I need a hero! Bamm! Remélem, mindenkinek megszólalt a fülében Bonnie Tyler karcos hangja, és lepörgött előtte, hogyan lypsinc-elne rá az életéért a RuPaul’s Drag Race-ben. Vajon miért imádjuk mindannyian ezt a dalt? Nyilván Bonnie miatt. Nyilván, mert egyszerűen szétrobban az energiától. És nyilván, mert mindannyiunknak szüksége van egy hősre, aki megmenti. És tényleg! Mindannyiunknak szüksége van egy hősre. De nem egyenként. És nem egyre.
Először is szeretném leszögezni, hogy ezzel az írással nem akarok senkit sem megbántani. Ám muszáj példát hoznom a kellő kritika megfogalmazásához, és amiket le fogok írni, azok mind színtiszta tények. Mindig is tiszteletben tartottam mindenkit, aki képviselni szeretne valamit és ezt meg is teszi, és ehhez tartom és tartani is fogom magam.
Van egy blog a Facebookon, egy meleg fiú írja, egyszerűen az életéről. Leírja a randijait, az érzéseit, hogyan kel, hogyan fekszik, milyen a családja, mit néz a moziban és hogy épp milyen fiú van az életében. Ezt a fiút már több mint ötezren követik, ami Magyarországon, LMBTQ-körökben óriási számnak számít. Maga a Humen Magazin is óriási harcok árán érte el anno az ötezer követőt. Szóval ez a srác igazából nem csinál semmi különöset, csak ír, látszólag ő maga sem olvassa át, hogy mit, csak kiszaladnak belőle a gondolatok… És az emberek imádják. Mindezzel sose volt bajom. Amikor viszont egy posztban feljött a transzneműek és a transzszexuálisok témája, és kiderült, hogy a szerző abszolút nem tud semmiről a témakört illetően, mégis beszél erről, már kicsit felszisszentem. És realizáltam, hogy mindezzel van egy óriási probléma.
Mert rájöttem, hogy ez már nem játék. Amit ez a fiú csinál, az egy roppant felelősségteljes dolog. Ha több mint ötezer ember dönt úgy, hogy olvas téged, aki egy kicsi, máig sokszor ellenségesen kezelt közösség tagja, menthetetlenül óriási felelősséget veszel a nyakadba. Mert ezek az emberek lehet, hogy életükben először kapnak rálátást arra, hogy „milyen is egy meleg” és ezek után csak ebből a képből fognak építkezni. Vagyis ötezer követővel ma Magyarországon már könnyen lehet valaki egyfajta archetípus, példakép – sőt, képviselő. Egy kicsi, de annál összetettebb és színesebb közeg képviselője. És egy LMBTQ példakép nem keverheti össze a transznemű és a transzszexuális fogalmát. Nem mondhat olyanokat, hogy lányos fiúk. Mert kárt okoz. Sőt. Más emberek munkáját rombolja le.
Hazudnék, ha nem vallanám be, hogy csalódott vagyok. Nem féltékeny – csalódott. Én és a hozzám legközelebbi ember, és még sok más csodálatos ismerősöm rengeteget küzd a közösségünkért. Cikkekkel, könyvekkel, kiállításokkal, rendezvényekkel. Mindannyian egy picit arra tettük fel az életünket, hogy Magyarországon is jobb helyzete legyen az LMBTQ embereknek. Hogy elmondjuk, hogy melegnek lenni nem bűn, nem választás, nem másság, hogy felvilágosítsuk az embereket, hogy mit jelent transzneműnek lenni, hogy kik azok a transzvesztiták, vagy hogy a leszbikus nők nem kamionsofőrök, a meleg férfiak pedig nem virágkötők. Vagy ha igen, akkor sem a szexuális orientációjuk miatt.
És mi lehet, hogy sose leszünk olyan népszerűek, mint ez a fiú.
Aki – megjegyzem – azért vállalja az arcát az oldalán elképesztő és becsülni való bátorsággal, mert segíteni akar, képviselni akar, mert meg akarja mutatni, hogy nincs semmi gond egy meleg fiúval. Ez egy csodálatos vállalás. De okosan is kell vele bánni. És jelenleg nem ez történik.
Ez a fiú nagyon könnyű témákról ír, nagyon egyszerű nyelvezettel, ami elhiszem, hogy bulvárként, könnyen fogyasztható tartalomként könnyen válik népszerűvé. De mi van a többiek munkájával, akikről az előbb meséltem? Őket miért nem olvassák?
Elhiszem és elfogadom, hogy a heteroszexuális emberek nem keresik a tartalmat a meleg romákat érő dupla diszkriminációról. Nem érdekli őket az, hogy ma hogyan él egy HIV+ ember Magyarországon. Nem érdekli őket az, hogy milyen extra köröket futnak karrierjük során az LMBTQ sportolók. Nyilván azért, mert nem is tudják, hogy ezek a témák léteznek, és hogy problémát jelentenek. És amíg nincs az orruk alá tolva, addig nem is fogják tudni. És amíg nem fogják tudni, nem fogják észrevenni, hogy ebben a társadalomban még mindig nincs egyenlőség. És amíg ez nem történik meg, addig nem lesz változás.
Ha szebb világot akarunk, ha házasságot akarunk, ha örökbe akarunk fogadni, ahhoz ma Magyarországra hősök kellenek. Hősök, akik oktatnak, felvilágosítanak, feldolgoznak témákat. Ezek a hősök már köztünk járnak, hiszen látom a tevékenységüket és a munkáikat.
De tudjátok, mi az egészben a legjobb? Hogy bárki lehet hős. És tudjátok mi a legnagyobb kihívás? Hogy mindannyiunknak azzá is kell válnia. Nem kell hozzá cikket írni, nem kell egy kiállítás kurátorának lenni, nem kell kutatásokat levezényelni, filmet rendezni, könyvet összeállítani, beszédeket mondani. Elég, ha beszélünk róla. Elég, ha mi magunk is elolvassuk azt a cikket, elmegyünk arra a kiállításra és megnézzük azt a filmet. És megosztjuk ezt az élményt. Ha a heteroszexuális társadalom orra alá nyomjuk, hogy tessék, itt van, létezünk, vannak problémáink, méghozzá ezek azok a problémák, olvasd el, lásd meg, értsd meg és segíts tenni ellene! De ehhez az első lépés az, hogy minket magunkat is érdekeljen a téma.
Kérdés, hogy érdekel-e.
Az utóbbi hónapokban beléptem néhány meleg Facebook-csoportba és elborzasztó volt látni, hogy abszolút nincs egymás között építő jellegű kommunikációnk. Nem teszünk fel közösen kérdéseket. Nem osztunk meg egymással cikkeket, vagy csak iszonyatosan ritkán. Nem mesélünk egymásnak élményeket. Nem beszélünk arról, hogy mi jó, mi rossz, hogy mit lehetne tenni. Csak péniszek. Félmeztelen fotók. Semmitmondó bejegyzések. Szexvadászat. Naiv voltam, de mindig egy közösséget vártam, ami közösségként kezeli magát és előrébb is akar jutni.
Aztán egyszer az egyik csoport egy tagja megosztott egy cikket arról, hogy valamelyik országban bevezették az azonos neműek házasságát. Majd valaki alákommentelt, hogy bezzeg ilyen nálunk sose lesz. Én pedig a rosszindulat teljes hiányában megkérdeztem tőle, hogy ő tesz-e amúgy bármit azért, hogy legyen. Persze azonnal be lettem skatulyázva fontoskodó aktivistának – mellesleg egy WMN-en megjelent vendégcikkben nagyjából hasonlóan fogalmazott egy fiatal meleg vendégíró, ami megint csak abszolút felelőtlenség, mert az aktivista-lét nem rossz, hanem szükséges –, de a kérdésemre sose kaptam választ.
Könnyű azt mondani valamire, hogy sose lesz. Könnyű valakit fontoskodó aktivistának nevezni. De tudjátok, még mi volt könnyű? Megosztani azt a cikket és vitát, párbeszédet, kérdéseket előidézni. És ez itt megtörtént. És a cikk megosztója már maga is hős volt, aki egy picit tett az LMBTQ társadalomért. Ilyen egyszerű. Ennyi elég volt.
Ez a blogger fiú remek példa mindannyiunknak. Mind arra, hogy mit kell tenni, és mind arra, hogy mit nem szabad. És arra is, hogy mit lehet jobban csinálni, mit tehetünk közösen jobban. Zseniális, hogy kiáll a tömeg elé, ettől ő már igazi hős. De ez ma már nem elég. Ma már nem írhatunk le felelőtlenül fogalmakat. Ma már tanítani is kell.
Hát tanuljunk! Tudjuk, miről beszélünk! Legyünk tisztában a saját kis társadalmi közegünk fogalmaival! És ez nemcsak ennek a fiúnak szól. Hanem mindenkinek. Edukáljuk magunkat. És edukáljuk egymást. Igenis érdekeljen minket a meleg romák helyzete, a transzneműek helyzete, és érdekeljen minket, milyen jogaik vannak ma a szivárványcsaládoknak. Mert ez közös ügy. És ha nem érdekel minket, akkor nem fog másokat sem. Szóval olvassunk, és terjesszük az igét!
A hősünk köztünk járnak és dolgoznak. Ahhoz, hogy mi magunk is hősök legyünk, csak meg kell nézni, mit csinálnak, és meg kell mutatnunk mindenkinek.
Magától sose fog megváltozni semmi. Nem fog eljönni egy csodatevő, hogy elintézze, egyenlő jogaink legyenek. Sose fog minket megmenteni egy melegikon, maximum biztatást tud adni.
Igen, we need a hero. De nem egy egzakt hősre van szükségünk. Hanem arra, hogy mi magunk legyünk egymás hősei.
Mindannyian, mindannyiunkért.
Kanicsár Ádám András
Instagram: @kanicsar
