Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a szex a popkultúra legnagyobb hatású katalizátora – a dögös, szexi, és csábító csajok nélkül, akik kikövezték az utat a szexuális szabad(os)ság felé, sehol sem lennénk. Persze sokak szerint az erotika a négy fal közé tartozik, és haszonhajhász médiamanipulációnak tartják a „sex sells” alapelvet, ám a női szexuális energia fogyasztói társadalomra és kultúrára gyakorolt hatását ők sem vitathatják.
Tartozom egy kínos vallomással: szenvedélyesen imádom Victoria Beckhamet, és egyenesen rajongok a Spice Girls-ért is, amióta csak megjelentek platformcipőikben és ocelotmintás kezeslábasaikban. A girl power gondolata olyasféle izgalmat váltott ki belőlem, mint a 12 pont a márciusi ifjakból. Nem klasszikus, visítozó fan voltam, hanem harcos aktivista, aki a fűszercsajok ideológiáját a végsőkig komolyan vette – még a „reunion” show-ra is ellátogattam, mikor a lányok összerántottak egy búcsúturnét pár évvel ezelőtt.
Fűszeres csajok, felspannolt pasik
Annyira elítéltem a pasik hímsoviniszta hataloméhségét, és annyira fennköltnek tartottam a neofeminista himnuszokat, hogy egy pillanatra majdnem leszbikus lettem. Máig hiszem, hogy a Spice Girls tagjai meg nem értett művészek, akik a puritánok nyomására végül kénytelek voltak azt hangoztatni, hogy ők ezt az egészet csak viccnek szánták, valójában azonban egy elbukott lázadás zászlóvivői voltak. Persze azt is megértem, ha ezt rajtam kívül senki nem látja így, de még a legádázabb lellenzőknek is be kell ismerniük, hogy a Spice Girls igazi felhőtlen, gondtalan boldogságot képviselt, és a kilencvenes éveknek ez a fajta naivitása azóta a cumi-nyakláncokkal és a VHS kazettákkal együtt örökre elveszett. Nem érdekel, ha zavarba ejtő, ha kínos, ha botrányos, de mind az öt lány a példaképem volt: Scary vadállati ösztöneinek szabadon engedése, Baby jéghegyeket megolvasztó cukisága, Sporty önsanyargató testtudatossága, Ginger a szégyentelen exhibicionizmusa miatt, Posh pedig… Ó, Posh! Persze a Spice Girls-dalszövegek mellett rengeteg könyvet is elolvastam, és már egészen fiatalon voltak szerzők, akiket íróként a példaképeimnek tekintettem.
Írónők – és olvasó férfiak
Sylvia Plath és Virginia Woolf voltak a kedvenceim, és rajongtam Jane Austenért is, akit szintén a meg nem értett művészek kategóriájába sorolok. Bár az Austen-regények a mai napig óriási népszerűségnek örvendenek, a legtöbben habos-babos illemkönyv-adaptációként értelmezik őket, pedig valójában a viktoriánus Anglia puritán felszínességétől kezdve a legszégyenteljesebb emberi hibákig mindent hihetetlenül pontosan megfestett, és egyfajta kiállítást rendezett a képekből, aminek akár az is lehetett volna a címe: „ezek vagytok ti, ugye milyen undorító?”. A vicces az, hogy a kiállítás vendégei – az olvasók – sosem vették észre, hogy a falakon az ő tükörképeik lógnak. A szexuális forradalom beköszönte előtt, a harmincas években Marlene Dietrich csigázta a férfiakat – és a nőket is, hiszen a szőke filmcsillag bevallottan biszexuális volt. Dietrich rideg és megközelíthetetlen szépség volt, ezt pedig férfias szabású öltönyökkel és porcelánfehér arcbőrrel hangsúlyozta. „Önmagam kedvéért öltözködöm” – mondta. – „Nem a közönségért, nem a színpadért, és végképp nem a férfiakért.” Ennek ellenére – vagy tán éppen ezért – katonák százezrei epedeztek érte, mikor a második világháború során feszes kis uniformisban köszöntötte a hősöket a feslett Lola dalával A kék angyal című filmből.
A Monroe-izmus margójára
A szexet nem sokkal később Marilyn Monroe találta fel újra: a szőke istennő neve mára elválaszthatatlan a szótól, sőt, korunk popkult ikonjainak – Britney Spears, Dita Von Teese, vagy Paris Hilton – imázsában összetéveszthetetlenül ott ragyog valami „monroe-i”. Egyesek szerint a Van, aki forrón szereti buja énekesnője kerekded, idomítatlan, már-már nőstény energiákat idéző formái miatt lett a testiség szimbóluma, míg mások éppen a naiv, gyermeki ártatlanságot vélik felfedezni benne. Andy Warhol szerint azonban – aki a legendás pop-art nyomatokat készítette a színésznőről – Monroe-ban valódi ellentmondások ütköztek, és a két erő – a vulgáris és a szolid – harca adta a keretet Marilyn személyiségének. Ironikus módon ugyanezért nem találta a helyét a férfiak mellett, és egyes feltételezések szerint ez vezetett ön(?)gyilkosságához is. Amerikában a szépségideál és a szexszimbólum élesen elválasztható – gondoljunk csak Audrey Hepburn törékenységére és bájára, amelyet mindannyian bűvölten csodálunk, de véletlenül sem azonosítjuk a nemi vággyal. Európában azonban Brigitte Bardot vagy Jeanne Moreau egyszerre voltak a szenvedély és a szépség megtestesítői.
Elemi ösztöntől az elveszett jelentésig
Így van ez ma is: „Egy nő legyen intelligens, vonzó, humoros és kedves.” – mondta egyszer Monica Belucci. Ezzel szemben Pamela Anderson ezt tanácsolja a hölgyeknek: „Légy szőke, és az alacsony elvárások miatt könnyű lesz meglepetést szerezned.” Mire beköszöntött a válltömések kora, a szexualitás nagyjából annyira volt tabutéma, mint a piacon a krumpli. A korai kilencvenes években Julia Roberts egy szeretnivaló prostituált szerepével lopta be magát a férfiak szívébe – ez korábban elképzelhetetlen lett volna. És bár Kim Basinger egyszer megjegyezte: „Ha szexszimbólum akarsz lenni Hollywoodban, nagyon rázós utat választottál”, Sharon Stone-nak elegendő volt egy sikkes láblendítés az Elemi ösztönben. Ez a filmtörténeti mérföldkő egyébként máig komoly vita tárgyát képezi: még az óriás vásznon sem vehető ki kristálytisztán, hogy a gyönyörű gyilkos visel-e alsóneműt az ominózus jelenetben. Az új évezred új ideálokat követelt: Nicole Richie ropira emlékeztető lábait senki sem üdvözölte volna „ó, milyen erotikus!” felkiáltással Hollywood aranykorában. Persze ma is akadnak olyan dívák és amorózók, akik a szexszimbólumok valódi hőskorát juttatják eszünkbe: Scarlett Johanssont számtalanszor nevezték már az új idők egyetlen megmaradt „leading lady”-jének – így nevezték egykor a hollywoodi szuperprodukciók ellenállhatatlan díváit, ő azonban csak legyint erre. „Egyetlen titok van: hinned kell önmagadban, és máris szexi vagy.”
There’s only one Queen…
Van azonban egy múzsa, aki mindezt egy személyben testesíti meg, és akinek elég megemlíteni a nevét egy baráti vacsorán, és máris szenvedélyes veszekedésbe torkollik majd a békés szupé. Lesznek, akik amellett kardoskodnak majd, hogy ő az évszázad művésze, lesznek, akik azt mondják, egy falusi tanítónőnek is nagyobb kisugárzása van, mint annak a felkapaszkodott, manipulatív kurvának, és akad majd, aki örök tagadásban élve azt hangoztatja majd, hogy belőle semmiféle hatást nem vált ki – ők a látens rajongók. Madonna számomra a tökéletes önmegvalósítás manifesztációja. „Nő vagyok – van seggem és két mellem, szőke vagyok, ezért hiába beszélek igazságtalanságról, elnyomásról, fasizmusról, csak arra kérnek: rázzam a fenekem, járjam a táncot, amit elvárnak tőlem” – mondja M legutóbbi turnéja, a Rebel Heart felvezető etapjában, majd hozzáteszi: „Oké – itt a seggem, a mellem, a táncom –, de attól még igenis forradalmat fogok kirobbantani.” A cél szentesíti az eszközt. Az emberi vágyak három lépcsőfokát megjárva eleinte szexre, majd tiszteletre és hatalomra, végül spirituális fényre áhítozott – és mindet megkapta. Mindezt azért, mert miközben vágyakozott, sosem szűnt meg adni: először testi önmagát, majd alázatos munkával kivívta, hogy művészként az entellektüel közönség számára is értékelhetővé váljon.
Végül pedig elkötelezte magát egy felsőbb erőnek: a korizmus (ageism), a homofóbia, és a hímsovinizmus ellen harcol évtizedek óta, lehetőséget teremtve arra, hogy a legújabb generáció művésznőinek és hölgytagjainak már ne kelljen szabadkozni – soha többé. Sem azért, mert kipakolják a keblüket, sem azért, mert nyakig begombolkoznak – hogy minden lánynak megadasson az esély, hogy a maga módján formálja világunk nőpopulációjának megítélését, a társadalomra gyakorolt hatását, és elsősorban megteremtse a mindenkinek kijáró, genderfüggetlen boldogságot, szabadságot és esélyegyenlőséget. Hajrá, csajok!
Steiner Kristóf
