeztem fel. A konferencia előtt rendelkezésemre álló két szabadnapon végigjártam a legnagyobb nevezetességeket. Ezt a rövid szabadidőt próbáltam minél hasznosabban eltölteni, és maximálisan kiélvezni a New York adta lehetőségeket. Igazából már az első pillanattól kezdve, amikor kiléptem a szállodából az utcára, egy megelevenedett filmben éreztem magam, aminek én voltam a főszereplője. Korábban csak a mozivásznon és a tévéképernyőn látott Manhattan elevenedett meg előttem, így váltam nagyon gyorsan a város nyüzsgő nappali és éjszakai életének rabjává – végig mosolyogva sétáltam egész héten.
Amikor egy álom valóra válik
Az idei év számomra a beteljesülés éve: régóta dédelgetett álmaim váltak valóra mind magán jellegű, mind szakmai értelemben.
Az egyik ilyen álmom már évek óta, hogy ellátogassak a legendás manhattani szórakozóhely, a Studio 54 épületéhez. Nem is volt kérdés, hogy első reggelem rögtön oda vezetett.
Aki nem ismeri a filmet vagy éppen nem rajong érte úgy, mint akár én, annak valószínűleg nem sokat mond, hogy miért is olyan különles élmény elmenni egy olyan szórakozóhelyre, ahol a 70-es évek végén olyan sztárokkal találkozhatott Manhattan bulizó népe, mint Andy Warhol, Diana Ross, Liza Minelli, vagy éppen Sylvester Stallone.
Az 54-et a pusztulástól megmentve ma már színházként üzemeltetik. Én csak a bejáratig és a korábbi előcsarnokig jutottam, amelyet az eredeti állapotába állítottak vissza. De természetesen, mint ahogy régen is, az igazi meglepetés az ajtón túl van – ehhez viszont egy színházi előadásra kell jegyet váltanunk, aminek az ára 100 dollártól kezdődik. Mivel nekem minden este kötelező programokon kellett részt vennem, ezért sajnos nem tudtam elmenni az előadásra, de legközelebbi New York-i látogatásom alkalmával nem fogom kihagyni, hogy ne nézhessen meg az 54-et belülről is.
A városnézés nagy részét próbáltam gyalogosan megtenni, hogy minél jobban ki tudjam élvezni Manhattant, hiszen így fedeztem fel olyan helyeket, amit egyébként nem biztos, hogy meglátogattam volna. Első utam a Rockefeller Centerhez vezetett, ahova az óriási – több órás sor – miatt esélytelennek láttam, hogy felmenjek, ezért egy rövid körsétát követően folytattam az utamat a 5th Avenue-n, ahol belefutottam a New York-i városi könyvtár Stonewall 50 fotókiállításába, így egy spontán látogatást tettem a gyönyörű könyvtár épületében. A kiállítás átfogó képet nyújt New York akkori meleg életéről, arról, ahogyan kialakult az LMBT média, a különböző bulik és események. Számomra szakmai szempontból is nagyon érdekes volt az akkori meleg magazinok címlapjait, vagy éppen bulik hirdetéseit tanulmányozni.
A könyvtártól az utam egyenesen az Empire State Buildinghez vezetett, ahol szintén hatalmas sor fogadott, így ezt az épületet is csak kívülről tudtam megnézni. Bánatomat egy kis shoppingolással próbáltam javítani, ezért a közelében lévő, több mint 160 éves múltra visszatekintő Macy’s-be, a világ legnagyobb üzleteként számon tartott áruházba vetettem magam.
Itt elérkezettnek láttam az időt arra, hogy vegyek egy SIM kártyát és végül az AT&T szolgáltató mellett döntöttem, akik 25 dollárért kínálták a feltölthető kártyát 3 GB internettel. Persze a fizetésnél kiderült, hogy ez valójában inkább 29 dollár, ugyanis az ár errefelé nem tartalmazza az áfát. Erre érdemes Amerikában odafigyelni, mert több helyen a nettó árat tüntetik fel a termékeken, és csak a fizetéskor derül ki a valós fizetendő összeg.
A nappali városnézést követően metróra szálltam és visszamentem a szállodába, hogy felkészüljek az első esti programomra, ami igazán különlegesnek ígérkezett. Apropó metró: még nem tettem említést a tömegközlekedésről, ami esetemben 100%-ban a föld alatt zajlott, hiszen Manhattan kiváló metróhálózattal rendelkezik, amelynek segítségével viszonylag gyorsan eljuthatunk bárhova. A 7 napos korlátlan utazásra feljogosító jegy ára 33 dollárba kerül, aminél jobb opció szerintem nem nagyon létezik.
Az első esti program egy igazán különleges helyen, a One World Observatory 102. emeletén található rendezvényhelyszínen volt, ahova már csak a kilátás miatt is érdemes volt elmennem és a magasból csodálni a Manhattan mögött lenyugvó nap sugarait. A rendezvény végén a One World Trade Centert és a körülötte lévő építményeket csodáltam a parkban sétálva, ami miatt úgy döntöttem, hogy az első teljes értékű estém nem érhet véget anélkül, hogy ne sétáljak egyet éjszaka a Times Square-en és csodáljam meg a híres esti neonfényben úszó épületeket. A séta közben a Manhattanben élő tajvani haverom pedig folyamatosan a küldte a közelben lévő helyeket, amiket érdemes kipróbálni, de végül úgy döntöttem, hogy az estét egy hamisítatlan New York-i sajttortával fogom megkoronázni. Persze azt nem tudtam, hogy itt a sajttorta más méretű süteményt jelent, mint amihez én szoktam és egy óriási szelettel próbáltam megküzdeni a helyi éjszakában, miközben abban reménykedtem, hogy nem kapok cukormérgezést. Arról hogy ezt milyen módon lehet összeegyeztetni a sportolói életemmel, már nem is szeretnék nyilatkozni.
Miután sikeresen túléltem az első éjszaka cukorbombáját, másnap a Wall Street felé vettem az irányt, ahol egy rövid séta és később a folyóparton való ücsörgés után a folyó túlpartja felé vettem az irányt, és átsétáltam a Brooklyn hídon. A séta picit hosszabbra sikerült, mint azt ahogy én elképzeltem, szemmértékre rövidebbnek tűnt a híd. Igazából amíg feljutottam rá, az 10 perc volt, de a hídon eltöltött kb. 20 perc felbecsülhetetlen élményt adott. Az eredeti tervem az volt, hogy a Manhattan hídon sétálok vissza, de ez végül elmaradt, és a Dumbo városnegyedben való rövid sétát követően, immáron másodmagammal már metróval tértem vissza, hogy felfedezzük Chinatownt. Ennek a negyednek a felfedezése nem hagyott túl mély nyomott bennem, így egy autentikus kínai étteremben való ebéd és utána egy tajvani bubble tea tudta csak élménydússá tenni az ott töltött időt.
Ahol a rizs és a krumpli egymásra talál
Mivel a városnézés a második nap után véget ért számomra , így csak az esti órákat tudtam a város felfedezésével tölteni, ami így az éjszakai életet, pontosabban a meleg éjszakai életet jelentette számomra. Szombat éjszaka a New Yorkban élő Kai barátommal vettük nyakunkba a várost – Kai a Hell’s Kitchen negyedben kalauzolt el három különböző helyre. Az első bár egy igen érdekes hely volta, ugyanis a Flaming Saddles Salon egy meleg country bár – mondhatjuk azt is, hogy a Sakáltanya meleg megfelelője, ugyanis esténként itt férfiak táncolnak a pulton és szórakoztatják a nagyérdeműt. A bárban mindössze nettó 5 és fél percet töltöttünk el, ugyanis nem egészen nyerte el a tetszésemet, főleg, ami a zenei kínálatot illette.
Ezután egy számomra igen kedves és azt hiszem, kedvenc helyre, a Therapy bárba mentünk. Ez az a hely, ahol nemcsak a zene volt jó, de számomra „a kínálat” is a legkedvezőbbnek bizonyult, ugyanis ez a bár a helyi ázsiai meleg fiúk törzshelye, vagyis részemről a legideálisabb helyszín a szórakozásra és az ismerkedésre, ahol a rizs és a krumpli egymásra találásának esélye talán a legnagyobb (rice queen = ázsiai férfiakat preferáló fehér férfi, potato queen = fehér–kaukázusi férfiakat preferáló ázsiai férfi – a szerk.). Mivel az este itt viszonylag hamar véget ért, Kai ezért azt javasolta, hogy legnagyobb sajnálatomra menjünk tovább egy másik bárba, így az utunk a szomszédos Industryba vezetett, ahol a zenei kínálat a Therapyhoz hasonlóan erősen pop, r’n’b és hip-hop orientált. A túránk végére már éreztem, hogy több alkoholt nem vagyok képes elfogyasztani, ezért igazából örültem is annak, hogy a New York-i éjszakai életnek korán leáldozott számomra, és visszamehettem a szállodámba kipihenni magam a hazautam előtt.
Az utolsó napomat a kötelező shopingolással, szuvenírek beszerzésével, és egy amerikai brunch-olással töltöttem a város másik végén található meleg negyedben, a Greenwich Village-ben, és természetesen a sajttorta mellett nem maradhatott ki, hogy felkeressek egy autentikus amerikai cookie shopot, és ezzel tényleg kimaxoljam az édesség- és cukorfogyasztásomat a hétre.
Az utolsó délutánom kicsit kalandosra sikerült, ugyanis a bevásárlást kissé kicentizve szerettem volna metróval visszajutni a szállodába, amikor kiderült, hogy baleset miatt leállt a teljes vonal, és ezért nagyon gyors megoldást találva a Lyft applikációval – Uberhez hasonló szolgáltatás – hívtam egy autót, ami visszavitt a szállodába, majd onnan a reptérre. Mivel mindezt csúcsidőben tettem, ezért jóval magasabb áron, mint az érkezésem napján. Viszont azt mindenkinek tudom javasolni, hogy mindenképpen legyen ott a telefonján az Uber mellett a Lyft is, mert néha – így jelen esetben is – olcsóbb fuvart tud kifogni, ha megnézi mindkettő esetében az előre kalkulált fix árat.
A New York-i filmem a rövid idő ellenére is igen élménydúsra sikerült, és nagyon örülök annak, hogy két barátommal is tudtam találkozni, akikkel korábban Budapesten ismerkedtem meg személyesen. A kedvenc filmem, az 54 szerint egyszer minden buli véget ér, így az én manhattani bulim is – de azt hiszem, egy ilyen jó buliba mindenképp megéri még visszatérni.
A világ csak arra vár, hogy felfedezzük – az utazással nemcsak új élményeket szerezhetünk, de új emberek és kultúrák megismerésével mi is nagyon sokat tanulhatunk. Ha pedig bárkinek tippre vagy tanácsra lenne szüksége, akkor írjatok bátran, Instagramon megtaláltok. Hajrá mindenkinek, utazásra fel!
Erdei Zsolt
Kövessétek BoyOnGo útjait az Instagramon is!
