Szeretkezz és háborúzz! – Love, Love, Love

A hatvanas évek vége: szabad szerelem, lázadás, flower power. Világbéke, szexuális forradalom, virággyermekek. Make love, not war – szeretkezz, ne háborúzz! Jelszavak, jelképek és gondolatok, amiket az elidegenített fogyasztói társadalom ellen lázadó, abba beilleszkedni nem akaró fiatalok a magukénak éreztek, miközben a korszakot átitatta a Beatles zenéje.

Egy nemzedék hitte, hogy megváltják a világot, hogy helyrehozzák mindazt, amit szüleik elrontottak. A ‘68-as nemzedék lobogása óta eltelt egy fél évszázad, és az angol drámaíró, Mike Barlett kegyetlen képet fest arról, mire jutottak. Az elismert szerző több generáción átívelő, szatirikus drámáját Réthly Attila állította színpadra a Belvárosi Színházban.

Önmagukat kereső egyetemisták sodródnak a hippimozgalommal és közben egymáshoz. Sajátos szerelmi háromszög alakul éppen: a virágmintás ruhák és füves cigik közül kirí az unalmasan jólfésült Henry (Nagy Dániel Viktor), akit butácska barátnője, Sandra (Pálmai Anna) szívfájdalom nélkül dob az öccséért. A felelőtlen Kevin (Schruff Milán) és a könnyelmű lány alkotta új szerelmespár a virággyermekek archetípusai, de hogy mennyit értenek a körülöttük lévő világból, és hogy mennyire mélyülnek el bennük, érzik sajátjuknak az idealista gondolatokat, az hamar kiderül.

Tizenöt évvel később látjuk őket újra, ugyanabban a kényelmes kispolgári létben, amiért kárhoztatták szüleiket. Válni készülnek, alkoholmámorba fojtott, unalmas házasságuk felbomlását azonban már nem ők, hanem két gyerekük szenvedi meg. Azzal kénytelenek szembesülni, hogy nem is olyan egyszerű az élet, ahogyan azt diákokként elképzelték – de ezt persze semmi szín alatt nem vallanák be maguknak. Újabb húsz év telik el, és a két nyugdíjaskorú, egykori fiatal ennyi idő elteltével is képtelen változni – ugyanaz az önzés és nemtörődömség jellemzi őket, mint egykor.

Kétségtelen, hogy a címét a Beatles legendás All You Need is Love slágeréből kölcsönző darab jutalomjáték a színészeknek, akik évtizedeket öregszenek a színpadon. A két főszereplő egyenesen tizenkilenc éves koruktól a hatvanas éveikig őszül, mindezt pedig két jelenet között bravúros gyorsasággal. Schruff Milán és Pálmai Anna mesterien alakítják pimaszul bosszantó karaktereiket, akik csak külsőben változnak a hosszú évek alatt, de legbelül minden marad a régiben. Álomvilágban élő korosztályuk egykor arról ábrándozott, hogy vajon mit hagynak majd az utókorra. Hát ez a páros csupán két alaposan megnyomorított gyereket.

Sebzett madárként vergődő, törékeny lányuk (Gubik Petra alakításában) csak arra a szeretetre és törődésre vágyik, amit szüleitől soha nem kapott meg – és külön fájdalmas, hogy mástól sem. Testvére (Dékány Balázs), ha lehet ilyet mondani, még nála is rosszabbul jár: felnőttkorára súlyos mentális zavarokkal küszködő férfiként képtelen arra, hogy önálló életet éljen. Szüleik pedig még ekkor is csak saját boldogságukat hajszolják – továbbra is reménytelenül.

Végérvényesen kiderül, hogy a nyitóképben feltűnű szerelmespárnak édesmindegy a világbéke és a szeretet, számukra a flower power csupán a máz, fiatalkoruk aktuális divathulláma. Az egyetlen, ami a számít, az a háború a kilátástalan egyéni boldogságért.

Barlett darabja – az író szokása szerint – a családi viszonyrendszereket boncolja sebészi pontossággal, érzéstelenítés nélkül, jellegzetes angol stílusban. Ezt adja vissza Réthly Attila rendezése, és kíméletlen őszinteséggel beszél szülői felelősségről (jobban mondva felelőtlenségről), gyermeki önállóságról (itt inkább önállótlanságról), és arról, hogy miért nem értjük néha, mit nem ért a másik generáció.