Értem, oké, aha, szmájli. Egyre többünk kommunikációja áll kizárólag ezekből a szavakból, már persze akkor, ha képesek vagyunk válaszolni valaki üzenetére. Bár a kommunikáció fénykorát éljük, mi magunk szép lassan elfelejtjük, hogy kell normálisan, építő jelleggel és tisztelettel beszélgetni a másikkal. Ez nem csak a te kritikád. Az enyém is.
Borzasztó naiv módon, Szilvási Lajos És mégis őrizetlenül című regényét olvasva realizáltam először, hogy régen mennyire más volt ismerkedni valakivel. A regény elején egy fiú szép lassan ismerkedik egy lánnyal, és a randi vége mindig az, hogy megbeszélik a következő randi időpontját. Nincs telefon, nincs levél, a randin ott kell lenni és a randin ott is vannak. El tudjátok ezt képzelni? Randizni valakivel, aztán napokig nem beszélni vele, csak várni a nagy napra és izgulni, hogy vajon a másik eljön-e? Nincs üzenetváltás randi után fél perccel, nincs reggel lőtt szelfi, nincsen… másfajta fotó magadról és nincsen mémküldözgetés Instagramon. Csak csend és várakozás. Ijesztő. És néhol idilli.
Ma már ez nem működne, köszönhetően annak, hogy mindannyian a kommunikáció megszállottjai vagyunk. Állandóan online vagyunk, állandóan várjuk az új impulzusokat, képeket, embereket, pörgetjük az üzeneteket, frissítjük a radart, adjuk a footprintet, levesszük a footprintet, megbökjük a másikat, zavarba ejtő DM-et írunk idegeneknek, húzunk jobbra, húzunk balra… Állandóan keresünk valakit az éterben, aki végre hozzánk szól, vagy akihez végre hozzászólhatunk, akivel kommunikálhatunk és elképzelhetjük életünk hátralévő részét. Legalábbis addig, míg nem jön valaki más, akivel kommunikálhatunk. De nem csináljuk jól. Kommunikálni akarunk, de nem jön össze.
Hogy miért? Mert a nagy kommunikációs mámorban egyszerűen… Elfelejtettünk kommunikálni.
Holott nem olyan nehéz dolog ez. Általános iskolában nyelvtan órán már tanultunk róla és lehet, hogy még a modellje is beugrik. Van az adó, van a vevő, köztük van a csatorna, amiben mozog az információ. Persze, nagy a szám, én még egyetemen is erről tanultam, de nehéz és felejthető dolog ez – hiszen még én is rosszul kommunikálok, holott két papírom is van arról, hogy szakértője vagyok.
Szóval van ez a modell, amiben jelen esetben két ember beszélget egymással. A modell működhet úgy, hogy valaki folyton adó, valaki pedig folyton vevő, de ez a modell ismerkedés során annyira nem javasolt. Ebben a szituációban ugyanis egyszerűen jobb cserélgetni a szerepeket, hogy mindannyian mesélhessünk magunkról, hogy meghallgathassuk a másikat, és így megismerjük egymást. Fenomenálisan egyszerűnek hangzik, ugye? Pedig a jelek szerint a legtöbbeknek abszolút nem olyan könnyű mindez. De most segítünk. Hogyan is lehet cserélgetni a szerepeket?
Először is: kérdezzünk! Tegyél fel kérdéseket és hagyd, hogy a másik válaszoljon. Ijesztőnek hathat, tapasztalatom szerint nagyon sokan nem is gyakorolták még, de nincs mese: bele kell jönni. Kérdezés nélkül ugyanis nincs kommunikáció. De tovább is van: kérdezzünk vissza! Ha valaki a munkádról, a kedvenc könyvedről kérdez, akkor jó érzés válaszolni és kicsi esélyt kapni arra, hogy építsd az imidzsed, ugye? Mit szólnál, ha ezt az érzést ő is átélhetné, ráadásul a válasza folytán nemcsak megismernéd a másikat, hanem akár még közös pontot is találhattok. Sőt, ki tudja? Lehet, hogy a válaszából kiindulva újabb kérdéseket tehetsz fel.
És itt érkezünk el egy érdekes ponthoz. Miket válthat ki a visszakérdezés? Például azokat az álválaszokat, amik válasznak tűnnek, de valójában nem azok. Ilyen az „értem”, az „aha”, az „oké”, a „jól van” és bármilyen emoji, amit egy szó vagy mondat helyett használunk. Igen, mindegyik emoji. A kacsintós, a becsukott szemű majom és a padlizsán is. Trükkös dolog ez, tudom. Hiszen bár ezekkel az álválaszokkal valóban reagálunk a másik mondanivalójára, de ezekből nem tud a másik építkezni, nincs labda abban a bizonyos ping-pong játékban, amit visszaüthetne. És nem is túl logikusak. Az okos, körmönfont szexuális célzásomat megalázó leütni egy makifejjel. Az pedig, hogy közlésed szerint „érted” azt, hogy leginkább horrorfilmeket vagy történelmi filmeket nézek… Hát örülök neki, minden tisztelettel, ez nem volt azért annyira nehezen feldolgozható információ. De visszakérdezés helyett persze egyszerűen adhatunk normális válaszokat is. Higgyünk a mondatokban! Olyan szép, sokszínű nyelvünk van. Ne féljünk használni mondatképzésre!
Persze, mindig ott van a lehetőség, hogy a másik azért nem veszi a fáradságot arra, hogy írjon egy épkézláb választ, mert egyszerűen nem érdekeljük. Erre is megvan az esély, nincs is ezzel gond. Nem tetszhet mindenki mindenkinek. Ám itt jön a képbe három másik fontos faktor a kommunikációban, ami manapság ugyancsak kezd hiányfaktor lenni: az őszinteség, az intelligencia és a tisztelet. Őszinteség megmondani azt, hogy mégsem akarsz kommunikálni a másikkal, és intelligencia elfogadni, ha a másik közli ezt veled. Tisztelet pedig visszaírni, ha már elolvastad az üzenetet. Épp nem tudsz visszaírni? Akkor nyugodtan csak írj egy „pillt”. Tényleg, komolyan jobb megoldás, mint két napra otthagyni a „Látta” feliratot, majd megsértődni, ha akkor a másik már nem a lehető legvidámabban reagál a megkeresésedre?
Mielőtt én leszek a rossz fiú, én is tartozom egy vallomással. Nagy a szám, de én is bort iszok és vizek prédikálok. Én is tudok rosszul kommunikálni, én sem írok mindig vissza, nem nyitok meg üzeneteket, és tudok hanyag lenni. De igyekszem változtatni, és látom a hibáimat.
És milyen egyszerű lenne, ha mindannyian ezt tennénk! Ha elkezdenénk normálisan kommunikálni egymással vagy őszintén közölnénk a másikkal a szándékainkat. Ha nem lenne többé olyan szituáció, mikor a másik egyszerűen nem jelentkezik a találkozó napján. Mikor az első randi után egyszerűen nem ír vissza többé, még ha az üzeneteket el is olvassa. Hogy ha egyik napról a másikra a 20 soros üzenetek nem csökkennének le egyszavas üzenetekké vagy szmájlikká, bármilyen magyarázat és előjel nélkül.
Zavarba ejtő, hogy mikor történt ez. Hogy mikor váltunk ilyenné a kommunikáció hőskorában. Szilvási könyvében a fiatal lány és a fiú könnyedén egymásra találnak úgy, hogy napokig nem beszélnek, nem egyeztetnek, csak tartják magukat időpontokhoz és ígéretekhez. Persze, nem volt más választásuk, hiszen nem volt más kommunikációs csatorna, amit tudtak volna használni. Nem tudtak egymásra ráírni az éjszaka közepén. De ha lehetett volna, vajon megtették volna?
Vajon a kommunikáció túl sok lehetősége rontott el minket, vagy mi rontottuk el a kommunikációt azzal, hogy rosszul kezeljük az új lehetőségeit?
Túl türelmetlenek lettünk, mert tudjuk, a másik valójában bármikor elő tudja venni a zsebéből a telefont és írni néhány sort? Kapkodósak lettünk, mert túl sok a lehetőség, túl sok az alkalom, és annyi esélyessel beszélgetünk folyamatosan, egy időben, akár egy platformon, hogy nem tudunk egy embernek elég figyelmet szentelni és túl könnyen lemondunk róla egy újabb jelentkező miatt? Vagy egyszerűen túl lusták lettünk, túl komolyan vettük az „egy kép többet mondd ezer szónál” mondást, és valóban elhisszük, hogy egy néhány pixelből álló szmájli tud egy egész mondatot helyettesíteni? Vagy egyszerűen már annyira csak az éterben kommunikálunk az emberekkel, hogy nemes egyszerűséggel elfelejtettük, hogy a felhasználói profilok mögött hús-vér emberek állnak – pontosan olyanok, mint mi – akik megérdemlik a tiszteletet?
Lehet, hogy egy kicsit mindegyik feltevés igaz. Lehet, hogy mi rontottuk el a kommunikációt, ám közben mi is elromlottunk. És ha így van, akkor ez már a mi nemzedékünk betegsége. És Szilvási regényében a két szereplő, ha lett volna okos eszköze, ha nem, nem rontották volna el a kommunikációt, mert még más volt a hozzáállásuk. De ha ma éltek volna, lehet, hogy sose lett volna egy randijuk se. Hiszen mindig jött volna egy jobbnak tűnő. vagy a lány megunta volna a fiú szexuális töltetű üzeneteit, esetleg a fiú a lány egyszavas „oké” válaszait és Messenger- vagy Viber-matricáit.
Persze, biztosan van visszaút. Kell lennie. Meg tudjuk tanulni, hogy hogyan kell tisztelni embereket. Meg tudunk tanulni kérdezni és visszakérdezni. Tudunk ismét hinni az összetett mondatokban, amiket használhatunk szmájlik helyett. Tudunk türelmesek lenni. Csak akarni kell. És megérteni.
És nem csak annyit mormolni most halkan, hogy „értem.”
Kanicsár Ádám András
Instagram: @kanicsar
