Eli Stevens nevével 2018 őszén, a Nyitottak Vagyunk sokszínűségről szóló konferenciáján találkoztam először. A Google-től érkező fiatalember hamar magával ragadta közönségét, köztük engem is. A transz emberek életét egy olyan szemszögből mutatta be, amelyre kevesen látnak rá. Előbújásról, örömről és kétségekről, közösségünk felelősségéről és feladatairól, valamint arról beszélgettünk, hogy a Google milyen módon támogatja a transz munkavállalóit.
Miért pont a Google?
Olyan helyen szerettem volna elhelyezkedni, ahol értelmes, érző emberekkel dolgozhatok együtt fontos problémák megoldásán, és szerencsére itt pontosan ilyen közeget találtam! Egyetemista éveim során, gyakornokként kezdtem a Google-nél, és az első itt töltött nyár után tudtam, hogy ez a nekem való hely.
A Google ma az egyik legnyitottabb, legelfogadóbb multinacionális nagyvállalatként ismert. De ez a fajta hozzáállás a mai napig számos cégből hiányzik. Hogyan jutott el idáig a Google?
Habár hatalmas vállalat, a Google-t is csak emberek alkotják. Ami igazán egyedülállóvá és különlegessé tesz minket, hogy a kollégák minden szinten arra vannak bátorítva, hogy változások úttörői legyenek. Igazi alulról szerveződő, kezdeményező környezetben dolgozunk, ahol mindenkit arra buzdítanak, hogy szólaljon fel. Meggyőződésem, hogy nyitottnak lenni a másik ötleteire – érkezzen az bárkitől, bármilyen szintről – nagyban hozzájárult a Google nyitottságához.
Milyen módon támogatja a Google kimondottan a transznemű munkavállalóit?
A Google sokféleképpen tesz a transzneműekért. 2018 legnagyobb változása volt, hogy hivatalosan is létrejött a kifejezetten transz munkavállalókat segítő csoport. Az ilyen érdekképviseleti csoportok olyan Google-alkalmazottak által kezdeményezett hálózatok, amelyek támogatják az alulreprezentált munkavállalókat, akik közös értékként a sokszínűséget és az elfogadást népszerűsítik a cégen belül. A Google-nek már jóval korábban volt egy csoportja, ami az LMBTQ közösséget támogatja, ők az úgynevezett Gaygler-ek, de az, hogy immár kimondottan a transz kollégák részére is biztosított a támogatás, az igazán fantasztikus. Jó példája ez annak, amit korábban is említettem az alulról szerveződő környezetről. A transz munkatársaknak szükségük volt egy ilyen hálózatra és a cég támogatásával meg is valósították. Ennek keretében tavaly éves csúcstalálkozót szerveztünk a Google összes transznemű kollégájának, amely csodálatos lehetőség volt arra, hogy találkozzunk és megismerjük egymást – a közösség részeként igazán támogatva éreztem magam.
A transz érdekképviseleti csoporton túl a Google a tranzíció során is rengeteg támogatást biztosít. Létezik kimondottan a transz munkavállalók igényeire szabott egészségügyi program. Biztosítottuk, hogy a belső rendszereink mindegyike lehetővé tegye a névváltoztatást, nagy hangsúlyt fektetve a hivatalos és a preferált névre, valamint az egyes munkavállalók nemére utaló helyes megszólításra. Jelenleg azon dolgozunk, hogy világszerte minden Google irodában rendelkezésre álljanak nemsemleges helyiségek, úgy mint mosdók és zuhanyzók, hogy minden dolgozó biztonságban és kényelmesen érezze magát. Végül van egy hivatalos úgynevezett ‘Trans Training’, amelyet bármely Google munkatárs elvégezhet, és a képzésen keresztül tanulhat a transzok helyzetéről, a minket érő kihívásokról és arról, hogyan támogathatja ügyünket a munkahelyen.
Világszerte számos olyan munkáltató van – még nemzetközi cégek is –, amelyek semmit nem tesznek az ügy érdekében. Mennyire befolyásolja a közönyös vagy kifejezetten ellenséges munkahelyi környezet egy rejtőzködő transz munkavállaló életét? Vannak erről statisztikai adatok?
Egyelőre csak az Egyesült Államokból vannak statisztikák erre vonatkozóan. Az amerikai Országos Központ a Transz Egyenlőségért (National Center for Transgender Equality) kutatása szerint az Egyesült Államokban a transznemű munkavállalók 90 százaléka volt már kitéve zaklatásnak, negatív bánásmódnak a munkahelyén a nemi identitása miatt, vagy egyáltalán nem is mert előbújni, hogy elkerülje az ilyen helyzeteket. 71 százalékuk azért halogatta a tranzíciót, mert félt a hasonló bánásmódtól, 47 százaléknál pedig maga a munkahely vagy az előrelépés került veszélybe a transzként való előbújást követően.
Személyes tapasztalatom, hogy transz emberként a teljesen hétköznapi dolgok is jóval nagyobb kihívással járhatnak. Amikor új csapattal vagy új ügyféllel találkozom, azon gondolkozom, vajon megfelelően szólítanak-e majd meg, elítélnek-e magukban; egy nagy csoport előtt tartott prezentáció során csak remélem, hogy senki sem szólít a korábbi keresztnevemen; de azon is „izgulhatok”, vajon egy konferencián rendelkezésre áll-e majd gendersemleges mosdó – ez csak néhány szituáció, ami feszültséget kelthet egy transz emberben. A munkatársak és a vállalat strukturált támogatása mind elengedhetetlen ahhoz, hogy a transz munkavállaló sikeresen teljesítsen munkája során.
A rejtőzködő transz emberekről nehéz bármilyen statisztikát segítségül hívni, hiszen ha valaki egyáltalán nem bújik elő, az nagy valószínűséggel nem is határozza meg magát transzként. Annyit azonban a már említett kutatásból tudunk, hogy az Egyesült Államokban összességében azok közül, akik transzneműként előbújnak a munkahelyükön, 78 százalék érez megkönnyebbülést és jobban is teljesít, akár a coming outot követő igazságtalan vagy diszkriminatív bánásmód ellenére is.
Úgy gondolom, egy ellenséges környezet – legyen szó munkahelyről, családról vagy a társadalomról – romboló hatással van a transz emberekre és az általában vett LMBTQ közösségre is. Szörnyű és akár tragikus következményei is lehetnek, ha valaki arra kényszerül, hogy elrejtse önmagát, vagy ha választásra kényszerül a munkahely, a család, és önmaga felvállalása között.
Mit lehet mondani a mindennapokról? Mennyire fogadja el a transz embereket a társadalom, a barátok és a család? Milyen hatással van ez saját maguk elfogadására?
Ez egy összetett kérdés és a válasz számos tényezőtől függ, mint például a társadalmi-kulturális környezet, a transz emberek jogi helyzete, a barátok és a család politikai és vallási meggyőződése, és így tovább. Ha magamból indulok ki, azt kell mondanom, hogy akármennyire is felül akartam emelkedni azon, amit mások gondoltak a tranzíciómról, a reakciók igenis hatással voltak rám. Ha előbújok valakinek és ő elfogad, sőt, még biztat is, úgy azonnal megnő az önbizalmam és a magamba vetett hitem.
A jogi helyzet tekintetében a transz embereknek még rengeteg kihívással kell szembenézniük. Világszerte más és más a szabályozás: vannak országok, ahol a helyi törvények értelmében egyszerű nevet és nemet változtatni, máshol ehhez kényszersterilizáció szükséges (még az olyan, haladó gondolkodásúnak számító országokban is, mint Finnország), és van, ahol semmilyen mozgástér nincs. Abban is országonként eltér a helyzet, hogy a transz embereknek mennyire van lehetősége házasodni, gyereket vállalni, illetve hozzáférni a tranzícióhoz szükséges orvosi kezelésekhez.
De a tapasztalatok a transz közösségen belül is eltérőek. Sok helyen elfogadóbbak a bináris transzokkal szemben, tehát azokkal, akik a tranzíció során nőkből férfiak, vagy férfiakból nők lesznek. De aki e bináris skálán kívül esik, azt már nem értik meg, nincsenek rá tekintettel. És vannak további különbségek is: a transz nők nagyobb valószínűséggel tapasztalnak szexizmust és transzfóbiát, mint transz férfi társaik, arról nem is beszélve, mennyivel egyszerűbb az életük azoknak a transz embereknek, akik rendelkeznek a tranzícióval járó költségeket fedező anyagiakkal, mint azoknak, akik ezt nem engedhetik meg maguknak.
A te utad milyen volt onnantól, hogy először foglalkoztatott a transzneműség, odáig, hogy a budapesti Nyitottak Vagyunk konferencia színpadán tartottál előadást?
A saját nemi identitásom kérdése számos tekintetben az egész életemet végigkísérte, de igazán öt éve tudatosult bennem. Számtalanszor hallottam korábban a tipikus transz történetet: valaki mélyen, a bensőjében érzi, hogy rossz testbe született és változásokat hoz az életében annak érdekében, hogy más nembe illeszkedve folytathassa. Én ezt sohasem éreztem – soha nem volt olyan konkrét pillanat, amikor úgy éreztem, hogy nekem férfinak kellett volna születnem, és bizonyos értelemben a mai napig nincs ilyen. Ehelyett egy egyre növekvő kényelmetlen érzés volt bennem a saját testemmel kapcsolatban, amelyet férfiasabbnak szerettem volna látni. Évekig tartott ezt beismerni magamnak, és még több évig másokkal is megosztani. Végül három évvel ezelőtt beszélgettem egy transz barátommal, aki leültetett és közölte: ezek az érzések valószínűleg soha nem fognak elmúlni. Választhatok, hogy foglalkozom-e ezzel, vagy sem, de ha igen, akkor jobb, ha most teszem, mint 20 év múlva. Ez egy igazi fordulópont volt – nem akartam, hogy évtizedek múlva egy szép napon arra ébredjek, bárcsak réges-rég megtettem volna az első lépéseket.
Elmondtam a barátnőmnek, mit érzek, találtunk egy gender-terapeutát, és szépen lassan elkezdtem előbújni a barátok és a családtagok előtt. 2018-ban döntöttem úgy, hogy onnantól életem minden mozzanatát az új nememnek megfelelően élem – megvolt a coming out mind a munkahelyemen, mind a szélesebb társadalmi közegemben, és elkezdtem képezni magamat transz oktatóvá. Úgy érzem, annyi mindennel tartozom azoknak a transz embereknek, akik kitaposták előttem az utat: a transz nőknek, akik a Stonewall-lázadást vezették 50 évvel ezelőtt, és mindazoknak, akik azóta is a jogainkért és az elfogadásért küzdenek. Hihetetlenül szerencsésnek érzem magam, hogy ennyi támogatást kaptam a tranzíció során, és valamilyen módon én is szeretném biztosítani ezt a támogatást másoknak.
Említetted az előbújást. Nehéz volt megtenni a család, barátok és kollégák felé?
Őszintén szólva inkább kimerítőnek, mint nehéznek mondanám. Mély és érzelmes beszélgetések soha véget nem érő folyama életem megannyi fontos szereplőjével. Igazság szerint, ami igazán ijesztő volt, az az úszócsapatom előtti előbújás. Életem java részében versenyszerűen úsztam és a mai napig edzek egy csapattal itt Svájcban. Elképesztően féltem, amikor először mentem férfi fürdőnadrágban az edzésre – végtelenül kiszolgáltatottnak és sebezhetőnek éreztem magam. Szerencsére mindenki jól vette a hírt és nagyon elfogadó volt. Sokan gratuláltak, hogy megtettem a lépéseket ahhoz, hogy boldogabb legyek és önmagam lehessek. Összességében nagyon hálás vagyok a támogatásért, amit a körülöttem lévőktől kaptam a tranzíció során.
Milyen lenne az ideális világ számodra?
Ez egy nagyon érdekes kérdés! Úgy gondolom, mindenki számára biztosítva kéne lennie a lehetőségnek a szabad önkifejezésre, a diszkriminációtól, testi bántalmazástól, mások ítélkezésétől, vagy bármely más negatív megkülönböztetéstől való félelem nélkül. Felfoghatatlan számomra, hogy a mai napig vannak emberek, akik másoknak a szimpla létezése, különbözősége miatt olyannyira sértve érzik magukat, hogy képesek akár erőszakot is alkalmazni.
Ezenkívül úgy gondolom, hogy a transz jogokért való küzdelemnek párhuzamosan kell haladnia a diszkrimináció más formáival szemben való fellépésnek, úgy mint a nemi szerepek, szexizmus, rasszizmus, fogyatékosság-ellenesség vagy homofóbia. Mindezek a problémák a transz emberek életére is ugyanúgy hatással vannak és amíg létezik diszkrimináció, addig mindannyian érintve vagyunk.
Mit gondolsz, mit tehetünk mi, a meleg közösség annak érdekében, hogy a transz közösség láthatóbb és elfogadottabb legyen?
Az első nagy lépés a tájékozódás a transz emberekről és a problémákról, amelyekkel szembesülnek. Az LMBQ közösség számos olyan tagjával találkoztam, akinek fogalma sincs olyan alapvető dolgokról, mint például a helyes megszólítás fontossága. Nagyszerű források állnak rendelkezésre – én például több olyan transzneműt is követek YouTube-on, akik rendszeresen töltenek fel oktató célzatú videókat. Ezenkívül tájékozódhatunk arról, milyen jogok illetik meg a transzneműeket egy adott országban, és van-e lehetőség bekapcsolódni transz érdekképviseleti csoport munkájába.
A következő lépés a cselekvés. Megnézhetjük, milyen apró lépéseket tehetünk a közvetlen környezetünkben, mint például a munkahelyünkön. Milyen például a munkaadónk névhasználati politikáj?, Van-e nemsemleges mellékhelyiség? Támogatják-e a transz munkavállalók tranzícióját? Sokszor hallom, ahogy egyesek az „LMBT” kifejezéssel dobálóznak, meg hogy egy adott rendezvény „LMBT-barát”, de valójában semmilyen lépés nem történik annak érdekében, hogy a transz emberek is befogadva érezzék magukat (olyan alapvető dolgok nincsenek biztosítva, mint a már említett nemsemleges mellékhelyiség, vagy a megfelelő megszólítás feltüntetése a névtáblán). Ha egy aktivizmus, oktatás, rendezvény, legyen szó bármiről, valóban a teljes LMBTQ közösségnek szól, akkor annak ténylegesen a teljes közösséget és annak tapasztalatait figyelembe kéne vennie, beleértve a transz emberekét is.
Waliduda Dániel
Instagram:
https://www.instagram.com/waliduda/
