“Nem ő szül, nem őt szülik meg – de ott van és felügyel” – interjú Kautzky-Dallos Máté író-dramaturggal

Bepillantani a kulisszák mögé mindig izgalmas – főleg, ha ezeket a színfalakat most szó szerint érthetjük. A színházi világ megkerülhetetlen figurája a dramaturg, a szakma rejtelmeiről pedig a K2-ben, az Operettszínházban és a Stúdió K-ban is megforduló, író és alkotó Kautzky-Dallos Mátéval beszélgettünk.

Első körben talán próbáljuk meg behatárolni a dramaturg fogalmát és feladatait. Mi is az a dramaturg, hogyan jut valaki idáig?

Szerintem erről nincs közmegegyezés. Annyira, hogy az egyetemen az első feladat az volt, hogy próbáljuk meg mi definiálni, pontosan mit is jelent ez a fogalom. Jelenleg az a megfejtésem, hogy a dramaturg színpadi előadásokat szerkeszt. Szigorúan véve nem végez alkotómunkát, hanem a többiek alkotómunkáját ellenőrzi. Ezért azt is szokták mondani, hogy a jó dramaturg gyakorlatilag láthatatlan. Ezzel akarnék is vitatkozni meg nem is. Egyfelől az mindig érzékelhető, ha jó a dramaturgiai munka egy előadásban. Ugyanakkor az a legjobb, ha mindezt láthatatlanul sikerül véghezvinni, végig a rendezőt segítve – ha a koncepció megszületésétől kezdve kéz a kézben, mint egy szerelmespár dolgoznak, együtt készítve el a koncepciót és szövegkönyvet is. Ez a párkapcsolati allúzió – bár elsőre viccesnek tűnhet, de – nagyon pontos. Ebben a fázisban, a szöveg előkészítésekor kerül leginkább előtérbe a dramaturg. Például ha a rendező a Hamlet sírásó-jelenetét ki akarja hagyni az előadásból, akkor azt úgy kell „kihúznia” a szövegtestből, hogy az ne tűnjön fel se az olvasónak, se később az előadás nézőjének. A próbafolyamat kezdetén aztán megváltozik ez a viszony: jó, ha a dramaturg egy picit hátrébb áll, szerepet vált. Itt kezdődik a színpadi része a munkának, ami a hangsúlyozástól kezdve a szövegritmusig sok mindent jelenthet.

A dramaturg munka számomra legérdekesebb és legijesztőbb része a rendező és az előadás körülötti bábáskodás. Ezt jórészt nem tanítják, mert nem tanítható, így leírt szabályai sincsenek. Szinte produceri vagy gyártásvezetői kvalitásokat is vélek felfedezni a saját munkámban, ami nem egy konkrét elvárás, egyszerűen ilyen helyzetek adódnak. Azt hiszem, nekem ez a legkedvesebb megfogalmazás a szakmáról: valaki, aki bábáskodik az előadás felett. Nem ő szül, nem őt szülik meg, de ott van és felügyeli az eseményeket.

Rengetegféle műfajban feltűntél az elmúlt időszakban a zenés színháztól kezdve független produkciók feldolgozásain át egészen az irányított improvizációig. Van kedvenced? Mi az, ami igazán kihívást jelent?

Nagyon esetleges, hogy éppen mit élvez az ember. Attól függ, hogy éppen hol tart a saját útján. Én most inkább írni szeretnék, ez érdekel leginkább. Az egyetem alatt nagyon sok adaptációt csináltam, mostanra jutottam el oda, hogy szeretnék egy önálló drámát megírni. Olyan szöveget, amiknek már nincs, pontosabban én vagyok az eredője.

Hogy mi jelent kihívást, az megint más. Ezermillió ilyen dolog van. Az mindig nehéz, amikor először csinál olyat az ember, amit addig soha. Amikor meg kellett írnom egy ötperces rövidfilm-epizódot, vagy az első szappanopera-részemet, időre volt szükségem, hogy átálljon az agyam, műfajilag annyira más nyelvet kellett beszélni ezekben az esetekben.

De ezek „csak” írói nehézségek, személyes küzdelmek. Ennél sokkal nagyobb kihívás tud lenni a próbatermi válságok kezelése. Amikor a rendező vagy a színész kiesik a munkából, amikor vitába kerülsz egy elemzés során, vagy van egy ötleted, ami nem működik dramaturgiailag. Ilyenkor nemcsak magadért, de sokszor az egész előadásért felelősséggel tartozol.

Hol volt az a pont az életedben, amikor rájöttél, hogy írni szeretnél?

Bár viszonylag erős az írói véna a családban, én még gimnáziumban sem mutattam jelét, hogy ilyesmivel szeretnék foglalkozni. Fantasy és sci-fi könyveket olvastam nagyrészt, meg némi pszichedelikus irodalmat. Szakmailag is inkább az animáció és grafika érdekelt.

Aztán huszonegy éves korom körül valami iszonyatos szerelmi bánatom volt (nevet), egy kegyetlenül nehéz érzelmi helyzetbe kormányoztam magamat. Akkoriban kaptam egy Kisherceges Moleskine-füzetet, abban kezdtem el kiengedni a gőzt. Aztán egyszer random levettem a polcról Esterházy Esti című kötetét, amiből nyilván nem sokat értettem, de a nyelvhasználata valamit nagyon belökött nálam. Valahogy elkerültem Kárpáti Péter íróiskolájába, majd a Katona-klubba (a Katona József Színház ifjúsági csoportja). Ezek után jelentkeztem dramaturg szakra, mondván, úgysem vesznek fel. Felvettek.

Ennyi idő után hogy látod, milyen irányba fejlődhet tovább egy dramaturg?

Több pályázatban is benne van a kezem, mindegyik nagyon jó lenne, ha megvalósulna, értékes projektek számomra kedves emberekkel. Ugyanakkor picit szeretnék eltávolodni a színháztól, hogy ne kelljen megélhetési szinten űznöm. Értékesebb dolognak tartom annál. Nem intek búcsút a színháznak, csak szeretném kicsit távolabbról látni, hogy én igazán mit is akarok tőle, a lehető legkevesebb kompromisszumot kötni. De sohasem voltam „egyfókuszú” ember, szeretek több mindenben kísérletezni, több lábon állni. Előkészületben van egy rajzfilm-projekt, van egy sorozat ötletem is, szeretném meglátni, hogy mi lesz ezekből. Távoli célként nagyon szeretnék rendezni, ez a vágyam mindig jelen volt, és nem hiszem, hogy ez a viszketés holnapra elmúlik. Ötlet mindig van, a kép meg folyamatosan tisztul, hogy mit is szeretnék és mit lehet ezekből megvalósítani.

Bali V. Gergő