„Atyaég, ez férfi?” – mondta mellettem a középkorú anyuka az egyik divatlánc pultjánál állva, fizetésre várva, miközben megérintett egy inget. Felkaptam a fejem, ugyanis el nem tudtam képzelni, hogy milyen extravagáns ruhadarab lehet az, ami ekkora megrökönyödést tud kiváltani egy tisztes magyar háziasszonyból. A márka nem a bátor darabjairól híres, bár vannak meglepőbb szerelései, de azért általában a biztonsági vonalon halad. És megláttam én is a nevezett darabot. A festett szőke hajú háziasszony szinte a fizikai törvényekkel dacolva, ujjhegyeivel éppen csak megcsippentve tartotta fel a bűnös ruhadarabot. Egy rózsaszín inget… Rajta virágokkal. Azt a liberalista mindenit neki!
A férje minden bizonnyal előbb nézte meg, hogy mi keltette fel neje figyelmét, akivel egész életükben sikerült tisztes magyar állampolgárnak maradniuk és a nemükhöz illő színt hordaniuk, mivel arca már ugyanúgy el volt borulva, mint élete társáé. Rózsazsín… virágok… apró, pici rózsácskák. Hát a fenébe is, a nagyanyja hordott rózsácskákat a ruháján! Mi történik itt a steril fehér falak között?
„Először azt hittem, tévedés, és csak idekeveredett” – foglalta össze a háziasszony traumájának rövid történetét a férjének. Én szinte várok egy elcsukló hangot és egy könnyekbe fojtott „De nem az!” felkiáltást, ami után üvöltve borulhat férje nyakába a nő, akit vaginájánál fogva egyedül illethet meg az előbb még kezében tartott szín, kiadva magából a keserűséget, amit férje komoly arccal előremeredve tűrne, sírás nélkül, hiszen egy tisztességes férfi nem sír. És nem hord rózsaszínt. De ez nem következett be. Helyette tovább vándorolt a tekintetük, amikor észrevettek még egy tragédiát, közvetlenül az előző darab közelében. Egy pulóvert. Férfias darab, kapucnis. De az egész rózsaszín. Még a cérna is, amivel összevarrták ezt a nemi szerepeket és szabályokat semmibevevő, sőt leköpő ruhadarabot. Erre már szavaik sem voltak. „Ezt nézd!” – jelezte finoman a katasztrófát a férj, és most ő emelte meg ujjbegyeivel a ruhadarabot. Minden bizonnyal csak felváltva megy a dolog, mert ha valaki kétszer érintkezik ilyen buzis cuccal, ő maga is buzi lesz. Ugyanez igaz akkor is, ha három Madonna-dalt hallgatsz meg egyhuzamban.
„Hú, mert ha valami rózsaszín, akkor az csak női lehet”
– szaladt ki a lázadó számon a megállapítás, ami egyből Csepel legnagyobb genderharcosává változtatott. Felkapták rám a fejüket. Biztosan azt észlelték először, hogy nincs rajtam rózsaszín – fenébe! –, ami erősen összezavarhatta őket. És legnagyobb meglepetésemre arcukon fél másodpercnyi rendszerleállás volt látható. Lemerevedtek. Elgondolkodtak. Csendben fizettek. Én meg megnéztem a rózsaszín pulóvert, mert iszonyat jól nézett ki. I want It. I got it. I see the price. I put it back.
Őszinte naivsággal lepett meg, hogy még mindig itt tartunk, hogy a színeket nemekre osztjuk. Emlékszem, nagyjából 10-15 éve Magyarországon volt egy hullám, amikor valahogy a ruhapiacra keveredett néhány pink férfipóló, és komoly társadalmi téma lett az, hogy most mit is lehet ezzel az egésszel kezdeni. Emlékszem arra a komoly, tudományos jellegű kinyilatkoztatásra is ebből a korszakból, miszerint „Nem mindenképp buzi az, aki rózsaszínt hord.” És a rózsaszín póló néhány hónapra a maszkulinitás egyik jelképévé vált: ha valaki fel mert venni egy rózsaszínt pólót, az bizony nagyon tisztában volt a férfiasságával, és azt nem tudja megingatni egy színnel. A rózsaszín pólók kicsit történelmet írtak akkor.
Ezért is biztos voltam benne, hogy már egy jó ideje túl vagyunk a rózsaszín-sokkon és elfelejtettük azt a berögződött hülyeséget, hogy bármelyik szín vagy minta egyértelműen kapcsolódhat valaki nemi identitásához, vagy ahhoz, hogy milyen nemiszerv van a lábai között. Hogy a színekre kiírt társadalmi szabályokat felülírta az az alapvetés, hogy egy ruhadarabnak legyen jó anyaga, fazonja, nézzen ki jól, és legyen kényelmes. A jelek szerint még távolról sem tartunk itt. Még mindig mindent felülír a félelem. De pontosan mitől is félünk?
Egy ismerősöm egy gyárban dolgozik. Egy kollégája általában szakadt melegítőkben jár be dolgozni. Egy nap viszont új melegítőben jelent meg. Egy igazi Tommy Hilfiger-hamisítványban, amiről ha üvöltött is, hogy nem eredeti darab, mégis óriási minőségi előrelépést jelentett. Például volt szabása. Ebből eredendően pedig követte az amúgy jó alakú férfi vonalait, vagyis pont azt tette, ami a dolga lenne egy ruhadarabnak. A kolléga elégedett is volt. Egészen addig, amíg valaki az öltözőben viccből meg nem jegyezte, hogy a nadrág milyen csinosan feszül a seggén. És ekkor összeomlott a világ. A férfi kijelentette, hogy soha többé nem fogja felvenni ezt a szörnyeteget. Az addig imádott melegítőből hirtelen egy emberméretű skarlátbetű lett. Bár a többi kolléga próbálta megnyugtatni a kétségbeesett alfahímet, hogy ez vicc volt, és nincs azzal semmi baj, ha egy ruha végre jól áll rajta, ahogy az sem gond, ha itt-ott feszül, hiszen úgymond ettől néz ki jól, de nem volt kegyelem. A fenékre tapadó textil elárulta a férfit, így mennie kellett. Mert ő nem fog úgy kinézni, mint egy buzi. És egy nadrág csak egy buzin feszülhet. Szegény melegítő így száműzetésbe került. És visszatért a régi, rongyos darab, ami legalább nem olyan, amit egy köcsög hordana.
Hát megérte. Míg a rózsaszín póló annak a jelképe volt, hogy valaki tud annyira bízni a saját férfiasságában, hogy merjen viselni egy olyan színt, amit a társadalom a nőkhöz köt, ez a szegény, hamisított Tommy Hilfiger darab annak lett a bizonyítéka, hogy valaki annyira félti a maszkulinitását, hogy inkább hord egy régi, szakadt hulladékot, csak nehogy valaki megkérdőjelezze a nemi identitását. Vagy azt gondolja, hogy ő meleg, ami ugyebár az ő világában undorító, rossz dolog.
Mindebben többek között az is furcsa, hogy ennek a férfinak a fejében férfinak lenni minden bizonnyal nemcsak azzal társul, hogy nem lehet csinos, hanem azzal is, hogy ő sziklakemény ember. Ám mindez a keménység itt omlik össze – apró, pici darabokra. Az, hogy heteroszexuális férfiak ennyire tartanak egyetlen textildarabtól, tökéletesen példázza azt, hogy mennyire törékeny is a maszkulinitás. Erről amúgy láttam egy remek videót. Az volt a címe, hogy hogyan fogyaszthat egy férfi banánt a munkahelyén. Miután bennem sose merült fel ez a kérdés, hogy mégis hogyan egyek meg egy gyümölcsöt a monitor előtt, kíváncsi voltam az útmutatásra, mert ki tudja? Lehet, hogy eddig én csináltam rosszul. A videóban egy fiatalember az irodatérben ülve kis darabokat tört le egy banánból, minden törésnél gondosan körbenézett, majd bedobta a szájába a darabkát, mintha mogyorót enne. Tudom, hogy nem kell a poénokon kiakadni, de az üzenet mégis borzasztóbb volt, mint a videóban rejtőző humor: tényleg ennyire félni kell egy gyümölcstől, aminek véletlenül olyan formája van, mint egy pénisznek? Nem arról volt szó, hogy félni férfiatlan, babám?
A keménységről szóló maszkulinitást bármikor szilánkosra tudja törni egy szín, egy minta, vagy egy szabásminta. Igaz, erősíteni is tudja azt. Hiszen minden bizonnyal lebuzizni vagy kiröhögni valakit ugyanezen okok miatt igazi tesztoszteron-sokk, és valami fajta nemi xanax is: én nem viselek ilyet, akkor ő a buzi, nem én. Nyertem!
Kérdés, hogy ez a törékeny maszkulinitás tényleg ér-e ennyit.
Ha ennyire félünk színektől, mintáktól és gyümölcsöktől, az életünk kész rettegés. Egész életünkben azt figyelni, hogy kellően férfiasak vagyunk-e, biztosan jó színeket viselünk-e, nem eszünk-e túlságosan péniszszerű gyümölcsöket, iszonyat fárasztó lehet. És megsúgom, értelmetlen is. Az a hamisított Tommy Hilfiger-melegítő egy szomorú történet főszereplője. Mert a tulajdonosa egy napig képes volt elengedni az idióta társadalmi szabályokat, egy napig egy picit, csak egy picit szabadabb volt, és átérezte azt a boldogságot, amit az ad, amikor úgy érezzük, jól nézünk ki, de inkább sutba dobta az egészet és visszamenekült a saját kis társadalmi börtönébe.
Egy olyan börtönbe, ahonnan bárki bármikor leléphetne, de a legtöbben mégsem teszik meg, amivel nemcsak magukkal, de másokkal is kicsesznek. Annyi minden miatt szenvedhet a magyar társadalom. Miért kínozzuk magunkat és egymást azzal, hogy továbbra is törvényként tekintünk olyan szabályokra, amiket nem is tudjuk, hogy kik alkottak és miért? Miért fosztjuk meg saját magunkat némi örömtől csak ezen előírások miatt? Miért hagyjuk, hogy ezek a szabályok és mások véleménye tartson vissza minket? Miért félünk idegenek véleményétől? És miért okozunk kényelmetlen helyzetet és érzéseket valakinek csak azért, mert olyan színt visel, amiről azt tanultuk valakitől, valamikor, hogy csak bizonyos körülmények között hordható?
Ugye, mennyire furcsa ez így kifejtve? A rózsaszín, ha férfi bőréhöz ér, nem fertőz meg halálos betegséggel senkit, mégis úgy tartjuk, hogy ez a szín veszélyes, és tiltásokat vezethetünk be rá. Pedig nem árt nekünk. Nem bánt minket. Nem tesz minket boldogtalanná. Maximum mást boldoggá.
Kanicsár Ádám András
https://www.instagram.com/kanicsar/
