Tudjátok, szerencsések vagyunk. Igen, jól olvastad. Ma Magyarországon a melegek igencsak szerencsések. Hiszen emberek tömegei dolgoznak hazánkban egy szebb és egyenlőbb jövőért. De néha ebben mintha pont azok nem lennének partnerek, akik számára szebb életet akarunk teremteni. Mi vagyunk a szomorú szakácsok.
A helyzet ahhoz hasonlítható, mintha az ember olyan szakács lenne, aki sorra hozza az újabb és újabb fogásokat az éhező vendégseregnek, ingyen. Ám ahelyett, hogy elfogadnák az ételt, ami az ő egészségükért és jólétükért készült, inkább finnyáskodva turkálják azt, majd egy gyors, hirtelen mozdulattal az egész tányért a földhöz vágják, „ez szar” felkiáltással. A szakács pedig főz, újra és újra, jobbnál jobb fogásokat, amik néha talán valóban nem tökéletesek, néha viszont Michelin-csillagosak. De mindez nem számít, mert akár finom, akár ingyen van, akár teljes jóindulatból készült, az ételre így is, úgy is ugyanaz a sors vár: a földön fogja végezni. A vendég pedig inkább éhen hal, mint hogy elfogadja a segítséget.
Szegény szakács pedig meg nem érti, mi folyik itt. Hiszen ő jóindulatból tesz mindent. Hiszen őt még csak meg se kérte senki, hogy főzzön ennyi embernek, csak simán jót akar nekik. És amúgy is, ezek az emberek sose főznek magukra. Akkor miért van ennyi elvárásuk? És még csak más étterem sincs nagyon. (Nem mintha ott nem ugyanezt csinálnák.)
Érzésem szerint Magyarországon rendkívül sok LMBTQ aktivista érezheti azt, hogy ő egy ilyen szakács. És bizony, ha az emberrel így viselkednek a vendégei, akik ráadásul emiatt közben éhen is halnak… Esélyes, hogy egy idő után a szakács inkább leteszi a fakanalat és bezárja a konyhát. A vendégsereg pedig még fel is háborodik, hogy senki nem segít rajtuk, pedig éhesek.
Félreértés ne essék, ha egy tál étel rossz, azt igenis lehet kritizálni, el kell mondani, mit kellett volna tenni, hogy más, jobb, finomabb legyen a végeredmény. De! Miután azt az ételt valaki tiszta jóindulattal készítette, ingyen és bérmentve, azért, hogy nekünk jó legyen, a kritika sose lehet annyi, hogy „ez szar.”
Nem. Mert ha rossz íze is van, vagy el van sózva, ez az étel érted készült, neked, a te jövődért. Így miután finoman eltoltad magadtól, csak el kellene mondanod, hogy szerinted mit kellene másképp csinálni, hogy következőre jobb legyen. De ez ugye már a tisztelet kérdése.
Egymás tiszteletében pedig igencsak le vagyunk maradva.
Ám néha nem is az a borzalmas, ami kint, a vendégeknél folyik, sokkal inkább az, ami a konyhán történik. A konyhában remek emberek dolgoznak: nem mindenki szakképzett szakács, de mindenki szívvel főz, tele jóindulattal, annál meg ugyebár nincs jobb fűszer. Egy a cél, így bármilyen étel kerül az asztalra, mindet meg kellene becsülni. Mert az, hogy elkészül egy tál étel, sajnos bizony manapság kisebb csoda. De ahelyett, hogy örülnénk a fogásoknak, örülnénk a segítségnek, az összetartásnak, az igyekezetnek, annak, hogy egy lépéssel – egy tányérral – közelebb értünk a közös célhoz… Egyes szakácsok inkább odamennek az asztalhoz, jól megnézik az új fogást, majd odasettenkednek a készítőjéhez és pofon vágják. Csak úgy. Mindegy, milyen az étel. Mindegy, hogy a szerencsétlen rántottát tett-e le az asztalra vagy háromemeletes csokoládétortát. Mindegy, hogy mindannyian szakácsok vagyunk.
Ebben a konyhában sokszor elfelejtjük, hogy közös a cél. Hogy össze akarunk tartani. Hogy egy olyan közösségről álmodunk, amiben mindenki támogatja a másikat, amiben közösen fogunk össze és küzdünk a jogegyenlőtlenség és homofóbia ellen. De vannak szakácsok, akik inkább a versenyt látják a konyhában. Akik inkább ellenségeket keresnek, és ha nem találnak, hát teremtenek.
Inkább leteszik a fakanalat, és odamennek másokhoz. Belesuttogják a fülébe, hogy úgyis el fogja sózni az ételt, és amúgy sem ezt kéne főznie, és igazából bármit fog tálalni, az nem lesz megfelelő, nem lesz finom. És leginkább nem lesz elég. Majd mikor egyre több asztalnál történik ez, és felborul a rend, hirtelen több lesz a viszály, mint a közös alkotás. A cél már homályba vész, és döbbenten kiáltanak fel, hogy miért nem működik ez a közösség jobban. Majd odafordulnak azokhoz a szakácsokhoz, akiket folyton kritizáltak és rájuk mutatnak: a te hibád!
Szakácsokként el kell fogadnunk, hogy csak egymásra számíthatunk. Meg kell értenünk azt, hogy gyűlölettel nem küzdhetünk a gyűlölet ellen. Meg kell tanulnunk, hogy attól soha nem lesz jobb semmi, ha a másikat csak támadjuk. Rá kell jönnünk, hogy csak közösen sikerülhet. És a közös munka nem az acsarkodásról, nem az egyénről, nem a saját győzelemről szól. Hanem arról, hogy támogatjuk egymást, megvédjük egymást, tiszteljük egymást, és leginkább arról, hogy megpróbáljuk szeretni egymást.
Ahogy a vendégeknek is meg kell tanulniuk néhány dolgot, mielőtt kezükbe veszik a kést és a villát. Minden értük történik. Mindenki az ő kényelmükért dolgozik. Mindenki jót akar nekik.
De mindez nem alanyi jogon jár. Nem jár alanyi jogon az, hogy hogy valaki érted küzd. Nem jár alanyi jogon az, hogy valaki érted emel szót. Nem jár alanyi jogon az, hogy valaki neked teremt szebb világot, helyetted. Szerencsés vagy. Becsüld meg.
Nem lehetne így élni? Nem lehetne így főzni? Nem lehetne így enni?
Próbáljuk meg. Támogassuk egymást. Higgyünk egymásban. Tartsunk össze.
Sok zseniális szakácsnak megy. Sok nagyszerű vendégnek megy. Rengetegen vagytok csodálatosak. De csak úgy lehetünk erősek, ha mindannyian csodálatosak vagyunk.
És higgyétek el, mindannyian tudunk azok lenni.
Próbáljuk meg. Bon appétit.
Kanicsár Ádám András
Instagram: @kanicsar
